Fölháborodott levelet írt szerkesztőségünkbe egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei település polgármestere, aki megdöbbent rajta, hogy egy állami hivatalban úgynevezett „konzultációs díj” megfizetésére kötelezték egy olyan eljárásban, amely korábban magától értetődő módon ingyenes volt. Korábban sem magánügyben, hanem a saját települése ügyeit intézve járt ott, most is így tett – csakhogy most azután intézkedett a hivatal, hogy befizetett több mint nyolcezer forintot. Mint a polgármester fogalmazott: „nem vagyok hozzászokva az ilyen fogadtatáshoz. A gondoskodó állam itt tart, hogy pénz nélkül semmit nem lehet elintézni? Megettem már kenyerem javát, és számtalanszor hallottam mesét a bürokrácia visszaszorításáról, de – látva a valóságot – sokan fel fognak még nőni ezen a mesén”.

A polgármester érdeklődésünkre azt mondta: nem meri fölvállalni a nevét, mert hivatalos ügyekben számos alkalommal kell még abba a bizonyos hivatalba elmennie, s nem akarja, hogy „további kellemetlenségek” érjék. Mármint azon túl, hogy neki most már olyasmiért is fizetnie kell, ami korábban ingyenes volt: hiszen – ahogyan most is – korábban is a települése közügyeiben járt el.

A településvezető azt sem árulta el, hogy melyik hivatalról van szó, de a Google segítségével pár másodperc alatt ki lehetett deríteni. A „konzultációs díj” kifejezésre ugyanis föltűnt a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség honlapja, amelyen ez olvasható: „a felügyelőség 2012. február 1-jétől bevezeti a konzultációs díjat. A konzultációs díjat az ügyfél által kezdeményezett konzultációkért, egyeztetésekért kell fizetni. A konzultációs díj mértéke 6.750,-Ft + ÁFA/óra/ügy. A díjat a konzultáció megkezdése előtt a felügyelőség ügyfélszolgálatán készpénzben kell megfizetni. Minden megkezdett konzultációs óra után az egész órára járó díjat meg kell fizetni”.

De ez nem csak Szabolcsra vonatkozik, a díjat ugyanis február elsejétől az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség és az alárendeltségébe tartozó összes környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőség bevezette az országban – igaz, a lehető legnagyobb csöndben. Több megyében megkérdeztük az illetékes kormányhivatalokat, hogy a hozzájuk tartozó intézményeknél van-e konzultációs díj, s ha nincs, szándékoznak-e ilyet bevezetni. Ám a legtöbb helyen már a kérdésünket sem értették, mondván, hogy egy állami hivatalnak alapvetően az a dolga, hogy szolgáltatást nyújtson, ezért fizetnek az állampolgárok adót és illetéket. „Nagyon furcsán nézne ki, ha a kormányablakhoz csak akkor ülhetne oda valaki, ha előtte konzultációs díjat fizetett”, mondták a Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatalban. A Baranya Megyei Kormányhivatalban élesebben fogalmaztak: mint mondták, náluk komoly ellenérzést váltana ki egy konzultációs díj, nekik pedig éppen az a céljuk, hogy elnyerjék ügyfeleik bizalmát, ezért igyekeznek a lehető leggördülékenyebben szolgálni az önkormányzatokat és a magánszemélyeket. Jellemző, hogy a kormányhivatalokban azt feltételezték: a fölháborodott szabolcsi polgármester valamit félreértett, s nem is konzultációs díjat fizettettek vele. Pedig azt.

Az ügyről megkérdeztük a Vidékfejlesztési Minisztériumot (ahová az említett felügyelőségek tartoznak), s azt a választ kaptuk, hogy „a konzultáció az ügyfélszolgálati irodában nyújtott tájékoztatáson túli információadás. Amennyiben egy település polgármestere ügyfélként kér konzultációt, természetesen ugyanolyan elbírálásban részesül, mint bármely más ügyfél”. S hogy mi minősül konzultációnak? A tárca szerint „szakmai tartalmú konzultáció a kérelem, az adatszolgáltatás, a hiánypótlás, a kötelezettség tartalmára, az eljárás jogi helyzetére vonatkozik, azaz nem ügyfélszolgálati tevékenység”.

További furcsaság, hogy akkor kell fizetni, ha olyan ügyről van szó, ami nem tartozik az ügyintézők „munkakörébe”. Legalábbis ezt sugallja a minisztérium nyilatkozata, amely így fogalmaz: „megnövekedett a felügyelőségek ügyfeleinek azon igénye, hogy az ügyintézőktől számukra első kézből, ott helyben, szakszerű és megbízható tájékoztatást kapjanak olyan kérdéseikre is, amelyek alapvetően nem tartoznak a munkakörükbe, mert meghaladják a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényben foglaltakat. Ebben az esetben azonban az ügyfelek nagyobbik része kénytelen lenne jogi, vagy az adott kérdésben jártas tanácsadóhoz fordulni, természetesen piaci áron számolt tanácsadói díjért (mely többszöröse a felügyelőségek díjának)”. De ha egy ügy nem tartozik az ügyintéző munkakörébe, hogyan foglalkozhat mégis vele – ráadásul pénzért?

Megkérdeztük a tárcát arról, hogy értetlenkednek-e a hozzájuk forduló polgármesterek a díj miatt, mire lényegében azt a választ kaptuk: inkább örülniük kellene, hogy a felügyelőségeknél kevesebb a konzultációs díj, mint a magánszektorban. Hiszen ez következik ebből a válaszból: „az ügyfelek a díj mérsékelt összege mellett azért is élnek ezzel a lehetőséggel, mert nyilvánvaló számukra, hogy az adott témakörre szakosodott magas színvonalon dolgozóktól kapnak megbízható információt. Az alternatívát jelentő magánszektor igénybevétele esetén pedig nemcsak a magasabb díjjal kénytelenek számolni, hanem bizonytalansági tényezőt jelent a piaci, tanácsadói túlkínálatból kiválasztani a megfelelőt”. Érthetetlen, hogy miért említi a tárca az adott témakörben magas színvonalon szakosodott ügyintézőket, ha korábban ezekről az ügyintézőkről azt mondták: olyan ügyekben adnak tanácsot, amelyek nem tartoznak a munkakörükbe. Az viszont már végképp érthetetlen, hogy a konzultációs díj miért jelent „kulturáltabb” ügyintézést. A tárca ugyanis ezt is leszögezte: „az ügyfelek számára is kulturáltabb, terjedelmében kiszámíthatóbb tájékoztatási forma alakult így ki”.

Félő, hogy a bevételre ácsingózó hivatalokban a példa ragadós lehet. A cikkünkben említett polgármester ugyanis azt írta: „a tandíjat, a 8570 forint konzultációs díjat megfizettem, és átveszem a know-how-t: rövidesen bevezetjük a községházán is a konzultációs díjat. Csak azt nem tudom, mit szólnak hozzá majd az ügyfelek?”