Az aszkéta
Tanácsolnám persze, hogy ha már Orbán Viktor számára amúgy is az egyetlen kívülről is látható örömforrás a futball, fogadjon el egy tesztet: ha Messi visszamegy Argentínába, Falcao Kolumbiába, Suarez Uruquayba, Drogba pedig nem levezetni megy Kínába, hanem ott jut a csúcsra, akkor mondhatjuk, hogy Európa válságban van. Addig legfeljebb annyit, hogy most nem jönnek úgy az eredmények, mint régen. De Messi és Falcao Spanyolországban, Suarez és Drogba Angliában lett az, aki.
Ajánlatom megfontolására nincs azonban esély, mert ami itt velünk és általa történik, nem csak egy politikai akarat következménye és nem is feltétlenül minden vonatkozásában végiggondolt. Nemcsak abból jön, hogy a kilencvenes évek közepén felismerte a konzervatív, sőt markáns jobboldal jelmezeinek gazdátlanná válását, és gyorsan felvette őket, hanem még inkább abból fakad, hogy egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk. Hatalmat gyűjt, minden mértéken felül, vagyont is, gondos alapossággal, és mindezt arra használná, hogy örökletessé tegye.
De ez csak az egyik mozzanat. Emellett azt akarja látni, hogy a birodalomban mindenki dolgozik keményen. Kinek mi jut, nem számít. Nem az örömről, vagy a boldogságról szól a történet, még kicsiben sem. Az ilyesmihez a legjobb a háború utáni újjáépítés pátoszát társítani. Olyankor nem kérdez az ember, hanem végzi a dolgát a nemzet javára és a maga életét mentve. Hát akkor legyen háború, forradalom és Nyugat alkonya.
Tízmillió védekező középpályás rakkol. Nem vagyok benne biztos, hogy valaki, aki majd negyedszázada a politikai elitben él, egyáltalán szembesülhet-e a saját tulajdonságaival. Viszont igaza van, azt kell figyelni, amit tesz. Van mit. Ebben a ciklusban az élet élvezhetőségének minden mozzanatát szisztematikusan szorítja vissza a kormány. Mindig van rá speciális oka. De az egész együtt több, rosszabb, mint a részek összessége.
A ’68-asok elleni ideológiai düh és az egyetemek, az egyetemi lét (romkocsmák népe) most folyó letámadása rengeteg racionális politikai és pénzügyi okra vezethető vissza, de mindben ott bujkál egy linknek tartott, nem hasznos, viszont érzelmes életforma iránti megvetés is. A mostani csapat nem szereti a kevéssé sikerorientált embereket. Ha fiatalok, még kevésbé. Ők nem ilyenek voltak.
Ha valakit megtévesztenének az emlékképek, ha maga előtt a woodstocki fazonú Orbánt, a népi rockos Kövért, az önmagában is fesztivál Deutsch Tamást látná, gondoljon arra is, hogy a látszat megcsalhatja. Most kell végignézni a mellettük felnövő fiatalokon, Gulyás Gergelyen, Szijjártó Péteren és mondjuk Rétvári Bencén, és akkor mondhatjuk, ez az. Nincsenek véletlenek. Bizony, ilyenek voltak ők is. Más maszkban.
Nem a politikai cinizmus jele, hogy szóba sem állnak a mai egyetemistákkal, hogy akkora hazugságot vágnak az arcukba, amekkorát még jó szándékból se lehetne – nevezetesen, hogy nincs tandíj, hanem az állam fizeti az oktatást, ami az ellenkezője a valóságnak, vagy ha nem, akkor most mondták meg, hogy nem kell visszafizetni a diákhitelt. De nem azért hazudnak, mert kell a költségvetésnek az egyetemek pénze, hanem mert meg is vetik – Orbán legalábbis – mindazt az öröm- és élménytömeget, amit közönségesen egyetemista létnek neveznek.
Ez az, amit a mai tüntető egyetemisták soha nem fognak megérteni. És addig jó nekik. Másfelől csak azok szemébe lehet ilyen simán belehazudni, akiket semmibe veszünk. Nem személy szerint, hanem az egész vircsaftot. A kormányfő szerint egyébként át kell alakítani a magyar társadalom öregedéshez való viszonyát, ugyanis „a holnapot felélő fogyasztás világában” egészségtelen módon felértékelődött az emberi élet egy rövid, 16–30 év közötti szakasza, az élet többi része pedig leértékelődött. Vagyis arról a szakaszról van szó, amelyben jellemző módon (eddig még) tanultak a fiatalok. A leértékelés óriási erővel beindult.
