Közben a föld alatti tér közepén egy keresztény gyülekezet énekel:

– Gyere haza bátran, az ajtó nyitva, tárva!

Vidáman, tapsolva, gitározva, hallelujázva dalolnak tovább:

– Ne halj itt éhen egyedül! Gyere haza bátran, az ajtó nyitva, tárva!

Az emléktábla alatt fekvő férfi nem tapsol, nem hallelujázik, a szemét sem nyitja ki, csak igazít kicsit a feje alatti zacskókon. Az aluljáró másik végében négy-öt fős társaság verődik össze. Céltalanul lődörögnek. Büdösek. Koszosak. Részegek. Ketten közülük letáboroznak a metró kijárata mellett, cigarettát sodornak.

– Gyere haza, az ajtó nyitva, tárva! – zúg fel újra a kórus.

– Halleluja, bazmeg, halleluja – morogja maga elé egy nejlonzsákot vonszoló, kapucni és szakáll mögött rejtőző, kukától kukáig járó ember. Amikor leül egy sarokba, megszólítom, tudja-e, hogy már nem lehet megbüntetni azért, ha csak itt üldögél. Röviden, de meglepően szabatosan válaszol: „Nem tudtam, de nem is számít. Eddig itt voltam, ezután is itt leszek. Eddig is azt csináltak velünk, amit akartak, ezután sem lesz másként.”

A BRFK rendészeti helyettese egy héttel azután, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt a rendelkezést, ami alapján büntethették a közterületen élő hajléktalanokat, azt mondta, máris újra megjelentek az otthontalanok az aluljárókban.

– Baromság! – vágja rá erre a Blaha egyik trafikjának eladója. – Eddig is itt voltak, és abban sincs semmi meglepő, hogy most kicsit többen vannak. Mert hidegek már az esték.

A férfi öt éve dolgozik az aluljáróban, így jó ismerője a lenti életnek. Tapasztalatai szerint az utóbbi időben nem sok markáns változás történt. Volt szerinte egy rövid időszak, amikor egymást érték a rendőrök az aluljáróban, és folyamatosan elzavarták a hajléktalanokat, de aztán szép lassan visszaállt a régi rend. Ahogy jöttek a hidegebb éjszakák, ahogy hozzászoktak az állandó igazoltatáshoz a nincstelenek, úgy tértek vissza a korábbról jól ismert arcok, csövesek, otthontalanok.

– Törődnek is ezek az emberek a Fidesz-törvényekkel, büntetéssel, Alkotmánybírósággal! Ha megszokták, hogy kenyérre nincs nekik, akkor attól sem esnek kétségbe, ha bírságra sem telik. És az alkotmánybírók okoskodásától sem lesz jobb nekik – mondja a trafikos. – Jöhetnek itt új szabályok, magukat mindentudónak tartó politikusok, embertelen módszerek, aggodalmaskodó jogászok, itt lent soha semmi nem változik.

Másként vélekedik az éneklő gyülekezet egyik, Tamás néven bemutatkozó tagja, aki szintén jó ismerője az aluljáró életének: hittársaival évek óta hetente egyszer itt zenélnek órákon át.

– Régen találkozóhely volt ez itt. Viszont évek óta már csak átrohannak a placcon az emberek. Ez mindennél jobban mutatja, hogy nagy változások öt éve, egy éve és egy hete sem voltak. Itt még a nyomorúság is állandó. Akadnak itt jámbor hajléktalanok, akik tényleg csak az aluljáró melegét, a járókelők alamizsnáját keresik. Aztán ott vannak a zsebesek. És a kábszeresek. Meg azok a nincstelenek, akik csak a két börtönbüntetésük közötti rövid időt ütik el itt. Piálással, balhézással, erőszakos koldulással. Jól ismerem őket, egyikük kis híján megkéselt. Hajléktalan ez is, az is, mégsem lehet őket egy kalap alá venni. Kell ide a szigor is meg a segítő kéz is. Csak valahogy eddig mintha mindig rosszkor, rossz módszert választottak volna.

