Holttest, közpréda...
Nem ő az egyetlen, aki így nyilatkozott. Nicolas Sarkozy, a korábbi konzervatív francia elnök úgy állította be 1968 párizsi májusát, hogy az anarchiát és az erkölcsi relativizmust testesít meg, a társadalmi és hazafias értékek szétrombolását. Azt is kijelentette szigorúan, hogy ezt az örökséget likvidálni kell! A majdani elnök 1968-ban tizenhárom éves volt.
Valahol azt olvastam, hogy a járdáról nézte anyjával az ellentüntetők felvonulását, s a mama alig tudta visszatartani heves vérű gyermekét, aki csatlakozni akart a diáklázadás-ellenes felvonulókhoz. Sarkozy bár hangosan és harcosan küzdött ’68 szelleme ellen, ám később kormányába invitált olyan neves ’68-ast, mint amilyen Bernard Kouchner, és befogadott olyan eszméket és tendenciákat is a maga deklaráltan konzervatív világába, mint a környezetvédelem. Sarkozyből 1968 civilizációs fordulata nélkül soha nem lett volna elnök.
Többszörösen elvált ember, ráadásul egy magyar bevándorló fia, s anyai részről görögországi zsidók leszármazottja. Nem illett volna bele a rend és tradíció azon világába, amely után a kampányok alatt annyit sóhajtozott. De ugyanezt el lehet mondani a még később jött magyar konzervatívokról is. Daniel Cohn-Bendit, a mai EP-képviselő, akkor „Vörös Danny” emlékeztet rá, hogy Franciaországban ’68 körül a feleség férje engedélye nélkül nem nyithatott bankszámlát, szinte tilos volt nőknek a nadrágviselet, törvény tiltotta a születésszabályozást, a homoszexualitás pedig bűncselekmény volt.
A magyar miniszterelnök ’68-averziója nem új keletű. Négy éve Tusnádfürdőn már fejtegette, hogy ott romlottak el a dolgok. Rátehettek erre személyes okok: például, hogy csúnyán összekapott az Európai Parlamentben a számára legismertebb ’68-assal, a fent említett Cohn-Bendittel, a zöld frakció társelnökével.
Cohn-Bendit a legkevésbé sem kímélte Orbánt, aki a kritikát Magyarország elleni támadásnak állította be. Meg is tiltotta volna, ha teheti, de a „Vörös Danny” már 1968-ban kiadta a jelszót: „Tiltani tilos!” De kapott egy másik ’68-astól, a lengyel Adam Michniktől is eleget. Elég sokan vannak a magyar nyilvánosságban, akik főként O. V. személyiségével, esetleges sérelmeivel magyarázzák a legújabb magyar közélet jelenségeit. Ebben van is valami. Ráadásul a miniszterelnök ’68-ellenessége egyben nemzedéki fölhorkanást is mutat a korábbi politikusi, értelmiségi csoportokkal szemben. Mégsem lehet Orbán régen táplált személyes ellenszenveit teljesen figyelmen kívül hagyni, mert nem csupán kulturális ízlésről van szó. Az a fordulat, amelyet megtett, igen erős hatással van a magyar társadalom mai és jövőbeni életére.
A rendszer, amit a Fidesz megvalósít, arra irányul, hogy a rend és tekintély helyreállításának jelszavával bontsa le a társadalmi átalakulásokat, amelyek megtörténtek Európában 1968-cal, nálunk pedig 1989–1990 fordulatával. Illúziókkal terhelt modernizációs mozgalom – így jellemzi a ’68-at Dalos György író, aki hosszabb ideje Németországban, Berlinben él, s így közvetlen tanúja annak, miként alakította át ez az év a német társadalmat. Orbán nyilvánvalóan téved szerinte, amikor azt mondja, hogy ez a nemzedék irányítja Nyugat-Európát. Sokkal inkább arról van szó, hogy az egykori diákok, értelmiségiként beépültek az európai társadalmakba, s vezető posztokra is kerültek.
Ebből a szempontból megvalósult Rudi Dutshcke (’68-as nyugat- berlini diákvezér, akit lelőtt egy NDK-ügynök nyugat-berlini rendőr) jelszava: a hosszú menetelés az intézményeken keresztül. Csak másként, mert ez a polgári társadalom felszívta, integrálta az egykori radikálisok többségét. Volt másik út, a terrorizmusé. De ennek sok évtizede vége Németországban. A nagy fordulat a Zöld párt megalakulása volt 1979-ben. A párt felszívta a nemzedéket, de nem ’68-as programmal. Új elemeket vitt be, elsősorban a környezetvédelemét, amely amúgy konzervatív eszme is, a szép német erdők védelmét hirdeti.
Általános üggyé lett az atomenergia elutasításának kérdése. De behozták a társadalmi modernizációnak olyan elemeit is, mint a szexuális kisebbségek, a kötetlenebb párkapcsolatok ügye. A zöldek megjelenése tette a társadalmi témává a harmadik világgal való szolidaritás kérdését. Dalos György szerint a ’68-as mozgalomnak óriási szerepe volt a „Hitler-örökséggel” való leszámolásban. Ez ugyanis a háború után született nemzedék szembefordulása volt a háborús generációval, s egyben a hitleri és a Vilmos császári Németország autoritárius örökségével. A Berlinben lakó író úgy látja, hogy 1968 nyomán megváltozott a német társadalom dress code-ja: ma már a professzor tarthat pulóverben előadást, és más a tanár-diák viszony is a mai Németországban. Dalos szerint a fiatal nemzedék szemében sokszor nevetségesek a nagypapa korú alternatívok, s túlbeszéltnek érzik a hitlerista múlt feldolgozását.
