Megeshet, hogy ez lesz az első olyan megmozdulás, amely előrevetítheti, hogy kikkel, hogyan és milyen eséllyel váltható le 2014-ben Orbán kormánya. Vagy – én erre látok nagyobb esélyt – maradnak a beszédekből, jelenlétekből kiókumlált találgatások.

Ellenzéki demonstráció 2012-ben március 15. alkalmából

Földindulásszerű vereség érte a szocialistákat 2010 tavaszán. Voltak, akik egyenesen az MDF sorsát látták benne, mások egy elnyújtott SZDSZ-kópiát vizionáltak, de a legóvatosabb prognózis is azt vetítette előre, hogy a zuhanást követő landolás valahol középen kettészeli a pártot. Az MSZP-t az segítette át ezen az időszakon, amit általában kritika ér: a kivárás. Szédülés – nem szélütés.

Valószínűleg ilyenkor tényleg jobb támolyogni, mint rohamozni, s bár a belső konfliktusok rendre azt sejtették, hogy nincs messze a válás, mind Gyurcsány Ferenc hívei, mind az ellentábor újabb és újabb látszólagos békekötéssel tett vesszőt a folyamatba, amely természetszerűleg nem járt sem konszolidálódással, sem a párt népszerűségének növekedésével. Miközben a kétharmadot megszerző kormánykoalíció úthengerként döntötte le azokat az akadályokat, amelyekkel nemrég még ellenzékként élt, sőt visszaélt, az MSZP dadogva fogalmazta mondatait arról: mi is történt vele az elmúlt nyolc évben.

„Bevallotta”, hogy hagyta magát elcsábítani a piacimádat és a liberalizmus által, ezért nincs más dolga, mint visszatérni a klasszikus baloldalisághoz, távolodni a csődöt mondó nyugati típusú modernizációtól!

Kétlelkű maradt a Bajnai-kormány pragmatizmusával is, hiszen az hiába mutatott szolidaritást a leszakadókkal, az MSZP hangadói úgy érezték, hogy ha szakmai siker volt is, valamennyit ez is hozzátett a győztesek kétharmadához. Ráadásul az új kormány nyitányának sodrásában végképp nem mertek egy szociálisan érzékenyebb, de kapitalizmusbarát álmot szőni.

A kérdést hiába akarták Gyurcsányék újra és újra dűlőre vinni, ezzel csak a levegő fogyott körülöttük – a harcias megnyilatkozások és a sumák szervezetalapítás lépéskényszerbe torkollott: az exminiszterelnök végül alig tudott egy új képviselőcsoport alakításához szükséges létszámot összegyűjteni korábbi frakciójából. S – nem kellett hozzá különösebb jóstehetség – a kétharmad így is megoldotta, hogy ne legyen belőlük frakció, a szocialisták pedig továbbra is birkóznak a félig-meddig náluk is maradt dilemmával.

Két év alatt azonban sok minden változott. Az MSZP, ha jelentősen nem is erősödött, de nem is gyengült a Demokratikus Koalíció megalakulásával. A DK messze nem lett rivális, a közvélemény-kutatók számai jelenleg azt jelzik, hogy a szocialisták nélkül nem váltható le az Orbán-kormány.

Mesterházy Attila, aki egyfajta status quo garanciájaként került 2010-ben az MSZP elnöki székébe, második nekirugaszkodásra (2012) végrehajtotta az őrségváltást, így e körben pártelnöktől rég nem látott módon erősítette meg belső pozícióját, amit mindössze az gyengíthet, ha továbbra is leginkább erre ügyel. Közben Orbán Viktor hadoszlopaival egyik szabadságharcból vonul a másikba.

Kezdetben a csaták többségét szimpátia övezte, hiszen arra összpontosított, amire népe vágyott: szorítsák meg végre azokat, akik „rajtunk basáskodva” busás haszonhoz jutottak. Hiába figyelmeztettek néhányan a körültekintés nélküli letámadás veszélyeire, a tapsvihar elnyomta hangjukat. Vissza, illetve be az állami akolba vízművet, kórházat, vasutat, iskolát!