És a lazaság, a sokszor nyilvánvalóan kockázatos életszeretet lenézése általános tónusa a ciklusnak. Ez az elv adja a talapzatot az alapítványi (öröm és életforma) iskolák ellehetetlenítéséhez éppen úgy, mint az átlagos sulibüfék egészségelvű megrendszabályozásához. Ne az legyen ott, amit a gyerekek keresnek, hanem az, amit az iskolaorvos felír. Idetartozik a cukrozott és gyorséttermi transzzsíros ételek ellen meghirdetett hadjárat éppúgy, mint a kereskedelmi tévék szisztematikus ócsárlása. Mindegyik árt az embereknek. Viszont szeretik. Nem lehetne ez is egy szempont? A „szennykajákat” megchipsadóztatták, és egy hanyatt eséssel az orvosoknak ígérték a pluszpénzt. (Vagyis minél többen esznek ilyen állítólagos vackokat, minél többen ártanak maguknak, annál jobb az orvosoknak.)
E sorba is tartozik, hogy egyetlen ostrommal lerohanták a teljes szerencsejátékautomata-parkot. Betiltották, bezáratták a játéktermeket, mintha legalábbis fertőző betegségek gócairól lenne szó. Meglehet, sokan bukták el ott a kevés pénzüket, de próbálta-e méltányolni valaki, hogy nagyon sok embertől az egyetlen józan izgalmát vették el?
Ahogy a cigaretta is csak halálos ellenségként jelenik meg ebben a világban, amit irtanak az árával, irtanak azzal, hogy a kórházakból is kizavarják a betegeket az utcára rágyújtani, és irtanak majd még azzal is, hogy az eddigi vásárlóhelyeket is felszámolják. Sokszor felmért jelenség, hogy minél szegényebb valaki, annál nagyobb valószínűséggel a cigaretta az egyetlen élvezete és aligha mondana le erről, ha tudná, hogy emiatt 72 helyett csak 70 évig él majd. Áll az alku, mondaná, de nincs alku. Illetve van, de nagyon drága.
Minél szegényebb valaki, arányosan annál inkább. Nem számíthat megértésre. Az ő söre, pálinkája egyetlen év alatt az állam jóvoltából tizenöt százalékkal drágult. Vagy a kedve lesz sokkal rosszabb, vagy a pénze fogy el már huszadikán. Mindezekre rámondható, hogy önhibás ügyek. Elmúlt a fogyasztójólét, mindenki szedje össze magát. Nem fog itt közpénzen kórházazni! De az élettársi viszonyra ez már nem áll. Pedig ott is ugyanez a logika. Emberek – egyre gyakrabban ez a helyzet – összeköltöznek, mert úgy jobban érzik magukat, mintha minden este el kellene válniuk.
És az istennek nem jön el a pillanat, amikor úgy éreznék, hogy el kell menniük egy hivatalba, hogy egybehangzó akaratnyilvánítással megmondják: az élet országútján egymás kezét fogják most már. Mennek talán majd, ha még két plusz kis kezet is tartanak. A kormányzat most deklarálta, hogy e két felnőtt semmi jogi oltalomban nem részesül, mennek az ügyeik a polgári törvénykönyvbe, és kész. És felelőtleneknek nevezik őket.
Idetartozik, hogy abortusztabletta itt nem lesz. Hogy a szociális miniszter így fogalmaz: „a magyar társadalom jelenleg még nem kész az abortusz betiltására”. Tehát lenne rá kormányzati igény, de még nem ért a társadalom fogékony korba. Kövér László szerint a gyermek nem magánügy, hanem a közjó egyik eszköze. És ez esetben igaza van. A közjó és az életöröm valóban nem szinonimák. Nem lehet nevetni elkötelezettségből.
Mintha üldöznék a kis örömöket... Nem vagyok képes csak a vakvéletlent vádolni, ha ugyanebben az időszakban dönt úgy a kormányzat, hogy a kutyákért évi 3500 forintot kér és csipet ültetett beléjük. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvény kimondja, hogy „az eb transzponderrel történő megjelöléséért legfeljebb 3500 forint kérhető az állat tartójától, amely magában foglalja a transzponder árát, a beültetés díját és az országos eb adatbázisba való regisztráció díját is” – írja a tárca sajtóirodája. Lesznek szívesek majd kiragasztani az összes Petőfi utca összes kapujára. Hátha valaki megérti. Vagy csak annyit, hogy ha nem fizet, viszik a kutyáját.
A művészetekhez való viszonyt is determinálja az örömelv visszanyomása. Ezt most az 1958. július 25-i kb-ülésen beszélő Kádár Jánossal illusztrálom, mert a jelenlegi kormányfő a művészeti akadémia kivételezett helyzetbe hozásáról még nem beszélt ilyen egyértelműen: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (...) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én, hogy én a közepes színvonalra fogok szavazni, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”
Kádár János mellett szól, hogy ezek szerint tudta, mi a jó. Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó, hanem – legyen szó cigarettáról vagy magaskultúráról – az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról.