A Blaha Lujza téri kavalkád után a béke szigetének tűnik a Nyugati téri aluljáró. Nincsenek földön alvó emberek, nincsenek ittas csövesek, balhézók. Az aluljáró zöldségese úgy foglalja össze tapasztalatait: „Jó ideje nyugalom van itt. Legfeljebb a hajnali órákban húzódik be aludni ide egy-két hajléktalan.” Arra a kérdésre, hogy az elmúlt napokban észlelt-e változást, több-e a hajléktalan, amióta nem lehet őket büntetni csak azért, mert közterületen élnek, úgy felelt: „Én csak annyit mondhatok, vevőből napról napra kevesebb akad, mert egyre szegényebbek az emberek. Más változásról nem tudok beszámolni.” A kereskedő szavait alátámasztja, hogy a Nyugati téri aluljáróban hosszas kutatás után sem bukkanunk hajléktalanra, csak egy kéregetőre. A 76 éves Erzsi néni az egyik lépcső mellett üldögél párnáján. Műanyag poharat tart a kezében. Felszolgáló volt valamikor, végigdolgozta az életét, most pedig ha kifizeti kis lakása rezsijét, akkor négyezer-hatszáz forintja marad ennivalóra, gyógyszerre. Rokonai nincsenek, mérnök férje rég meghalt, nincs senki, aki segítene, enni pedig kell.

– Nem, nem zargattak engem se rendőrök, se közterület-felügyelők – válaszol a kérdésre, és mosolyra görbül ráncos szája. – Ha jönnek is, velem kedvesek mindig, még jó egészséget is szoktak kívánni.

Mesélne még, de hirtelen elakad a szava: egy ezerforintos bankjegyet nyom a poharába egy férfi. – Köszönöm, nagyon köszönöm – rebegi az asszony, de jótevője már messze jár.

A harmincas éveiben járó, rövid hajú férfit az aluljáró közepén érem utol. „Hogy miért adtam? Én kibírom ezer forint hiányát, neki viszont talán két-három napi ételt jelent. Felháborít, elszomorít, hogy idős emberek kénytelenek koldulni” – mondja a férfi. És még jó, ha nem büntetik meg őket ezért, vetem közbe, mire felhorkan:

– Nekem mondja!? Rendőr voltam. Nemrég szereltem le. Ahogy korábban egyenruhásként, úgy ma civilként is ugyanazt gondolom erről. Talán egyszer a büdös életben meg kellene próbálni, hogy ne a nyomort, a bűnt, a szerencsétlen sorsokat csak hírből ismerő politikusok mondják meg fentről az utcát járó, az utcáról és az ott élőkről szinte mindent tudó rendőröknek, közterületeseknek, szociális munkásoknak, hogy mit és hogyan kellene csinálni. Tudják ők jól a dolgukat, tudják jól, mikor kell erély, mikor más. Egyszerűen nem kéne őket otromba, az élettől elrugaszkodott szabályokkal, rendeletekkel ellehetetleníteni. Csak hagyni kéne őket dolgozni. Hagyni, hogy segíthessenek!

A metró kijárata mellett késő este újabb koldus bukkan fel. Szinte kivétel nélkül elutasítják, kevesen keveset nyomnak csak a kezébe. Még elgyötört arcán is látni a csalódottságot, amikor félrehúzódik bevételeit számlálni. Károly néven mutatkozik be. Azt mondja, két-három éve nincs már otthona, azóta olykor hajléktalanszállókon, olykor az utcán él. Történetét egyetlen mondatba foglalja : „A pia, az a rohadt pia!” Azt mondja, csak kéregetni jár le az aluljáróba, „megpihenni” egy kietlen kőbányai utca telefonfülkéjében szokott. – A rendőrök, a bírság miatt? – kérdezem tőle, mire keserűen felnevet:

– Nem érdekel engem semmilyen bírság, úgy sincs miből fizetni. A zsebesek miatt húzom meg magam másutt. Ha itt feküdnék le aludni, reggelre már a nadrágom se lenne rajtam.

„A szemét sem nyitja ki, csak igazít kicsit a feje alatti zacskókon”