Szilágyi Ákos költő, műfordító és politikai elemző, az ELTE oktatója, lapunk állandó szerzője szerint Európában, ahogy nálunk is, ez a nemzedék opponálja a leghevesebben az Orbán által éppen végbevitt tekintélyelvű és antidemokratikus fordulatot. Szilágyi emlékeztet rá, hogy ez ugyanaz a generáció, amely annak idején rokonszenvvel, bizakodva és támogatóan fordult a fiatal Orbán és csapata felé. Eszmékkel vértezte fel, és új politikai harcmodorra tanította őket. Szilágyi emlékeztet Balassa Péter, Kis János, vagy később Bence György fideszesekkel való kapcsolatára.
A ’68-as képződmény kellemetlen, és Orbánt ifjúkori énjére, akkori ideáljára, ambícióira emlékezteti, véli Szilágyi Ákos. Emlékeztet azokra a dokumentumfilmekre, videókra, amelyek 1988–1990 között készültek róluk. „Szinte beöltöztek a ’68-as lázadó fiatalok habitusába, átvették még szakáll- és hajviseletüket is.” Szilágyi Ákos úgy látja, hogy ez akkor is sokkal inkább jelmez volt, mint tartalom. Nem voltak forradalmárok, mint a ’68-asok, hanem lázadók. És azok is maradtak, annak legrosszabb értelmében. Erich Frommra hivatkozik, aki a tekintélyelvű karaktert úgy jellemezte, hogy gyakran megtévesztő benne a lázongásra való hajlam, mert ez nagyszerűen megfér az erőt adó vagy erőt sugárzó tekintély előtti feltétlen behódolással.
Lázadó tehát, nem forradalmár. Fromm több évtizede ismerte fel, hogy a felületes megfigyelőnek számos ember és mozgalom okozhat meglepetést, mert megmagyarázhatatlannak látszik, hogyan is lesz a „radikalizmusból” egyszer csak szélsőséges tekintélyelvűség. Szilágyi Ákos úgy véli, ezek szerint nem forradalom, hanem lázadás volt Magyarországon az elmúlt két évben: a gyönge hatalom, a tekintély nélküli demokrácia ellen – az autoritárius berendezkedésért. Orbán tehát nem megtagadta ’68 örökségét, hanem visszájára fordította.
André Glucksmann, az események egykori fontos szereplője, a később konzervatív mezt öltött véleménymondó szerint 1968 „holttest, amelyből mindenki ki akar ragadni egy darabot.” Van, aki a szabadság illatát véli felfedezni benne, de van, aki a szabadság tagadásával akarna rendpárti ellenforradalmat. Tehát, akik ma ’68 likvidálásáról beszélnek, a civil szabadságok ellen szólnak. Az ő ideáljuk a tekintélyelvű hatalom korlátozatlan szabadsága.
„Jó társadalom” nem lehet meg tekintély nélkül
Lánczi András politológus, egyetemi tanár, a Századvég Alapítvány kuratóriumának elnöke az 1968-as évszámmal jelölt történéseket a XX. századi nagy társadalmi és technológiai változások sorába illeszti. Ebben a században – mondja – lett uralkodóvá a nézet, hogy a változásokat forradalmakkal meg lehet valósítani. Egyesíthető-e a világ a haladás eszméje jegyében? Halad-e a történelem? Vajon a világ a nagyobb szabadság állapota felé mozdul-e? Lánczi szerint ezek a kérdések izgattak egész nemzedékeket a hatvanas években.
Konzervatív gondolkodóként ő most egyértelműen illúziónak látja, hogy abban a korban egész nemzedékek bíztak benne, hogy forradalmi hevülettel véget vethetnek például a háborúknak, s megteremthetik a szabadság társadalmát. Lánczi a ’68-as jelenségkomplexum fontos összetevőjének tartja azt is, hogy a szabadság eszméjét ki akarták terjeszteni az ember személyes világára. A születésszabályozás elterjedését szerinte sokan úgy látták, hogy az forradalmasította a szexuális életet, a férfi-nő viszonyt. A nők felszabadítása technológiai kérdésként jelent meg, állítja.
A ’68-as jelenség fontos eleme a környezetvédelem politikai megjelenése. Ezeket a kérdésköröket e korban még marxizáló megközelítéssel kezelték. Eluralkodott az egalitáriánus szemlélet. A ’68-as jelenség egyik fő eleme szerinte az, hogy a „tekintély rossz”. És ezt a tézist azóta akarják mind a politikára, mind a magánéletre alkalmazni. A tekintély elutasítása, lerombolása szakítást hozott a létező társadalmi szokások, minták, viselkedések rendszerében – lerombolja a társadalom kohézióját. Lánczi András nagyon sok jelenlegi társadalmi problémánk gyökerét éppen ennek a gondolkodásnak a megvalósulásában látja, abban, hogy a rend negatív fogalom lett.
„Jó társadalom” nem lehet meg tekintély nélkül, jó oktatási intézmény és nevelés nem létezhet kiérdemelt tekintélyek nélkül – mondja az egyetemi tanár. – 1968-at azonban nemcsak a párizsi és berlini diáklázadások, hanem Prága, Varsó, Belgrád mozgalmai is jelzik – vetem közbe. Mi a véleménye erről, az államszocializmus elleni lázadásról? Lánczi úgy látja, hogy ezek a mozgalmak, csakúgy mint a nyugatiak, az akkori balosok produktumai. ’68-at a három M jellemezte: Marx, Mao, Marcuse. Ez a különböző progresszivista baloldali politikai és intellektuális irányzatok belügye volt – állítja.
