Megyesi Gusztáv: Horváthné ősanyánk
Dehogyis kezdünk most semjénzsoltozni, mi magunk is keresztények volnánk, ennélfogva semmi közünk Semjén Zsolthoz, kiesik érdeklődési körünkből, mi plágiumügyekben is igyekszünk a lehető legmélyebb rétegekre figyelmezni. Márpedig plágiumügyekben a legalsó szinteken már letisztult a kép. A nyáron még parázs vita folyt, példának okáért, a sashalmi centenáriumi iskolában, hogy Horváthné, az új igazgatónő plagizálta-e a pályázati anyagát, vagy sem.
Vigyázat, nem az volt a vita tárgya, hogy vett-e át Horváthné hivatkozás nélkül idegen szöveget, mert amint azt a tantestület megállapította, szinte mást se tett, mondhatni, az egész szöveget az internetről szedte le, még arra se ügyelve, hogy a különféle stílusokat egymáshoz igazítsa. Az önkormányzat kormánypárti képviselői szerint viszont szó sem lehetett plágiumról, hiszen „az összeollózás mindennapos dolog, minden pályázat így készül”, legalábbis ez hangzott el a testületi ülésen.
Aztán később pontosítottak, miszerint minden intézményvezetői pályázat ugyanazokat a fordulatokat tartalmazza, első a gyerek érdeke stb., úgyhogy ilyen alapon minden plágium.
Jó, bizonyos konzervatív és mára már avítt felfogás szerint a lopás akkor is lopás, ha evidenciát lop az illető, ám itt többről van szó. Az igazgatónő ugyanis azzal védekezett, hogy nem ő vette át mások gondolatait, hanem a korábbi tantestületi értekezleteken általa előadottakat hasznosították mások, s bebizonyította, és itt most a Hvg.hu-ról a polgármestert idézzük, „hogy a 2012-es pályázatában szereplő fordulatok, mondatok, bekezdések (melyek mások pályázatában is megjelennek 2010, 2011, 2012-ben) Horváthné korábbi munkáiból, dolgozataiból, jelentéseiből fakadnak”.
Azért ez mindjárt más. Ha jól értjük, akkor arról van szó, hogy az igazgatónő korábbi dolgozatait és tantestületi felszólalásait a kollégák egyszerűen ellopták, majd saját anyagként föltették a világhálóra, ahonnét aztán a szerző visszavette őket, nem is sejtve, hogy saját magától ollóz, ami azért a plagizálási kultúra nem akármilyen foka.
Ismerve az iskolaigazgatói pályázatok gondolatgazdagságát, eredetiségét, valamint emelkedett stílusát, erős a gyanúnk, hogy Horváthné a honi pedagógustársadalomban afféle ősanyaszerepet tölt be, amennyiben minden pályázati fordulat és gondolatszikra tőle származtatható; egyszer még ki fog derülni, hogy ebben az országban az utóbbi hatvan évben egyetlenegy ember írt becsületes szakdolgozatot, a többi mind tőle lopott.
Mindez csak azért fontos, mert Schmitt Pált, Semjént meg a többit el lehet zavarni, pár év, és a kutya se emlékszik majd rájuk, ám Horváthné esete immár a hétköznapi kultúra szerves része, amiből nincs menekvés; életre kelnek Temesi Ferenc író még hét évvel ezelőtt mondott gyönyörű szavai, miszerint „ami nekem fontos az internetből, azt én elveszem. A világháló mindenkié, közös kincsesbánya.”
Egyébiránt Horváthné igazgatói programját a sashalmi tantestület 33:10 arányban utasította el, a személye ellen 676 szülő tiltakozott az aláírásával; ebből következően az önkormányzat elsöprő többséggel szavazta meg a kinevezését.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