Tetszetős volt a régről rögződött idea is, amely a termelő szektorokat kímélte az úgynevezett spekulánsokkal és a szolgáltatókkal szemben. A kétharmad ópiuma azonban (részben költségvetési kényszerből, részben az állami terjeszkedés, a vég nélküli centralizálás és vele a hatalom minél teljesebb megragadásának bódulatában) olyan területeket is annektált, ahol elkelt volna a nagyobb óvatosság – ha nem is az ellensúly, de legalább a fék. A változások jó része nem fordult „termőre”, hanem bizonytalanságot, csalódást, pusztítást okozott.

A felső középosztálynak juttatott előnyökből nem lett prosperitás, a nemzetközi kitörés egyelőre inkább betörést mutat – a válság negatív következményeiből vált túlteljesítővé Magyarország. Négymillió ember él létminimum-közeli szinten, szakad, eresztékeiben recseg a társadalom. Fertályunkon a Münchausen-effektus mindig is hiánycikk volt, s amikor a kilátástalanságot még büntetik is, úrrá lesz a beletörődés.

Az állam hiába terjeszti ki határait, hálózata, apparátusa, forrásai korántsem elegendők arra, hogy igényesen viselkedjen. A működési zavarok arroganciával, kliensépítéssel, újabb és újabb területfoglalásokkal, politikai látványkonyhával nem leplezhetők.

Egy gazdaságot persze nem kizárólag az roppant össze, ha a hatalmi elit „talicskával tolja ki” a pénzt, de ahogyan korábban, úgy most is szemet szúr – különösen, ha nagyképű magabiztossággal, még a látszatra sem adva, üzemszerűen teszi ezt. Ebben a közegben akár az is elvárható volna, hogy az MSZP vezesse a rokonszenvrangsort, és a demokratikus ellenzék többi szervezete, mozgalmai lessék, hogy karját nyújtsa feléjük. Mint látható, ez messze nincs így. És nem csupán azért, mert a jobboldal elkötelezettjeinek kiábrándultságuk dacára sincs út bal felé.

Közhely ma már az is, hogy nem csupán a „nyócév”, hanem a rendszerváltás és a válság összes hordaléka gyűlt össze a pártok elutasítottságában, a bizonytalanok mindennél népesebb tömegében.

A szocialistákat mindig is trendi volt lenézni, kritizálni, s bár a húsz évből tizenkettőt töltöttek kormányon, a múlt hol a stílusban, hol a döntési reflexekben, hol belső torzsalkodásaikban, hol elvetélt puccsaikban, hol a múlt ügyetlen kompenzálásában kísértette őket. Az „egy pártban több párt” helyzet kezelése mindig is megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetőt követelt volna, de abból csak egy jutott nekik, Horn Gyula.

Igaz, néhány hónapig egy más, úgymond korszerűbb párt megformálásának esélye lengte be az MSZP-t Gyurcsány Ferenc megjelenésével, de a lelkesedés hamar szertefoszlott: újjászületés helyett beköszöntött a folyamatos erózió. Ráadásul a hibák, vétkek, tévelygések mellett kétszer is a pénzügyi szakadék széléről kellett visszarántani az országot – ez sem kimondottan baloldali pártnak való művelet.

A szocialista holdudvar, a hozzájuk közel álló elemzők, az olyannyiszor korholt balliberális sajtó mindig is sokkal kritikusabb volt „pártfogoltjaival”, mint az ellenkező oldal. A „baloldaliként sem szavazok az MSZP-re” szlogen hiába fáj most a szocialistáknak, meg kell küzdeniük vele. Talpon maradásuk teljesítmény, de az átütő elismertséghez kevés. Egyelőre hiányzik az erő, a megjegyezhető akció, mondat.

