Bonyolult szövedéket kell tehát felfejtenie annak, aki ehhez a problémakörhöz a valódi megoldás igényével közelít. – Téved például az, aki a vidék problémáinak megoldását pusztán az agrárgazdaság ügyének tekinti, ráadásul ezen a területen is jócskán van mit behozni. És még csak jó irányba sem megyünk – jelentette ki Horn Péter akadémikus, a Kaposvári Egyetem rektora.

A világ népessége folyamatosan és egyértelműen növekszik, az embereknek pedig enniük kell. Az emberi fogyasztásra alkalmas termékek, illetve a „szárazföldi” hústermelés takarmányozásához szükséges áruk megtermeléséhez rendelkezésünkre álló terület a Föld teljes szárazföldjeinek mindössze 10 százaléka, de ebből igazából csak 7 százalékot használunk valójában. Hazánk teljes területéből viszont 70 százalék alkalmas a művelésre, ám az aktuális agrárpolitika, ahelyett hogy ezt a hatalmas lehetőséget kihasználná, az erőforrások elaprózását szorgalmazza.

„Nekem minden komoly gazdálkodással rendelkező országban azt mondják, őrültség, amit csinálunk. Családi gazdaságokat szorgalmazunk, amikor Németországban például a tíz évvel ezelőtti másfél millió familiáris egységből mára félmillió lett. Emlegetik a dán modellt, miközben ott a családi gazdaság disznótartása évente ötezer darabnál kezdődik, mert így gazdaságos. Ezekkel akarunk mi a szétaprózott szerkezetünkkel versenyezni” – fogalmazott a professzor. Hozzátette: az előrelépésnek két kulcseleme lesz. Az egyik a ma tragikus állapotban levő vízgazdálkodásunk gyors korszerűsítése, a másik pedig a külföldi tőke beengedése.

Horn szerint a világon mindenhol – például az USA-ban, de a hetvenes években Magyarországon is –az átfogó programok mögött mindig jelentős külföldi források jelentek meg, mert üzleti megtérülésnek (kölcsönös előnyökkel) ilyen méretekben igenis komoly esélye van. Erre viszont elaprózott helyi ügyeskedéssel vajmi kevés a lehetőség.

A Debreceni Egyetemen tanító Krémer Balázs szociológus erre rímelve fejtegette azt, hogy a napjainkban zajló közigazgatási átalakítás nyomán régi viták élednek újjá a kistérségekben arról, milyen is a „jó” vidéki közigazgatás, miféle modellek szerint kellene beindítani valamiféle felzárkózást. Nem lesz könnyű. Először például kezdeni kell valamit a folyamatosan terjeszkedő fizikai nyomorral.

A szociológus szerint a mindenféle „út a munkához” típusú programok csak akkor érnek valamit, ha azokhoz érdemi teljesítmény, személyes produktum is társul. A négyórás söprögetés csak viszi az amúgy is csökkenő nemzeti összterméket, ráadásul „szocializáló” hatása is kevés. Szerinte meg kellene határozni a segélyezési rendszeren belül valamiféle maximális egyéb kereseti-bevételi forrást (például a szezonban végzett napszámosmunkát), amelyhez még társulhat támogatás – ez ugyanis nem folyamatos lehetőség, egész évre elosztva kellene értelmezni.

Ilyen alapok lerakása után jöhetne középtávon a gazdasági szerkezet fokozatos átalakítása, és végső soron a humántőke, vagyis a képzés céltudatos és erőteljes fejlesztése. Szerinte a mai szakképzési programok keveset érnek, a szakmunkások alig ötöde dolgozik saját szakmájában.

Vagy éppen sehol, netán kemény feketemunkában – rajzolt sötét képet a hazai vidék helyzetéről a lapunkban is rendszeresen publikáló közíró, Kun István. Becsapjuk magunkat a foglalkoztatási és adózási adatokkal, ám ez sok pénzbe kerül. Idézett például egy 2009-es statisztikát, amely szerint akkor a hivatalosan kimutatott „nem fizetett munkaerő” létszáma a mezőgazdaságban 329 ezer 227 fő volt, ám ennek valójában csak 10 százalékban volt részese az ős- és kistermelés, a többi feketén fizetett napszámos- vagy egyéb munka volt.

Ezek a viszonyok torzították a gazdaságszerkezetet is, hiszen sok helyen – különösen a kertészetekben – azért maradtak el fejlesztések, mert a feketemunkás olcsóbb volt. Számításai szerint a semmilyen ellátást nem kapó, teljesen kiszolgáltatott, képzetlen vidékiek száma elérheti a félmilliót is, rajtuk a mai közmunkaprogram éppen úgy nem segít, mint egy központi üzem létesítése.

Kun szerint az „alföldi karéjt” ölelő három megye, illetve Észak-Magyarország „hurok” hazánk nyakán, és a politika lemondott az itt élő emberekről.

„Senki nem számolja, mennyi százmilliárd ment el a városi-közterületi presztízsberuházásokra, miközben százak fagynak meg minden évben” – fogalmazott. Szerinte a kitörési pont az olyan nagy méretekben folyó, de kézimunkaigényes ágazatok fejlesztése lehet, amely a legképzetlenebb munkaerőnek is elérhető – így számításai szerint 300-400 ezer ember menekülhetne a mindennapi nyomorból. Ám erre pillanatnyilag semmi esély nem látszik, a kormányzat a közmunkában tünteti el a „munkaképes munkanélkülieket”.

Megrekedtek