Sarjad a vetés
– Kinyírni mindet!
– Legéppuskázni!
– Felrobbantani a putrijukat! Öt, pécsi szakmunkástanuló fiú egymást hergelve-űberelve ekképp ötletel az iskolájukkal szemközti buszmegállóban, amikor kiejtem a számon a cigány szót. Indítanám a magnómat, hogy felvegyem véleményüket, ám az addig nyugodtan trécselő csapat tagjai elköszönnek tőlem, mondván: dolguk van.
Napokon át arról kérdezgettem a pécsi középiskolásokat, hogy mi jut eszükbe, ha azt hallják: Jobbik, Magyar Gárda, 64 Vármegye, Trianon, hungarizmus, cigány, zsidó. Főképp arra voltam kíváncsi, hogy az önmagukat radikális nemzeti jobbosnak mondó szervezetek megszólalásai eljutnak-e a 14–20 évesekhez, és ha igen, akkor a fiatalok miképp dolgozzák fel a hallottakat. Mintegy félszáz, az utcán véletlenszerűen leszólított középiskolással beszélgettem, és az összegyűjtött vélemények – természetesen – nem elégítik ki egy statisztikai felmérés igényeit. Arra azonban alkalmasnak tűnnek, hogy kicsit megismerjük a fiatalok közéleti-politikai észleléseit, következtetéseit.
A rögzített villáminterjúk alapján úgy tűnik, hogy a 16 évesnél ifjabb középiskolások 70-80 százalékát hidegen hagyja a politika. Mire viszont 18 évesek lesznek megfordul ez az arány, és a többségnek már van némi politikai érdeklődése és véleménye. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy melyik pártra szavaznának, gyakran azt felelték, hogy még nem tudják, ezért a voksoláskor valószínűleg szüleiktől, nagyszüleiktől, idősebb testvérüktől kérnének tanácsot, és alighanem követnék is azt. Az általam faggatott tizenévesek nagyjából tizede viszont eldöntötte már hogy kire szavazna, és ők kivétel nélkül, valamennyien a Jobbikra. Utóbbiak magabiztosan hirdetik nézeteiket, és ha egy kérdés vagy egy ellenállítás hatására el is ismerik, hogy valamiben talán tévednek, akkor attól mit sem változik a politikai álláspontjuk. Íme, egy kis ízelítő mondataikból:
– A hit miatt szimpatikus nekem a Jobbik – mondja a szobafestőnek tanuló, 18 éves Ferenc.
Fél perccel később kiderül, hogy Ferenc templomba, hittanra sosem járt, imádkozni nem szokott, a bibliából egy szót se ismer, „Isten-képe” nincs. Azt hiszi, szülei római katolikusok, de a vallást ők se gyakorolják. Mindezt megtudva megkérdezem, hogy miért fontos neki a hit, de erre nem tud felelni. Ferenc bevallja, hogy szívesen belépne az Új Magyar Gárdába. A szervezet azért megnyerő számára, mert nyíltan gyűlöli a romákat. Ő is:
– Az lenne a megoldás a romákra, hogy adni nekik egy területet, azt lezárni, és hagyni, hogy ott öljék egymást. Az egyik országban már megcsinálták ezt.
– Melyikben? – kérdezek közbe.
– Azt nem tudom. A tévében láttam. Repülővel vitték őket oda.
Esélyem sincs meggyőzni őt, hogy történetének nincs igazságtartalma. Ferenc azért utálja a cigányokat, mert szerinte „mind lóg, lop, verekszik”. A fiú a zsidókat se állja:
– Nehogy már mindenhol az legyen, amit a zsidók akarnak. Ők irányítják az országot meg a világot.
– Hogyan? – érdeklődöm tovább.
– Úgy, hogy a java pénz hozzájuk megy. Ezt leírja egy könyv, a „Cion bölcsei”.
A hírhedt antiszemita könyvre hivatkozó Ferenc nem ismer egy zsidót se, s azt se tudja, hogy név szerint kik lehetnek az ország és a világ fontos emberei között zsidók. Abban viszont megingathatatlanul hisz, hogy a zsidók kezében a hatalom. Ahogy barátja, Kevin is. Ő 18 éves, kőművesnek tanul, és Komlóról jár be Pécsre. Kevin se ismer zsidókat. Cigányokat viszont igen, és őket visszavinné Indiába.
– A franciák megtették – jelenti ki határozottan.
– Ilyen nem történt – vitatkozom vele.
–Végül is nem Indiába vitték vissza őket, hanem Magyarországra – javítja magát.
Hogy melyik történetre gondol, az nem derül ki, mert csak a barátaitól hallott az esetről. Kevin ruháján fellelhetők a hungarista jegyek: fekete pólóján honfoglalás- és Nagy-Magyarország-nyomat, s a feje búbján a haját tarajba fésülő fiú kánikulában is bakancsot hord. A vaskos lábbeli fűzője világoskék, ami a rendőrgyűlöletet szimbolizálja. Kevin tagja volt a feloszlatott gárdának, néhányszor vonult is velük. Most Jobbik-tag:
– Azért léptem be, mert a Jobbik hungarista. A hungaristák tisztelik a pogány hagyományokat. A lovaglást, az íjászatot.
