A most 80 éves Fekete György portréjának megrajzolásához több ismerőse segítségét is kértük, ám közülük (aktív művész, nyugdíjas belsőépítész, kritikus, művészettörténész, intézményvezető, kultúrpolitikus) senki nem adta a nevét a mondandójához.

„Az ellenségeivel szemben könyörtelen, márpedig most különleges hatalom összpontosul a kezében, ezért el kell kerülni vele a konfrontációt” – mentegetőzött egyikük. Fekete Györggyel mostanában tényleg nem árt jóban lennie annak, aki boldogulni szeretne a magyar kultúra bármely területén. A köztestületté emelt MMA januártól tulajdonba veheti a Pesti Vigadót és a Műcsarnokot, jövő évi büdzséjét 2,5 milliárd forinttal stafírozza ki az állam, az akadémiai elnök közvetlenül beleszólhat majd a pályázati pénzek elosztásába, a művészeti díjak odaítélésébe, az akadémiai tagok pedig havi 150 ezer forintos életjáradékban részesülhetnek.

Fekete György szerint mindez jól van így, épp itt volt az ideje annak, hogy az Orbán-kabinet a kultúrpolitika zászlóshajójává avassa az MMA-t. „Gyurit nem a személyes ambíció vagy a hatalmi pozíció izgatta, sokkal inkább a küldetéstudata hajszolta bele, hogy elvállalja a feladatot – állítja egy régi ismerőse. – Tudta, hogy Orbán ígéretet tett az akadémiát megalapító Makovecz Imrének, hogy helyzetbe fogja hozni a szervezetet. Gyuri a Makovecz iránti tiszteletből állt ismét csatasorba, pedig egy évtizeddel ezelőtt már elköszönt az aktív politizálástól.”

A küldetéstudat Fekete György életének egyik vezérfonala. Mivel feltétel nélkül hisz a saját igazában, nem izgatják a kompromisszumok. Amint azt nemrég nyilatkozta: az állami fenntartású kulturális intézményekben nincs helye provokatív jellegű kiállításoknak. Hozzátette, fütyül arra a demokráciára, amely a kisebbség akaratát kívánja ráerőltetni a többségre. Ám, ahogy azt egy kulturális intézmény igazgatója megfogalmazta: Feketének „magával a demokráciával van problémája, miután saját véleményét minden esetben többségiként állítja be, függetlenül attól, hogy ez valóban így van-e”.

Az akadémiai elnök most ugyanazt a küldetést folytatja, amelynek húsz évvel ezelőtt az Antall-kormány helyettes államtitkáraként nekilátott – állítja egy őt közelről ismerő művész. „Akkori meggyőződése máig mit sem változott, szerinte a magyar kultúrában van egy háttérbe szorított csapat, azaz bizonyos műfajok, irányzatok és alkotók aránytalanul kevés lehetőséget kapnak másokhoz képest. A soha nem látott hatalommal felruházott elnök történelmi időket és történelmi felelősséget emleget. Súlyos veszély, hogy egy magát tévedhetetlennek tartó ember kezében eddig nem látott kultúrpolitikusi hatalom összpontosul.”

Fekete György a küldetéstudatát otthonról hozta. Zalaegerszegen született egy református lelkész és egy tanítónő középső gyermekeként. Bátyja a Debreceni Református Hittudományi Egyetem dékánja volt, unokaöccse jelenleg is az intézmény rektora, ő maga is presbiter. Alapélménye a protestáns szellemiség, tiszteli az egyszerűséget és a munkát. Gyerekkorát meghatározta a zalaegerszegi református templom építése, bevallása szerint akkortájt került bensőséges viszonyba a tárgyakkal, a különböző kézművesszakmákkal. Diplomáját az iparművészeti főiskolán szerezte, évtizedeken át belsőépítészként kereste a kenyerét, ám afféle modern polihisztorként számtalan egyéb dologgal is foglalkozott: könyveket írt, folyóiratot szerkesztett, tévéműsort vezetett, iskolaigazgatóként és államtitkárként tevékenykedett. Arcát fél évszázada ismeri az ország, igaz, az elmúlt évtizedben eltűnt a nagyközönség szeme elől.

Amióta az MMA elnökeként újra szerepet kapott a kultúrpolitikában, róla szóló mémek árasztották el a világhálót, sőt, ismeretlenek a nevében elkezdték írni az álnaplóját, de Fehér György néven ma már az álprofilja is megtalálható a Facebookon. Az élcelődők számára hálás témát kínál az akadémiai elnök kétségtelenül egyéni frizurája. Régen és ma is általában apródfrizurának titulálják a magas homlokú, rövid frufrus, oldalt hosszúra hagyott ősz hajzuhatagot. Tévesen. Aligha áll távolabb Fekete személyiségétől az apród-szolga párhuzam. Büszke rá, gyakran meséli, hogy gyerekkora óta saját magának vágja a haját. Tréfásan azt is meg szokta jegyzeni, hogy ha minden fodrászkodás árát félrerakta volna egy perselybe, az elmúlt nyolc évtizedben összegyűlt volna egy luxusautóra való.

