Fölfújt páva
Edződünk, edződünk, de arra azért már mégiscsak fölkapja az ember a fejét, hogy Orbán Viktor maga válaszol arra a levélre, amit táncművészek sokasága írt afféle segélykiáltásként, mert míg az ő támogatásuk szép lassan elhal, addig Markó Iván tengernyi pénzt kap, csak úgy. Sokak szerint egyrészt azért, mert Markó Ivánnak hívják, másrészt meg azért, mert elismerte, hogy szereti Orbán Viktort. Nem mondom, ha csak ezen múlna, biztosan sokan szeretnék a kormányfőt, de sajna, közülük csak keveseknek jutott az a megtiszteltetés, hogy Markó Ivánnak hívják és tényleg nagy táncos legyen.
Orbán Viktor tehát enmaga írt, meglepő gyorsasággal, hiszen hétfőn megkapta a táncosok levelét, és szerdán már közzé is tették a válaszát. Épp akkor, amikor az utóbb elbukott Szaakasvili elnök mellett kampányolt Grúziában. Hiába, Orbán nem igazán ért más népek lelkéhez, csak a magyarokéhoz. Félázsia ide vagy oda, pórul járt a grúzokkal is. Pedig igazi pávatáncos, mint azt szíves közléséből tudjuk, a politika művésze, aki úgy tesz, mintha, de közben mégsem, pedig valójában igen, csak úgy tett, mintha mégsem úgy tett volna, holott de, és aki ezt nem érti, az nyilvánvalóan hülye, és a politikai éleslátásra teljesen alkalmatlan.
Orbán tehát, nyilván a táncos lét sajátosságaiból következően is, ily sorokat vetett papírra: „...az is helyesnek tűnik, hogy a jogok és kötelezettségek mindenki számára egyformák legyenek, mégis be kell látnunk, hogy a minőség sajátos elbánást, a kiemelkedő kiemelkedő elbírálást is érdemel. Ennek az árnyalt egyensúlynak a fölismerése és fönntartása, az egyenlőség és a kvalitások közötti különbség egyszerre való elismerésének tudománya okozza azt, hogy a politikát is művészetnek szokás tekinteni”.
Hú. Első látásra ez talán egy bomlott elme agyszüleményének tűnik, de ennél azért jóval többről van szó. Mert hát igen, valóban, helyesnek tűnik, hogy a jogok és kötelezettségek mindenki számára egyformák legyenek, mégis...
E ponton érdemes fölfigyelni a finom distinkcióra, a tűnik és a mégis szavak csöppet sem öncélú használatára, hiszen a következő mondatrészből rögtön fölsejlik ezek rendkívül fontos szerepe, hiszen csak úgy tűnik, de valójában nem így van, beláthatjuk. Vannak tehát az egyenlők, akik esetében a jogok és a kötelezettségek harmóniában vannak, akik nem emelkednek ki, és vannak, akik ilyen vagy olyan okokból kiemelkednek az egyenlők közül. És vannak, akik árnyalt egyensúlyok fölismerésére képesek, és e tehetségük révén kiválasztják a kicsit egyenlőbbeket a kiválóság és a minőség szempontjából.
Tehát e harmadik kaszt a kiemelkedők kiválasztóié, vagyis a kiválasztottak kiválasztóié, az árnyalt egyensúlyok megteremtőié, a politikusoké. Azon belül is a legfőbb kiválasztóé, a kormányfőé, a politikatudomány művészéé, aki ugyanúgy emelkedik ki e legmagasabb kasztból minősége és kiválósága okán, mint az egyenlők közül az az ember, akit Markó Ivánnak hívnak, és táncos. És ha valaki szerint ez így nincsen teljesen rendben, annak coki, maradhat egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel az egyenlők közt. Meglehet, sosem emelkedik majd ki saját minősége és kiválósága okán, mert azok, akik a politikai kasztba való tartozásuk miatt az egyenlő jogok és kötelezettségek fölé keverednek, fölmagasztosítva érzik magukat arra, hogy megmondják, mi a kiválóság és mi a minőség, hiszen az ilyen árnyalt egyensúlyok megteremtésére csak ők, a politika művészei képesek.
És persze nagy dolog a kiválóság és a minőség, de ugyanolyan súllyal esik latba az is, ha valaki szereti Orbán Viktort. Mivel az övék a legmagasabb kaszt, a kiválóságosztogatóké, természetesnek tűnik, hogy rájuk sem vonatkozik egyenlően jog és kötelezettség. Példának okáért úgy osztogathatják a hozzátartozóiknak a földet, mintha az övék volna, és hát tényleg az övék, hiszen ők a kiválasztottak kiválasztói, a politikusok, rajtuk múlik tehát, kiből lehet ember, kit hová sorolnak: ha oda születtél, ott maradsz, ha ide, akkor itt, és ha ide születtél, és apád szereti Orbán Viktort, akkor még közénk is tartozhatsz.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerében ez az ide: az állam. Az állam és annak feje ural mindent – betelepszik óvodába, iskolába, uralja az egészségügyet, kezébe veszi a településeket, járásokat alakít ki járási szakemberekkel, akik felügyelik a települések életét, az iskolákat, óvodákat. Aztán kormányhivatalokat létesít, amelyek a járási szakemberek fölött állnak. A kormányhivatalok megmondják, hogy hol kiből lehet iskolaigazgató, ki taníthat itt és ki ott, megmondják, hol és mit fejlesszenek, hol működjön közvilágítás, és hol kell spórolni a fénnyel, hol legyen lebetonozva az utca, és hol maradjon földút.
