Népszerű volt, mert igyekezett felmérni, „hol szorít a cipő”, és segített, ahol csak tudott. 1956. november 3-ra teljesítette a miniszterelnök, Nagy Imre kérését: Miskolcon és Borsodban helyreállt a rend, biztosított volt a lakosság ellátása.

– Nem lógattak fel – mondja mosolyogva a 91 éves Földvári Rudolf. Történelmi tény: ő volt az egyetlen megyei pártvezető, aki 1956-ban nem fordult szembe a munkásokkal, az egyetemistákkal. Sőt együttműködött velük. Tagja lett a megyei munkástanácsnak. A szovjet megszállás után az új kormány vezetője, Kádár János könyörgött a KGB-vezetőknek, hogy engedjék haza az Ungvárra hurcolt Földvárit, mert csak neki van szava megyében. A munkástanács elnökeként Földvári ’56 decemberére sikeresen végre is hajtotta a konszolidációt Borsodban.

A Földvári nevével fémjelezett megyei konszolidációs programból Kádár persze világosan kiolvasta: amint normalizálódik a helyzet, azonnal el akarják kezdeni a forradalmi követelések megvalósítását. Földvári szerint a hiú és bosszúálló Kádár azt sem tudta megemészteni, hogy egy ilyen kis „pacsirta” erőszak nélkül, tárgyalásos úton elérte azt, amihez neki árulásra és a szovjetekre volt szüksége. A népbíróság hazaárulónak bélyegezte Földvárit, de ő a bűnösségét nem volt hajlandó elismerni.

– Azóta gondolkozom azon, mennyivel jobban mennének a dolgok, ha ’56 értékei beépültek volna a mindennapjainkba – mondja a korát meghazudtolóan fürgén mozgó, a híreket naprakészen követő Földvári Rudolf. Nagy Imre egykori pasaréti házában találkoztunk. Itt ma emlékház és a forradalom kivégzett miniszterelnökéről elnevezett alapítvány működik, ez utóbbinak Földvári aktív tagja. Sokszor ide szervezi találkozóit, és ha fel kell kapaszkodnia a domboldalon, a séta kiváltja az orvos által előírt esti tornát.

Keserűen beszél arról, hogy ma már nem fontosak az egykori érzelmek, vágyak, tennivalók, feladatok, követelések; ezek 56 évvel ezelőtt az ország szabadságát, függetlenségét, az igazi demokráciát jelentették. Az ünnepségeken nem szólnak a közvetlen demokrácia kérdéséről sem, hiszen az a pártok érdekeit sértené. ’56-ot nem a pártok csinálták, hangsúlyozza, hanem a nép.

Már Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésen is a polarizáció keserítette el, és az, hogy elkezdődött ’56 kisajátítása. A jóvátételről, az elismerések odaítéléséről pedig beszélni sem szeret. Kipipálandó piros betűvel jelzett hivatalos ünneppé silányultak az október 23-i megemlékezések – függetlenül attól, hogy éppen milyen színű a kormány.

Földvári szerint nem szabad eltagadni az októberi események árnyoldalát sem, hiszen voltak lincselések, egyéni bosszúk, de az összkép mégis pozitív. Példaképe, Nagy Imre sem volt hibátlan, de ötvenhatos szerepvállalásával és azzal, hogy nem kért kegyelmet, bizonyította erkölcsi nagyságát.

Földvári az elmúlt több mint húsz évben tartott előadásaival, cikkeivel, közéleti tevékenységével is ’56 igazságára hívta fel a figyelmet – de sosem hagyta, hogy az érzelmek irányítsák: mindig szigorúan a tényekre alapozta mondandóját.

– Rengetegen a hasukra ütve hordanak össze hetet-havat a forradalomról – fakad ki. Jó húsz évvel ezelőtt a többi között az igazság megállapításának, az őt és pertársait ért igaztalan vádak és rágalmak tisztázásának a szándékával állt kötélnek, amikor Molnár Adrienne szociológus kérésére elmondta élettörténetét. Az Oral History Archívum számára készült, 48 órányi hanganyagból szerkesztett négyszáz oldalas kötetet tavaly adta ki a Nagy Imre Alapítvány, Molnár Adrienne és Sipos Levente szerkesztésében. A címe Földvári egyik kedvenc szavajárása: „Tiszta vizet a pohárba”.