Az akadémiai elnök fizimiskája inkább a reneszánsz férfiportrék hangulatát idézi: a XVI–XVII. századi itáliai arcmásokon szereplő arisztokraták, gazdag polgárok, polihisztorok néztek ki hozzá hasonlóan. A saját külalakjában megidézett történelmi korra Fekete nyilvánvalóan csodálattal tekint: a három részre szakadt Magyarország szellemi-kulturális életében kulcsszerepet játszottak a kérlelhetetlen szívű református prédikátorok, akikre joggal tekinthet előképként, hiszen maga is imád vitázni ideológiai ellenfeleivel. Ilyenkor csak ritkán vezérlik észérvek, sokkal inkább bízik a hit és az érzelem elsöprő erejében.

Azt még ellenfelei is elismerik, hogy kiválóan kommunikál. Részben emiatt figyelt fel rá még a hetvenes években a Magyar Televízió, ahol több sikeres ismeretterjesztő sorozat fűződött a nevéhez. A főként környezetkultúrával-lakberendezéssel foglalkozó adásoknak nemcsak a forgatókönyvét írta, de ő is vezette a műsorokat. Az addig csak a szakmában ismert belsőépítész arcát a 69 adás közismertté tette, a charme-os műsorvezető népszerű tévés személyiséggé vált.

Részben a Kádár kori celeblét, részben a töretlen szakmai karrier miatt Feketének folyamatosan szembe kellett néznie a vele szemben kibontakozó irigységgel, ellenszenvvel. Mint egyik belsőépítész kollégája elmondta, ez jórészt abból fakadt, hogy „Gyurinak minden sikerült. A szocializmus kellős közepén tobzódott a megrendelésekben, míg mások ácsingózva vártak egy-egy adódó lehetőségre, addig őt valósággal bombázták a jobbnál jobb ajánlatokkal. A kollégáknak egyrészt az fájt, hogy sokuknak csak morzsák jutottak, másfelől Gyurinak nem sikerült meggyőznie a szakmát a kiemelkedő belsőépítészi kvalitásairól”.

Egy kiállításrendező kurátor szerint a szakma Feketét világéletében magasan kvalifikált iparosembernek tartotta. „Megbízható ízléssel rendelkezett, kiállításrendezőként a visszafogottság, a konstruktivizmus, az adott tárlat funkciójához történő maximális alkalmazkodás jellemezte. Viszont mindig is autonóm művész, szuverén alkotó szeretett volna lenni, ám ehhez hiányzott belőle a szárnyaló képzelet.”

Fekete Györgyöt nehéz lenne a Kádárrendszer üldözöttjének beállítani. Saját bevallása szerint belsőépítészként mintegy 350 olyan megbízást kapott, amelyek nagyobb beruházásokhoz kapcsolódtak. Több mint ötven nemzetközi szakkiállításon készíthette el a magyar pavilont, így aztán Tokiótól San Franciscón át Koppenhágáig bejárhatta az egész nyugati világot. Pályatársai közül sokan felidézték, hogy szakszervezeti üdülők belsőépítészeti munkái vagy éppen az egykori munkásmozgalmi múzeum kiállításai fűződnek a nevéhez. Az aczéli kultúrpolitika már a hatvanas években Munkácsy Mihály-díjjal honorálta a tevékenységét, sőt azt is megengedték számára, hogy a kollégái közül elsőként magántervezővé válhasson. A nyolcvanas években érdemes művész díjat kapott, kollekcióját az Orbán-kormány idén Kossuth-díjjal egészítette ki.

Bár évtizedekig nem adta jelét nemzeti-konzervatív elkötelezettségének, a rendszerváltozás környékén nyilvánvalóvá tette politikai szimpátiáját. Váratlanul bukkant fel a pártpolitikában, útja az MDF-től indulva a KDNP-ig vezette, utóbbinak éveken át alelnöke is volt. Pártpolitikusként nem alkotott maradandót, kormányzati pozícióban azonban meghatározó szereplővé vált: az Antall-kormány kulturális államtitkáraként rögvest belevetette magát abba a harcba, amelynek célját a magyar kultúra aránytalanságainak felszámolásában jelölte meg.