Az állam szól a köztévéből, a közrádióból és már a kereskedelmiből is, ott van az utcán, ott a munkahelyen, az állam maga a Nagy Munkahely, s már képezik az új embereket, akikkel színültig föltöltik az állásokat, ott állnak hadakban, hogy elfoglalják az őket megillető helyüket a nagy gépezetben, a közmédiában, a járásokban és a kormányhivatalokban, a minisztériumokban, az óvodákban, az iskolákban. Ők lesznek a tanfelügyelők, ők a kerettanterv-végrehajtók, ők az alaptörvény-hirdetők, ők a hírírók és az egyentankönyvírók, és őbelőlük lesznek a hírírók és az egyentankönyvírók cenzorai. Ők az állam, amely átsző mindent a kiválasztottak kiválasztóinak törvényei szerint, akikre nem vonatkozik egyenlően jog és kötelezettség.
Az államé a föld, annak adja, kinek akarja. Így aztán hívhatják a kiválasztót Budai Gyulának vagy akárki másnak, lesz szőlő, lágy kenyér, lesz föld, legelőin fű kövér, és elég lesz egyszerűen csak odavetni az értetleneknek, akikre a jogok és a kötelezettségek egyaránt vonatkoznak, hogy „hiszen ha úgy vesszük, mindenki rokona vagy ismerőse valakinek”.
És valóban, ha úgy vesszük, így van, hiszen anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, és ezért aztán, de szintén csak akkor, ha úgy vesszük, még az is megtörténhet, amit Orbán Viktor mond: amikor világra jövünk, „a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál, a turulmadár pedig a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe”, szóval, mindannyian egyek vagyunk, magyarok, azok pedig, akik azért valamivel egyenlőbbek minálunk, vígan osztogathatják a magyar földet azoknak, akiket kiválóvá választottak, kiváltképp, ha történetesen a rokonuk is.
Már a büntethetetlenség is garantált, hiszen Orbán Viktor, a legfőbb kiválasztó azt is megmondta, hogy a jó politikus olvas a jelekből (árnyalt egyensúlyok, mi?), így ő afféle újkori sámánként követ vet és transzba esvén a turulok szelleme azt suttogja neki, hogy hallod, „új törvények világa közeledik az európai kontinens felé”. Vajon honnan közelegnek? És nem lehet, hogy már ide is értek? Abban, hogy az új törvények világa már itt vagyon, lehet valami, máskülönben nem háborodhatna föl és fenyegetőzhetne épp a joggal Budai Gyula, csak azért, mert valaki szóvá teszi, hogy az édes magyar földet nem föltétlenül kéne az övéik közt elosztogatniuk.
Ó, hát ezt nem tiltja semmilyen jogszabály, minden szabályos és törvényszerű, ha rokoné a föld, hát rokoné, bánja kánya, biztosan megdolgozott érte. Tulajdonképpen az sem akkora probléma, ha valaki oldalba vizeli a templom falát, de az ember mégsem azért nem tesz ilyet, mert ha rajtakapnák, garázdának minősítenék, hanem azért, mert ez mégiscsak afféle kulturális kérdés volna, és önmaga előtt szégyellené, hogy mire vetemedett.
A szégyenérzet nagy hatalom, hiszen persze, ott lapul bennünk is a bűn, mindannyiunkban, az ördögi csáb, ott duruzsol a fülünkbe, „tedd meg, tedd meg”, de ha megtennénk, valami megváltozna. Elveszítenénk a komfortérzetünket, mintha valami nem stimmelne velünk, semmi nem volna olyan, mint azelőtt, kiszolgáltatottá válnánk, s önmagunk előtt védtelenné, ezért aztán támadni kezdenénk és kiállhatatlanok lennénk, ott dolgozna bennünk a szégyenünk, a munkahelyünkön fölemelnénk a hangunkat, kollégánkba belerúgnánk, kávéjába sót szórnánk, a feleségünkre rákiabálnánk, gyerekre kezet emelnénk, az utcán szembejövőbe belekötnénk, kocsik kerekét lyuggasztanánk, hajléktalanokat köpdösnénk.
Szégyenünkben, mert megtörténhetett az, ami nem történhetett volna meg, rosszabb emberekké válnánk, hiszen az van belénk kódolva, hogy rendes ember nem vizeli oldalba a templomot, és ez még akkor is igaz, ha az állam épp azt akarja elhitetni velünk, hogy az a rendes ember, aki földet oszt a rokonának. Juszt sem az. Se páva, se turul, semmilyen jómadár nem hirdetheti annak. És hiába buktunk együtt Mohácsnál Orbán Viktorral, hiába érzi úgy, hogy együtt alapítottunk államot Szent Istvánnal és vele, a hagymázas ideológia oda: már nem fedi el, milyen emberek akarnak beléidomítani bennünket.