A Fidesz–KDNP magas labdáit vagy késve, vagy puhán ütik le – sokszor kifejezetten unalmasak: hol az érveiket nem hangolják eléggé komolyra, hol a bulvár ízét nem találják el. Az averzió velük szemben hiába sokszor gépies, ha alternatívaként nincsenek a páston. A párt József Attila Alapítványának programvázlata olyan óriási raktárt mutat be, amelynek polcain valamennyi áru vonzó – beszerezhetőségük tőmondatokra bontva mégis inkább elérhetetlen kívánságlistának hat.

A kiszivárgott másik stratégia pedig az ország romló helyzetét tekintve egyszerre praktikus és életveszélyes: ígéretekben, antikapitalizmusban akarja megelőzni Orbánt, annyi – egyébként indokolt – változtatással, hogy azokra a tényleg magukra hagyott rétegekre koncentrál, amelyek képviselői egyrészt talán ott találhatók még valahol a közelükben, másrészt – elsősorban Észak-Magyarországon – a Jobbikhoz sodródtak.

A peremléttől egyre jobban szenvedő középhez viszont kevés szavuk van. Elitellenességet, bizonyos esetekben akár az értelmiséggel is, de mindenképpen a nagyvállalkozókkal szembeni szkepszist és „kritikai attitűdöt” kell megjeleníteni – áll a stratégiában, mindez egy ki tudja, milyen „modernségi verseny” meghirdetésével. Persze lehet ezzel nyerni, kormányozni viszont aligha.

„A remény forgatókönyvében”, ahogy az iratot nevezik, egyszerre kellene megjelennie a leszakadó középosztály számára némi perspektívát nyújtó politikának és a szükségszerűségek tudomásulvételének. Fölösleges azonban az élet minden területére kiterjedő „megváltoztatjuk” szándék, elég lenne három-négy markáns és keresztülvihető program kiemelése – mert nem igaz, hogy egymással szemben áll a jóléti és a munkaalapú társadalom, ahogy azt Orbán véli, az viszont tény, hogy napjainkban mindkettő tartománya módosul.

Nincs helye blöffnek, nincs sok értelme a szegfű cseréjének, a formalitásokban kimerülő modernizálás hamar kifúj, az ideológiai „átszabás” pedig mélyebb, sok éven át kihordott folyamat. Egyelőre valami olyasmit kellene az MSZP-nek elhitetnie a társadalommal, hogy a szó minden értelmében levegőhöz juthat. Szanyi Tibor korábban éppen lapunkat ért megjegyzése, miszerint hermafrodita az, aki egyszerre akar megtermékenyülni és megtermékenyíteni, most inkább a szocialistákat jellemzi.

A körvonalazódó tétel, mely szerint az MSZP nélkül nincs kormányváltás, a demokráciát féltők körében totális összefogást sürget, s naponta harsan valahol egy kétségbeesett riadó. Most, hogy a Milla ódzkodik a Szolidaritás mozgalommal együtt szervezendő tüntetéstől, még hangosabban szólnak a trombiták.

Szidják a szocialistákat, hogy túlzott az önbizalmuk, egyedül akarnak győzni, az LMP-t, amely másságát féltve begubózik, a Demokratikus Koalíciót, ahogy folyton ragadni akar a másikra, a gyenge, megosztott szakszervezeteket, a Milla aktivistáit néhol zavaros, öncélú, még a demonstrációkban is megmutatkozó különállásuk miatt, no meg a Szolidaritást, hogy kezdeti lendületét elvesztve képtelen ernyőszervezetként a színre lépni.

A demonstráció előkészítéséből kikövetkeztethető analízis, hogy a demokratikus ellenzék oldalán két pólus látszik kirajzolódni: az LMP, a Milla és a hozzájuk csatlakozó néhány jogvédő mozgalom, valamint az MSZP, a DK és a Szolidaritás.

A probléma az, hogy a két helyszínen rendezett tiltakozás erőfelmérővé válik – nem csupán a kormánnyal, de egymással szemben is. Holott a tüntetők könnyen sétálhatnak majd egyik helyszínről a másikra, jó tudni azonban: „szavazási sétára” nem lesz mód. Természetesen vannak távolságkülönbségek, téves axiómák, és vetélkedés, hogy ki, milyen pozíciót foglal el, hogy onnan diktáljon vagy tárgyaljon a másikkal. Vannak engesztelhetetlenek, akad, aki minden kompromisszumra nyitottnak akarja mutatni magát.

