– Csak ülök, és nézek magam elé. Próbálom megszokni, hogy munkanélküli lettem. Várható volt, most mégis nehéz – ezekkel a szavakkal tessékelt be pókaszepetki otthonába Fenk Tamásné hétfő délelőtt. Az eredetileg esztergályosnak tanult 53 esztendős asszony 1999 óta dolgozott a szingapúri központú elektronikai vállalkozás, a Flextronics zalaegerszegi üzemében, s múlt csütörtökön, a délutáni műszakban közölték vele, hogy elbocsátják. Nemcsak őt, hanem 1100 társát is.

– Tizenhárom év alatt dolgoztam beültetőként és az összeszerelő soron, forrasztottam és csomagoltam, de soha egy percig se éreztem magam biztonságban. Mindig fel voltam készülve rá, hogy egyszer csak szólnak: Judit, holnap már ne gyere. Mert ez egy ilyen munkahely. A fizetés mindig pontosan jött, volt ebédjegy, színházjegy, temetési segély, de a létszám ingadozott: néha nyolcezren dolgoztunk, néha feleannyian, most még jó, ha kétezer ember maradt. Mivel állandóan változott a létszám, kölcsönt soha nem mertem felvenni.

Fenkné havonta 90-100 ezer forintot kapott kézhez. A megyében ez már elfogadható bérnek számít a szalagon dolgozó munkások között. Férje autószervizben dolgozik, ő se hoz haza többet. A párnak két gyermeke van, a nagyobbik már gondoskodik magáról, a kisebbik elsős a veszprémi egyetemen.

– Nem tudom, hol találok állást – meditált az asszony. – Nincs választásom, bármit el kell fogadnom, ha közmunkát ajánlanak 47 ezerért, akkor azt.

Ugyanezt gondolta egy utcával odébb Katona Csaba is. A vékony, erősen kopaszodó férfi feleségével és két gyermekével az ezredfordulón települt át Romániából. Asztalosként szakmájában nem talált állást, ahogy varrónő felesége sem, s mindketten örömmel fogadták a Flextronics kínálta munkát. Később lányuk is a cégnél helyezkedett el, ő azonban belekerült egy leépítésbe: idén nagypénteken bocsátották el. A 22 éves lány viszonylag gyorsan elhelyezkedett egy kávézóban, most viszont – karácsony előtt négy héttel – az apjától is megvált a Flextronics.

– Elképzelni sem tudom, hol kapok munkát 53 évesen – tárta szét karját Katona Csaba.

A minőségellenőrként dolgozó feleségnek, Erzsébetnek még van állása a cégnél. De ő is félve beszélt a jövőről: – Nagy felénk a munkanélküliség – mondta Erzsébet. – Lassan ötven leszek, hová kellenék? Nálunk nagyon sok diplomás dolgozik a szalagon. Nincs nekik a megyében megfelelő munka, ezért jöttek a sorra. Most sok diplomást is elküldtek tőlünk.

Az elmúlt hét végén az ezerlelkes Pókaszepetk lakói közül hozzávetőleg negyvenen kaptak felmondólevelet a Flextronicstól. Tucatnyi falut sújtott hasonlóan Zalaegerszeg környékén az említett létszámleépítés. Amúgy a megyében eddig 11 százalékos volt a munkanélküliség, ha ehhez hozzászámítjuk a közmunkásokat, akkor az állástalanság 15 százalékos. Ezt nagyjából fél százalékkal emeli meg megyei szinten a Flextronics lépése. A leépítést főképp a pár száz lelkes falvak szenvedik meg, némelyikben megduplázódhat az állástalanság.

Borsos József, a megyei kormányhivatal munkaügyi központjának igazgatója úgy véli, hogy a Flextronics létszámleépítése nem okoz kezelhetetlen foglalkoztatási feszültséget Zalaegerszegen és térségében. Főképp azért nem, mert a megye félezer cégétől gyűjtött adatok alapján az prognosztizálható, hogy 2013 nyarára legalább ezer munkahelyet teremtenek a vállalkozások.

Szerettük volna megkérdezni a Flextronics vezetőit, hogy a kft.-nél várható-e további leépítés. Megkeresésünkre a cég irányítói nem reagáltak. Tudni kell, hogy az errefelé csak „Flex”-nek becézett gyárnak nincs saját márkás terméke és nincsenek fejlesztései, ez a vállalkozás gyártásszolgáltatással foglalkozik. Vagyis a léte attól függ, hogy hány céggel tud szerződni alkatrész- vagy késztermékgyártásra. Ettől kiszámíthatatlanul hektikus a cég árbevétele és munkáslétszáma.

Kerestük a Flextronics érdekképviseleti vezetőjét is, ám ő sem vállalta, hogy megszólaljon. Pedig – saját bevallása szerint – nem tiltották el a nyilatkozattól, ám úgy érezte, nincs mit mondania.

Arra egyébként semmi esély sem volt, hogy a Flextronics megőrizze kapacitását, mivel a leálló gépsorok már kifutó termékeket gyártottak. Ezért a cég nem is igényelt munkahelymegőrző támogatást a munkaügyi központtól, tudtam meg Borsos Józseftől. Így a központ az elbocsátott dolgozókon próbál segíteni. Kitelepülnek a céghez, s minden távozóval elbeszélgetnek, állás- és képzési ajánlatokkal igyekeznek javítani elhelyezkedési esélyeiket.

Az elbocsátottak kevésbé optimisták, mint a központ igazgatója. S azok se sok jóra számítanak, akiknek még van munkahelyük a cégnél. A hétfő délutáni műszakváltáskor az üzembe érkező és hazainduló dolgozók nem akartak nyilatkozni, de annyit azért név nélkül elárultak, hogy nem lepné meg őket, ha holnap tőlük is elköszönnének.

– Tíz éve vagyok a cégnél – mondta egy középkorú férfi –, a soron megbecsülnek, ez azonban manapság semmit se jelent.

– Hét éve vagyok a Flexnél, és azt látom, hogy itt mindenki hajt, igyekszik – teszi hozzá egy törékeny fiatalasszony. – Volt itt egy kollegina, akinek meghalt a férje, és két nappal később már bejött dolgozni. Emiatt azonban nem neki kell szégyenkeznie, hanem a világnak. Hogy valaki ennyire félti ma nálunk a munkahelyét! Ez hihetetlen!

A férje elveszítése után 48 órával munkába álló asszonyt, a 44 esztendős Proszenyákné Molnár Beátát sikerült elérnem. Nagykanizsán él, s mint megtudom, súlyosan beteg párja november 7-én halt meg. Ő másnap elintézett mindent, ami a temetéssel kapcsolatos, aztán bement dolgozni. A megözvegyült asszonynak két felnőtt és egy iskolás gyermeke van, s három éve szegődött az elektronikai céghez. Azt mondja, azért ment be, mert a munka elterelte a figyelmet a gyászáról. És mert óvta a munkahelyét. Hiába: rá egy hétre őt is elküldték.

Érkezik a reggeli műszak – akit elküldenek, szinte biztos, hogy nem talál munkát