Azt, hogy amikor bejöttünk az országba, féltek tőlünk, féltek a nyilainktól. Tekintélyünk volt.
Próbálom kijózanítani:
– Inkább gyűlölték őseinket, mert végiggyilkolták és kirabolták a környező országok békés településeit.
Kevin nem enged:
– Mindegy, ez tekintélyt adott. A fiútól megtudom, hogy szülei elváltak, apja nevelte őt és három testvérét. A férfi vájár volt, ma redőnyös. Az apa a bányában együtt dolgozott romákkal, de nem „bratyizott” velük, mindig utálta őket. Kevin anyja más.
– Ő konzervatív – jellemzi röviden Kevin a Pécsett élő asszonyt. – Nem utál senkit, a romákat se.
– De magára ez nincs hatással – jegyzem meg.
– Apám nevelt. Miközben beszélgetünk odalép Kevinhez egy fekete hajú, vékony srác, és pár szót vált rasszista interjúalanyommal. Hogy továbbmegy, Kevin magyarázkodik:
– Roma ő is, de rendes. Szakácstanuló.
– Haverja?
– Arról szó sincs. De vele nincs bajom. A kérdéseimre válaszoló pécsi szakmunkástanulók között roppant magas százalékban találhatók cigánygyűlölők. Sokan a személyes rossz tapasztalataikkal magyarázzák érzelmüket, ám amikor arra kérem őket, hogy meséljék el, milyen történet hatására lettek ilyenné, elbizonytalanodnak, s ha végül elő is adnak egy széteső sztorit, abból néha süt a megéletlenség. A lányok többnyire arra panaszkodnak, hogy a roma fiúk durva megjegyzéseket tesznek rájuk, a fiúk nehezményezik, hogy roma kortársaik gyakran pénzt meg cigit kérnek-követelnek tőlük. Visszatérő érv, hogy a romák lopnak és agresszívek, ám a válaszolók egyike sem állítja, hogy őt egy roma megrövidítette vagy bántotta volna.
Elcsépelt igazság, hogy a szakiskolákba a fiatalok nagy többsége nem érdeklődik a neki tanított szakma iránt. A hungarista eszmék által vezérelt, cigány- és zsidógyűlölő szakmunkástanulókra különösen igaz ez. Számukra az iskola kényszer, a választott szakma teher, és nem a jövőjük fundamentuma. Nekik a rasszista elmélkedés mintha gyógyszer lenne arra, hogy elképzelni se kelljen, mi lesz majd velük. Találkoztam viszont néhány szakiskolással, akik szeretik leendő szakmájukat, és biztosak abban, hogy abból is fognak megélni, s – ez talán didaktikusan hangzik, de akkor is igaz, hogy – közülük egy se volt hungarista vagy rasszista gyűlölködő. A 18 esztendős Tamás például ilyen: ő asztalosnak tanul, örömmel teszi, és azt gondolja, hogy perspektivikus szakmát választott. A hosszú, szőkésbarna haját hátul afrohullámos copfocskákba fonó, vékony fiatalember nem kötődik párthoz, a politikára azonban figyel már kicsit:
– A rasszizmussal keveredő politika őrültség – mondja Tamás. – Mégis népszerű, mert a sikertelen emberek szívesen hallják, hogy nem ők tehetnek arról, hogy nekik rosszul megy, hanem a zsidók meg a cigányok miatt van ez így.
Tamás a hungaristák által ismételgetett területi követeléseket és a trianoni veszteségek felemlegetését is a népszerűségre törekvéssel magyarázza:
–Minden magyar ember hungarista egy kicsit – meditál Tamás. – Én is. Mindannyian szívesen hallunk arról, hogy milyen jó lenne, ha megint miénk lenne Erdély és a Felvidék. De ennek semmi realitása sincs. A szomszédos országok önként nem adják vissza azokat a területeket, háborút meg még a hungaristák se mernének indítani.
– Akkor minek beszélnek róla?
– Jó róla álmodozni, és ez összetartja őket. Szükségük van egy közösségre.
Mellesleg arra, hogy a Trianonban elcsatolt területekből akár egy négyzetméter is visszaszerezhető lenne egyetlen általam kérdezett diák se lát esélyt. A hungarista fiatalok sem (!).
A hungarizmust és a rasszista gyűlölködést elutasító középiskolások valamennyien úgy látják, hogy ezek a nézetek kárt okoznak az országnak, követőik pedig abban érdekeltek, hogy megosztott legyen a magyarság. Az elektrotechnikusnak készülő,16 éves Patrik a következőkre jutott:
– Ma már aki piros-fehér-zöld zászlót lenget, azt a többiek hungaristának hiszik. És aki nem hungarista, de szívesen lengetné a magyar zászlót, az inkább nem lengeti, mert nem akarja, hogy hungaristának nézzék.