A mozgalmak eljutottak odáig, hogy nem kívánnak ugyan párttá szerveződni, de hitvallásuk lényegét, egy nem odakozmált gárdát, gyakorlatot szeretnének maguk előtt látni, s erre ma érthetően az LMP a leginkább vevő, mind alapításának körülményei, mind mostani szavazatszerző képessége okán. Egyszerre több kelepcétől tarthat azonban: 1. könnyen kikaparhatja a gesztenyét a regnáló hatalomnak, 2. oda sodródik, ahonnét „génjei” tiltják, 3. elporlad.

Többé-kevésbé jellemző ez az elszigetelődéstől tartó Demokratikus Koalíción kívül az egész társaságra: egyik sem nyit, de nem is csuk be végleg kaput. Kérdés, hogy a kényszerek felismerése merre, milyen variációk felé löki a sok-sok tiszteletre méltó, valamint hátsó szándékot, oldható-e az ellenszenv, a bizalmatlanság, merre visz a szimpatizánsok nyomása.

Elég erős-e a tömegekben az elszántság ahhoz, hogy leváltsák a mostani rezsimet, vagy vezető politikusai megelégszenek azzal, ha a kétharmadnak állják útját.

A Fidesz–KDNP által szabott-varrott választási törvény legapróbb elemei is azt célozzák, hogy a hatalmon lévők bebetonozzák magukat – a nem rájuk voksolók szavazhassanak minél több jelöltre, vérezzenek el a kisebb tömörülések, lehetőleg a Jobbikkal együtt. Ehhez minden eszközt katonás rendbe fognak állítani, s ne ámítsa magát senki – szó szerint mindent. Az ellenoldal forrásai, lehetőségei pedig finoman szólva behatároltak lesznek, ezt a hátrányt nem hozhatja be pusztán egy-egy meghirdetett akcióra való Facebook-lájkolás.

Csakhogy akik már most hisztérikusan sürgetik az összefogást, nem gondolnak bele abba, hogy a győzelem diadalittassága hamar elmúlik, kormányzóképtelenségből pedig már volt része a társadalomnak.

Magyarországot ebből az állapotából kirángatni senkinek sem lesz egyszerű, s ennek nehézsége csak tetéződhet a vesztesek ismerős „ellentartásával”, no meg azzal, ami a világban történik. Egyetlen tétel azonban már most érvényes: a Fidesz maga miatt veszthet, az ellenzék miatt győzhet. Ebben az összefüggésben nem lehet megkerülni azt a kérdést, amely egyre nyilvánvalóbb, még akkor is, ha jelenleg csak utalások történnek rá: ki lehet, illetve ki lesz Orbán Viktor kihívója?

Személyi ügyeket idő előtt placcra tenni nem csak azért rizikós, mert ezzel nyílt pályára küldik azt a szerelvényt, amely előtt a remízben még a váltókat állítgatják.

Logikus, ha a legerősebb ellenzéki párt adja a listavezetőt. Úgy tűnik, Mesterházy Attila ezt ambicionálja is. Az MSZP váltópárt lehet, és elege van a „kölcsönjátékosokból” – fogalmaz az őt támogató tábor. De létezik egy másik opció – Bajnai Gordon a Haza és Haladás Alapítvány tanulmányaival, előadásaival járja az országot, de kivár.

Nem hiszem, hogy erőt gyűjt, inkább felmér. Az októberi ünnep lehetőség, hogy alternatívaként mutassa meg magát. Kérdés, ki, milyen infrastruktúrával áll mögé, megalkotható-e valamiféle közös ellenzéki platform, s egyáltalán van-e benne elég küzdeni akarás azzal a lavinával szemben, aminek előszele már most is eléri. Jelöltek esetleges versenyétől nem kéne megijedni. Van arra más ok elég.