A problémát ugyanakkor aligha lehet megoldani magyar belügyként, Szlovákia közreműködése nélkül. Márpedig a téma mindkét országban a belpolitika túsza, érinthetetlen szent tehén, a dolog érdemét tekintve immár húsz éve. Ahányszor a vízmegosztás kérdése, illetve a kétoldalú tárgyalások lehetősége felmerült, az ügyből Magyarországon mindannyiszor kisebb-nagyobb belpolitikai válság lett.

A jelenlegi helyzet ugyanakkor nyilvánvalóan fenntarthatatlan, és a sikeres népi kezdeményezés miatt a magyar parlamentnek az őszi ülésszak során foglalkoznia is kell a dilemmával. Azt, hogy nem lesz könnyű dolguk, egy néhány héttel ezelőtti esemény is előrevetíti. A fenntartható fejlődési bizottság (ffb) képviselői a helyszínen tanulmányozták az ágrendszer vízrajzi és ökológiai viszonyait, illetve a magyar oldalon lévő vízügyi létesítmények állapotát. Az alkalomra a Duna-üggyel foglalkozó fontosabb zöldszervezetek képviselőit is meghívták, ám egyikük sem jött el.

Tény, hogy ebben a kérdéskörben a hazai zöldmozgalmon belül sincs konszenzus, de abban a Duna Chartától a Védegyletig mindenki egyetért, hogy a víz 20 százalékával az évmilliókon át 100 százaléknyi vízmennyiséggel (a Duna teljes vízhozamával) „gazdálkodó” élőhely semmilyen műszaki beavatkozás révén nem működtethető fenntartható módon. Vagyis elsőként – bármennyire reménytelennek tűnik is – a vízmegosztásról kell megállapodni a szlovákokkal, és csak utána lehet érdemben tárgyalni a vízpótlás műszaki alternatíváiról.

Ezt az álláspontot támasztja alá az az összehasonlító táblázat is, amelyet az MTA szigetközi munkacsoportja készített az eddig megvizsgált egyes vízpótlási megoldások vízgazdálkodási, ökológiai, turisztikai, halgazdálkodási stb. következményeiről. A táblázatból világosan kiderül, hogy az egyes „hasznosítási célokat” tekintve durva különbségek vannak az alternatívák között annak függvényében, hogy a vízhozam 20, 30, 40 vagy esetleg 50 százaléka kerül a régi Duna-mederbe és a mellékágakba.

Jávor Benedek, az FFB elnöke a látogatás tapasztalatait lapunkkal megosztva maga is úgy fogalmazott: nincs értelme a szigetközi vízpótlás műszaki lehetőségeiről dönteni anélkül, hogy tudnánk, hosszú távon mennyi vízzel számolhatunk. Szerinte a vízmegosztásról (a magyar és a szlovák fél látható kompromisszumképtelensége miatt) valamilyen nemzetközi fórumon kell döntésre jutni – és utána sem elsősorban a politika, hanem sokkal inkább a tudomány, a környezet- és természetvédelmi intézményrendszer, a civil szektor és a lakosság véleményét kell meghallgatni arról, hogy a fenti célok (ökológia, turizmus, vízgazdálkodás és árvízvédelem, hajózás) közül melyik hova kerül a prioritási sorban, és melyik műszaki alternatíva szolgálja a leginkább a szakmai és társadalmi egyeztetéssel elfogadott célrendszert.

– Semmilyen jogi akadálya nincs annak, hogy a magyar vagy a szlovák kormány valamilyen kötelező döntést hozó nemzetközi fórumhoz forduljon a vízmegosztás kérdésével – nyilatkozta lapunknak Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, aki a tegnapi konferencián beszélt a vitarendezés lehetőségeiről az Akadémián.

A szakértő emlékeztetett rá: az ügy pillanatnyilag függőben van a hágai Nemzetközi Bíróság előtt, mégpedig azóta, hogy 1998 decemberében Orbán Viktor és szlovák kollégája levélben közölte a testülettel: a két fél eredményes tárgyalásokat folytat a vízmegosztásról. Azóta eltelt 14 év, eredménynek semmi nyoma – csak a kormány döntésén múlik, hogy újra Hága közbeavatkozását kéri-e. De megkereshetjük az EU luxemburgi bíróságát is azzal a felvetéssel: a jelenlegi helyzet számos uniós normát (vízkeretirányelv, élőhelyvédelmi irányelv stb.) sért, ezért szükség van a közbeavatkozásukra. Sőt az is megtörténhet – pillanatnyilag talán erre van a legnagyobb esély –, hogy a bizottság (az európai Zöldek nyomására) kötelezettségszegési eljárást indít a két ország ellen, aminek megint csak valamilyen vízmegosztási megállapodás lehet az egyik kényszerű következménye.