A demográfiai és egyéb tényezők miatt valószínűleg a cigányok aránya is nagyobb lett. Erről az egymillió emberről, a hatalom érzéketlenségéről és a kormányzati melléfogásokról szól Ladányi János új könyve, a L’Harmattan kiadónál megjelent Leselejtezettek.

A rendszerváltás után – emlékeztet a szerző – Magyarország békebeli történetének legsúlyosabb válságán ment keresztül. A kilencvenes évek elején a legtöbb szakértő még abban bízott, hogy a gazdaság beindulása automatikusan mérsékelni fogja a szegénységet. Tévedtek. A fellendülés időszakában létrejövő munkahelyek betöltéséhez olyan tudásra, iskolázottságra és képzettségre volt szükség, amivel a társadalom peremére szorulók többnyire nem rendelkeztek. Így a szakadék egyre nőtt, ráadásul – az 1993-as mélyponthoz képest – máig sem sikerült számottevően emelni a munkahelyek számát.

A leszakadó, tartósan kirekesztett rétegekben a cigányok – össztársadalmi arányukhoz képest – mintegy ötszörösen felülreprezentáltak. Az adatokból ugyanakkor kitűnik, hogy a mélyszegénységben élők többsége nem cigány.

Ladányi János nem ért egyet azokkal, akik úgy látják, hogy a cigányok helyzetén csak elkülönített cigányprogramok kidolgozásával lehet javítani. A szociálpolitikában szerinte nem szabad különbséget tenni a romáknak és nem romáknak szánt intézkedések között. Sem a saját, sem mások kutatásaiban nem találkozott még olyan összefüggéssel, amely hitelesen bizonyítaná azt, hogy a cigányok sajátos kultúrája okozná szegénységüket. Ami a cigányokra sajátosan jellemző, az éppen a hátrányos megkülönböztetésük. Ez ellen azonban nem szociálpolitikai programokkal, hanem antidiszkriminációs törvényekkel kell felvenni a küzdelmet.

A szociálpolitikának a társadalomból tartósan kihullott személyek és családok visszaintegrálására kellene törekednie, ami akkor is kedvezően érintené a romákat, ha etnikai hovatartozástól függetlenül történne.

A szociológus álságosnak minősíti az egyéni felelősségnek a társadalmi felelősségvállalással való merev szembeállítását. A mélyszegénység – állítja – olyan körülményeket és magatartásformákat alakít ki, amelyek képtelenné teszik az embereket arra, hogy hatékony kontrollt gyakoroljanak a sorsuk felett. Elvétve persze akadnak ellenpéldák, egyéni sikertörténetek, de a társadalom működéséből szükségszerűen következik, hogy egyéni módszerekkel csak igen ritkán lehet győzni, azaz kitörni a kirekesztettséggel súlyosbított mélyszegénységből.

Zsákutcás fejlődésünk terméke a sajátos magyar jóléti állam, amely – állapította meg Ladányi még a kétezres évek legelején – igazi hungarikumnak számít. Hisz sok olyan ország van, amelyik hozzánk hasonlóan sokat költ jóléti kiadásokra, és olyan ország is sok van, ahol több a szegény, mint nálunk. De olyan országot sehol másutt nem találunk, ahol ilyen magasak a jóléti kiadások, és ilyen sok tartósan szegény, kirekesztett ember él.

Pontosabban: így volt ez a 2010-es választásokig. Azóta tovább romlott a helyzet. A Fidesz-kormány megkurtította a jóléti kiadásokat – aminek csak részben volt a válság az oka –, a szociális célokra rendelkezésre álló pénzekkel és az adópolitikával pedig – sokkal inkább, mint ez korábban bármikor történt – a tehetősebbeket támogatja. A szegények rovására hajt végre jelentős jövedelem- és vagyonátcsoportosítást. Elvesz a rászorulóktól, és odaadja a gazdagoknak. Közben a szegénységet igyekszik morális, erkölcsi problémaként beállítani. Lázár János elhíresült kijelentése mára kormányprogrammá vált: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”.

Még kevesebb lett a pénz, és még rosszabbul költik el, mint az MSZP-kormány idején. – Ami itt folyik, az nem szociálpolitika – hangsúlyozza Ladányi. Ugyanakkor sem szükség, sem lehetőség nincs arra, hogy visszatérjünk az előző kormányok elhibázott, a gazdagokat ugyan kevésbé drasztikusan, de szintén előnyben részesítő és rettenetesen költséges szociálpolitikájához. Több mint két évtizeddel a rendszerváltás után végre neki kellene gyürkőzni a modern jóléti állam kiépítéséhez.

Az etnikailag terhelt tartós mélyszegénység visszaszorítása érdekében a népszerűtlen intézkedéseket is meg kell lépni. Ez csakis úgy képzelhető el, hogy a demokratikus pártok asztalhoz ülnek, közös szakmai álláspontot alakítanak ki, megegyeznek a legalapvetőbb kérdésekben. Például abban, hogy ezt az ügyet nem teszik kampánytémává. Ladányi János nem tart attól, hogy egy ilyesfajta stratégia tovább erősítené a cigányozásra építő szélsőjobboldalt. Ez nem következik be akkor, ha a konzervatívok, baloldaliak, liberálisok néhány lényeges kérdésben valóban hajlandók együttműködni, és – ahogyan a nyugati demokráciákban szokás – élesen elhatárolják magukat a rasszista szélsőjobboldaltól.

Csakhogy most ennek sokkal kisebb az esélye, mint eddig bármikor. Enélkül csak teljesen elhibázott lépésekre és látszatintézkedésekre futja. A szociológus szerint a „cigánykérdés” kezelését a kormány „kiadta gebinbe” a Jobbiknak és a hozzá tartozó félkatonai szervezeteknek. A hatalmat – mondja Ladányi János – az érdekli, hogy rend legyen: a szélsőjobb pedig annyit profitál ebből a buliból, amennyit csak akar és tud.

„A cigánykérdést kiadták gebinbe a Jobbiknak”