Megyesi Gusztáv: Én és a kisöcsém
A hét agrárhíre kétségkívül az volt, hogy egy Nagy nevű ember 115 hektár állami földet juttatott egy másik Nagy nevű embernek. Előbbi a nemzeti földalapkezelő elnökhelyettese, utóbbi pedig a hivatását tekintve unokaöcs. Most erről cikkezik az egész magyar sajtó, mintha ez manapság akkora nagy hír volna.
Az kétségkívül tény, hogy az Árpád-házi királyok összesen nem osztottak szét ennyi földet jó barátok és rokonok, különféle kedvezményezettek között, mint ez a mostani társaság, azzal a különbséggel, hogy a jelenleg formálódó magyar feudális berendezkedés hierarchiájában földesurak helyett műkörömépítők, gyógypedagógusok, műszerészek, de legelőbb is futballbarátok kerülnek kulcspozíciókba, legalábbis okirat szerint.
Nem a műkörmössel van természetesen a baj. Olyan viszonyok között, amikor a magyar agrárium felvirágzása kizárólag abban nyilvánul meg, hogy Budai Gyula államtitkár minden héten személyesen harap bele egy almába valamelyik őstermelői piacon, majd vemhes teheneket sorsol ki „átlagjavító propagandaalanyok” között, a műkörmös a legkevésbé zavaró tényező.
Hanem itt most már nem csupán a lehető legmagasabb szintű korrupcióról van szó, hanem, hogy ez egyre alacsonyabb kulturális színvonalon válik életvitellé. A földalapkezelő Nagyot például azonnal el kellene zavarni. Nem azért, mert kultúrországban egy hivatali vezető eleve nem juttat állami javakat az unokaöccsének, pláne nem ő maga írja alá az erről szóló papírt, hanem mert nincs annyi esze, hogy a két Nagy közé beiktasson egy harmadik személyt, aki elterelné a figyelmet az arcátlanságról.
Az nem igaz, hogy ennyi Nagy között nincs egy Kiss, aki strómanként adná a nevét, és akkor soha nem derül ki, hogy az unokaöcs EU-pénzzel megtámogatott állami földet kap a neve napjára, vagy mert sikerült leérettségiznie.
Hanem a hír kapitális tartalmát az a Blikk-információ adja, miszerint az unokaöcs azon bukott le, hogy elővigyázatlan volt: hencegett befolyásos kapcsolatával, és azt is megmondta, hogy ő nyer.
Ez merőben új elem, hencegés ugyanis eddig nem volt. Magyarországon nagyjából Emese ősanyánk álma óta érvényben van egy íratlan törvény, miszerint annyit lehet lopni a közösből, amennyit nem szégyellünk, de utána kussolni illik, csöndben visszahúzódni, nem pedig kiállni a kapuba harsány szóval megosztani felebarátainkkal abbeli örömünket, hogy megint sikerrel nyúltunk le valamicskét a nemzet vagyonából.
Itt nem az a kérdés, hogy a fiatalabb Nagy leplezetlenül bunkó-e vagy csak egy operettszerű figura, hanem, hogy ennyire nyíltan, hetykén, vidáman fütyörészve még soha nem korrumpáltak ebben az országban.
Amikor apám a hatvanas években borjúmájat szerzett pult alól a hentestől, igen nagy örömét lelte a májban, ám a Fő téren áthaladva nem kezdett el ordibálni, hogy én kaptam májat, ti meg nem, sőt a jövő héten meg pacalhoz fogok jutni. Az érintettek halk szóval, illő alázattal viselték kivételezett helyzetüket, és a legelvetemültebb párttitkár vagy tsz-elnök sem adott föl hirdetést, hogy mekkorát fog másnap korrumpálni, mert megteheti; a szocialista Magyarország kellő diszkrécióval fizette le és rabolta ki saját magát.
Továbbá a Rokonok móriczi világában is mindenki fehér kesztyűben, fényes lakkcipőben intézte piszkos ügyeit, és szemrebbenés nélkül, viszont etikett szerint, így nem nézték ki a bálteremből. Igaz, oda sem az ifjú, sem az idősebb Nagyot nem engedték volna be; akkoriban az urambátyám kapcsolatokban még urak is előfordultak.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
