'Talán némi erőt tudnak meríteni a példából'
Tcha Braille-írással fordított könyvből tökéletesen, választékosan tanulta meg a nyelvünket, a zenénket azonban ennél is jobban érti és közvetíti. Elsősorban Kalotaszeg népdalkincsét dolgozta fel, de jól ismeri a magyar nóta gyökereit, és kesereg azon, hogy a mostanában Magyarországon hallott műdal silány, hamis mása csak az eredetinek. Tcha főleg az Európa nyugati vidékein élő cigánycsoport, a szintók gondolkodását, „látásmódját”, érzéseit élte meg, magáénak vallja ma is. Örömmel osztja meg a felfedezését: szintók Győr környékén is laknak.
Vaknak lenni hátrányos helyzet. Romának lenni kisebbségi lét. Az első győri Lions Club jótékonysági estjére érkező Tcha meghívásával Mihály Attila bv-ezredes, a győri börtön parancsnoka azt akarta élményszerűen bemutatni a fogvatartottaknak, hogy ebben a létformában is boldogulhat, önmagára találhat az ember.
– A börtön hibernál – mondja a koncert után a parancsnok. – Ezekről az emberekről gyakran lemond a társadalom, s ők is lemondanak saját magukról. Nem elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek a jövőjükkel. Az esetükben sokszor tapasztalható önsajnálatból pedig majdnem olyan nehéz kilépni, mint a börtönből. Ha azonban érzik a társadalomnak legalább az érdeklődését a teljes elszigetelésük helyett, ha sorsukhoz, nem mindig indokolatlan kirekesztésükhöz hasonlóan hátrányos helyzetben élő emberek felemelkedését látják, akkor talán némi erőt tudnak meríteni a példából.
Tcha Limberger magyar börtönben először járt, argentin női raboknak már énekelt, azt mondja, ott sokkal feszültebb, vibrálóbb volt a hangulat, Győrött viszont a rabok énekeltek, tapsoltak, fütyültek, járt a kezük, lábuk, és ünnepelték a vak zenészt és muzsikáját a világtalanok napján. Kérdeztek is. Egyikük azt tudakolta, mennyit próbáltak a magyar zenekarral, és hogyan értették meg egymást. Kell-e csapatmunka a közös muzsikához is?
Felfigyeltek a világtalan ember szóhasználatára, aki úgy fogalmazott a válaszában: közös a zenei nyelvünk, de a fellépés előtt össze kellett „néznünk” a dalainkat. – Ebben az ingerszegény környezetben minden felüdülés, ezért mindig „kijövök” a programokra – mondja tyúklábmintás rabruhájában egy fiatal férfi, aki lopásért visszaesőként tölti a büntetését, de már csak négy hónapot kell a rácsok mögött élnie.
Neki két szakmája is van, szakács és autószerelő, ám tudja, hogy alkalmazottként elhelyezkedni börtönviselt emberként alig van esélye, ezért vállalkozást akar nyitni. Társa, aki beleőszült a garázdaság miatt rá kiszabott börtönévekbe – ám időben ő áll a legközelebb a végleges szabaduláshoz –, külföldre költözik a családjával. A múltja elől menekül, tiszta lapot akar nyitni az életében. – Néha kimehetünk dolgozni a börtön elé rabruhában. Az anyukák átviszik előlünk a gyerekeket az utca túloldalára. Értem, tudom, hogy oka van az előítéletnek, mégis nehéz úgy újra talpra állni, hogy az embert kirekeszti a környezete.
Tcha Limberger nem szenvedett az előítéletektől sem romaként, sem világtalanként. Európa toleránsabb táján született, s megtanult együtt élni másságával, hátrányos helyzetével. Úgy nevelték, hogy húszéves korára szakadjon el a családjától, tanuljon meg boldogulni önállóan. Húszesztendősen elköltözött otthonról, megtanult gitározni, hegedülni, s a szintó kultúrában önmagára talált. Később Budapestre jött, aztán Erdélybe, Kalotaszeg dallamvilága elbűvölte. Magyarul beszélő flamand, szintó világpolgár, aki teljes életet él.