A kérdezett gimnazisták körében sokkal kevesebb rasszista választ kaptam, bár ezt a már fentebb idézett Kevin azzal magyarázza, hogy a gimisek is rasszisták, csak nyilvánosan nem hirdetik, mert őket megtanítják az iskolában „okosan viselkedni”. A ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziumába járó, 17 esztendős Levente részben ezt erősíti:
– Sajnos, a magyar társadalom 70-80 százaléka utálja a romákat – osztja meg velem megfigyelését. Levente – akinek apja erdész, anyja pedagógus – úgy véli, a neveltetésen túl az istenhit is segíthet abban, hogy valaki ne legyen rasszista.
A „legmenőbb” pécsi gimnáziumok általam kérdezett tanulóinak többsége elutasítja a rasszizmust (vagy, ha igaza van Kevinnek: úgy tesz, mintha elutasítaná). Pécsett évtizedek óta az egyik legjobb továbbtanulási mutatóval a Leöwey Klára Gimnázium dicsekedhet. Az itteni diákok általában azt állítják, hogy náluk a rasszizmusnak nincs tábora. A Leöwey egyik harmadikosa, Ágnes szerint ez annak is köszönhető, hogy a hátrányos helyzetű diákok tanítását támogató Arany János programot befogadta a gimnázium. Emiatt öt osztályban mintegy másfél száz roma fiatal tanul, és őket is az mozgatja, mint a nem romákat: bejutni valamelyik egyetemre. Ágnes, akinek a szülei rendőrök, azt tapasztalja, hogy a romák és nem romák együttélése a Leöweyben zavartalan, ám a lány elismeri, hogy azért a nem roma társaktól lehet hallani a romákat bántó és gúnyoló megjegyzéseket.
– Ők otthonról hozzák ezt a magatartást – teszi hozzá a lány, de azt sem tartja kizártnak, hogy a diákok rasszizmusát egyes pártok és politikai mozgalmak is ösztönzik. S az ilyen eszmét hirdető politikusok mindig azért népszerűek, mert értenek a bűnbakkereséshez – véli Ágnes.
Az ugyancsak a Leöweybe járó Jennifer a bőre színe miatt gyakran szenvedett el kellemetlenségeket. A 17 éves, nyúlánk lány angolai-magyar vegyes házasságból született. Jennifert legutóbb a pécsi Rockmaraton közönségéből „kínálták” meg néhányan azzal, hogy: „mit keresel itt, húzz haza innen!”. Korábban egy rockkoncerten meg is ütötték.
– Most azért ne menjek rockkoncertre, mert odajár egy halom hülye? – kérdezi tőlem, és választ se várva így folytatja: – Maradjanak otthon ők!
Jennifer korán elveszítette jogász-közgazdász végzettségű, afrikai apját, és soha nem járt Angolában. A lány neveltetése, ismeretei és mentalitása alapján magyarnak érzi magát, ennek ellenére elképzelhetőnek tartja, hogy később nem itt él, mivel az unió fejlettebb államaiban könnyebb a boldogulás. Ugyanakkor nem tagadja, hogy ha távozik, abban szerepe lesz az átélt rasszista atrocitásoknak is.
A pécsi középiskolások állítják, hogy tanáraik alig foglalkoznak a társadalom rasszista jelenségeivel. Szavaikból az derül ki, hogy sok tanár azért mellőzi ezt a témát, mert „az iskolában tilos a politika”, s ha szólnának a rasszizmus ellen, akkor azzal már valamelyest a Jobbik ellen agitálnának. Így is előfordul, hogy egy-egy tanárnak elege lesz az iskolások között sarjadó rasszizmusból. A kereskedelmi középiskolában tanuló 18 éves Zsuzsanna egy ilyen történetet idéz:
– Az osztályunkban az egyik fehér bőrű, szőke hajú, kék szemű lány szkínhedként öltözködött, állandóan szkínhedekkel járt együtt, és gyakran szidta a romákat. Tavaly nyáron táborban voltunk, és az egyik tanár elkezdett vele beszélgetni, és elmondta neki, hogy ő tudja, hogy a lány anyukája cigány. A lány ennek hatására megváltozott, szakított a bandájával, és teljesen normális lett.
A történethez tartozik, hogy az osztályban így is maradt „elég” rasszista.
– Sok roma van az osztályunkban – mondja a szakácsnak készülő Zsuzsanna.
– Nem tagadom, „bennem is van egy-két vonó”: az anyám és az apám családjában is van roma vér. Nagyon rossz, amikor az osztálytársaktól hallom, hogy szidják a romákat. Hogy azt mondják: mindet falhoz kell állítani és fejbe lőni.
– Olyankor maga mit tesz? – kérdezem, a szép arcú, teltidomú lányt.
– Semmit... Hallgatok.
– És a roma osztálytársak?
– Ők is hallgatnak.