Ez a törekvés jellemezte egész életét – ám ő is csak fokozatosan értette meg, miért mond mást a párt, mint ami a valóság. Sokként érte ’53-ban, amikor egy héttagú küldöttség tagjaként Rákosi, Gerő, Nagy Imre mellett a moszkvai párttalálkozón végighallgatta, ahogy Hruscsov, Berija és mások durván kritizálják és fenyegetik a magyar vezetőket. Egyik este Gerővel – Magyarország második emberével – sétált a Moszkva folyó partján, aki Földvári faggatózására azt felelte: amit a szovjetek most kritizálnak, arra ők adtak utasítást.

Nagy Imre volt az, aki a Moszkvában akkor meghatározott új irányt itthon képviselte, és Földvári őmellette „tette le a garast”. Rákosi pedig, aki Földvárit korábban a párt felső vezetésébe emelte, többek között ezért „száműzte” 1954-ben BAZ megyei első titkárnak.

A Miskolcra érkező Földvári első intézkedéseivel nyíltan és határozottan fellépett a vezetők korrupciója ellen. Az apparátus döbbenetére kinyittatta a megyei, a városi tanács és a pártbizottság kapuit, hogy a dolgozók szabadon intézhessék ügyeiket. A járási központokban rendszeresen tartott fogadónapokat, és segített az emberek ügyes-bajos dolgaiban. Az üzemekben, a pártbizottságokon, a szakszervezetnél azt mondta a vezetőknek: a felsőbb utasításokat csak addig a határig szabad végrehajtani, amíg azok nem válnak embertelenné. Ma már csodálkozik, hogy nem ütötte meg a bokáját kritikus magatartása miatt. Talán azt gondolták fent a központban, hadd csinálja, úgyis belebukik.

Az élet azonban másként alakult, mert jött az „októberi vihar”. A munkások és az egyetemisták követeléseivel egyetértett. Azt azonban nem rejtette véka alá, hogy ellenzi a Varsói Szövetségből való kilépést és a „ruszkik haza” típusú hangokat – mert az már túl van azon a határon, amit a szovjetek eltűrhetnek. A történelmi forrásként szolgáló könyvében teljes részletességgel elmondja a forradalmi napok eseményeit: tárgyalt Nagy Imrével, üzemekben, gyárakban, gyűléseken, a munkástanácsban fáradhatatlanul érvelt, magyarázott, megoldást javasolt, álláspontokat közelített. Elérte, hogy a Miskolc mellett állomásozó szovjet csapatok ne vonuljanak be a városba, aminek beláthatatlan következményei lettek volna.

A börtönben töltött négy év alatt az volt a „feladat”, hogy megőrizze lelki és testi egészségét. Földvári itt is példát mutatott: megszervezte a zárka takarítását és a „kolhozt”. Az otthonról kapott élelmiszert a zárkatársak beadták a közösbe, és egyenlően osztották szét.

– A feleségem bátran viselte a gyűlölet és megvetés megannyi megnyilvánulását, óvta a kislányunkat is – mondja Földvári. Felidézi, hogy „a kis háziasszony”, aki hatvan évig volt hű társa, még levelet is írt Kádárnak, a „nagy párttitkárnak” férje érdekében. Hiába. 1961-es szabadulása után megígérte a sírva könyörgő asszonynak, hogy többé nem politizál. Rabtársaival is csak 1989 táján vette fel a kapcsolatot. Visszament lakatosnak a kispesti Vörös Október Traktorgyárba, innen ment nyugdíjba gyártmányszerkesztőként. Az életútinterjút készítő Molnár Adrienne azt írja Földváriról: „Azzal, hogy következetesen kiállt elvei és sorstársai mellett, hogy felismerte a határt, amelyen túl vissza kell utasítania a megtorlók, a kádári vezetés által felkínált együttműködési lehetőséget, a különös kivételek közé emelkedik.”

Névjegy

FÖLDVÁRI RUDOLF 1921-ben született Kispesten. Lakatosként dolgozott, 1946-tól függetlenített pártmunkás, 1952 és 1954 között a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Bizottsága első titkára, a fővárosi tanács, az MDP Központi Vezetőségének és a Politikai Bizottságnak a tagja. 1953 és 1957 között országgyűlési képviselő. 1954-ben az MDP Borsod megyei bizottsága első titkára. 1956. október 24-én a munkáskövetelések mellé állt. 1958-ban életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1961-es szabadulása után lakatos, majd műszaki vezető. A rendszerváltáskor az 1956-os Munkástanácstagok Baráti Társaságának alapítója, majd a Történelmi Igazságtétel Bizottságban tevékenykedett. 1993 óta a Nagy Imre Társaság tagja.