„Ebből végül annyit sikerült megvalósítania, hogy ideológiai és szakmai alapon megosztotta, egymásnak ugrasztotta a kulturális élet szereplőit – állítja egy akkori párttársa. – Maga is érzékelte a feszültséget, de nem izgatta különösebben, rendre azzal érvelt, hogy a művészet története tele van harcokkal, óriási küzdelmekkel. Az államtitkári működéséből jórészt arra emlékszem, hogy személyi kérdésekben tűzzel-vassal keresztülvitte az akaratát, a Műcsarnok új igazgatójának megválasztása vagy a Magyar Iparművészeti Főiskola rektorának kinevezése például nagy vihart kavart.”

A politikából 2001-ben távozó MMA-elnök egyúttal a belsőépítészettel is felhagyott, azóta alkotóművésznek tekinti magát: mozaiktechnika alkalmazásával készít fafaragványokat. Kiemelkedő munkabírását a felmenőitől örökölte, sokan közülük még öregkorukban is igen aktív életet éltek: utaztak, tanítottak, írtak. Fekete saját bevallása szerint szereti az öregséget, elsősorban azt élvezi, hogy 80 évesen sem fárad el soha. Napirendje elképesztő: korán reggel kezdi az akadémiai elnöki munkáját, általában este kilencig dolgozik, utána négy-öt órát alszik, majd hajnali kettőkor felkel, levonul a műhelyébe, ahol a mozaikképeit faragja reggel hatig.

Az elnök gondos tervező. Élete összes apró vagy fontos eseményére alaposan felkészül. Az idei jubileumi életmű-kiállításának – az elsőként az Iparművészeti Múzeumban megrendezett Aranykornak – a megnyitóját például úgy időzítette, hogy azt a születése napján (szeptember 28-án) tartsák, sőt, a születése órájában (délután fél ötkor) kezdődjék.

Fekete György szereti élete meghatározó mozzanatait szimbolikus tartalmakkal megtölteni. Soha nem hord például nyakkendőt egy 1956-os esemény miatt. A Hír TV Ikon című műsorában mesélte el, hogy a forradalom kitörésének napján a főiskolás barátaival a Magyar Rádióhoz közel egy házibuliban táncolt egy lánnyal, amikor egy kóbor lövedék becsapódott a lakásba, és fejen találta a táncpartnerét. A lány vére ráfröccsent Fekete nyakkendőjére, aki innentől kezdve soha többé nem viselt ilyen ruhadarabot.

Élete egyik legmeghatározóbb élményének a Pilinszky Jánossal való találkozását tartja. A mélyen vallásos költőt 1972-ben ugyanabban a kórházban ápolták, ahol az akadémiai elnök testvérét, és egy beteglátogatás alkalmával beszélgetésbe elegyedtek. Erre az eszmecserére úgy emlékszik, hogy egyik pillanatról a másikra sikerült felfognia az emberi és művészi szerepvállalás lényegét. Pilinszky ugyanis azt mondta neki, a művésznek egyetlen dolga van egész életében: „le kell petéznie”. A költő szerint a „lepetézés” lényege, hogy a művész mindent valósítson meg az Istentől kapott tehetségéből, amire csak képes és amire idejéből futja.

„A Pilinszky-intelem Fekete György interpretálásában annyit tesz: bármi is jut az eszedbe, azt azonnal csináld meg. Bár a költő kifejezetten a tálentum feladatául jelölte meg a folyamatos alkotómunkát, Gyuri ezt úgy értelmezte: bármibe is kezd, abból sütni fog a tehetsége. Ezért is dolgozik évtizedek óta kényszeresen éjt nappallá téve. Maga az alkotófolyamat fontosabb számára, mint a megvalósult produktum minősége” – mondja az akadémiai elnökről egy régi ismerőse.

Ahogy az egy kálvinistához illik, nem fél a kétkezi munkától. Büszke arra, hogy a ház körüli teendőket soha nem bízza szakemberre, maga ápolja a kertjét, ha ledől a kémény, akkor felfalazza, ha ki kell javítani a homlokzatot, akkor állványt fabrikál és nekilát. Világszemléletében a fizikai és szellemi munka harmóniája egyfajta polihisztortudatban nyilvánul meg, gyakran emlegeti, hogy a benne rejlő energiákat és képességeket szándékosan próbálja nagyon sokféle területen kibontakoztatni. Szerinte ez a záloga annak, hogy hosszú kort érhessen meg az ember.

Fekete György küldetéstudata azonban nem csupán művészi jellegű, megnyilatkozásaiból, tevékenységéből, így az akadémiai elnökléséből is egyfajta messianisztikus hevület, vallási meggyőződés sugárzik. A református presbiter a magyar kultúra gyökeres átalakítását egyúttal hittérítésnek is tekinti. Az MMA helyzetbe hozásáról az akadémia honlapján például ezt írta: most aztán kiteljesedhet „minden olyan tudás, szándék és álom, amely az elmúlt évek során megszületett, és nem kell tovább várnia a jobb idők eljövetelére. Mert eljött!”

Hát el.