Vekerdy Tamás: Öröm és kesergés
Mondani könnyű, hogy az elmúlt 8, 10, 20, 25 stb. évben „romlott el” a magyar iskola, az igazság ezzel szemben az, hogy 1972-ben UNESCO-támogatással készült az első nagy felmérés (a Kádárné Fülöp Judit-féle), amelyik felsikoltott, hogy a magyar gyerekek nem tudnak olvasni. Az értő olvasásról van szó. Ez a helyzet éppen most, az utolsó öt-hat évben javult a PISA-vizsgálat felismerései nyomán. Ahogy az egész iskolarendszer lehetőségeinek javulását viszont éppen az 1985-ös „reform”-törvénytől számíthatjuk.
Persze hiába volt meg nemegyszer a gyakorló pedagógusokban a jó szándék ugyanúgy, mint az elmúlt 25 évben a legfelső vezetésben is gyakorta, egy csomó jó dolog egyszerűen „nem ment át”, nem tudta áttörni a közömbösség vagy a megszokás falát. Az iskolarendszer a szociológusok szerint a legnehezebben változó alrendszerek egyike. Igazi változásra nincs remény, csak akkor, ha valódi nemzeti konszenzus tud létrejönni a változtatás irányát illetően. Sajnos ez az utóbbi időben nálunk nem mondható el. Nem igaz, hogy politikai oldalak szerint oszlik meg az iskolával kapcsolatos felfogásmód.
Jobb- és baloldalon egyformán vannak a centralizációnak is megrögzült hívei és olyanok is, akik ismerik a legújabb sikeres változtatásokat a fejlett világban, melyek a változó igényekhez képest mindig új konszenzusra törekvő decentralizáció, az integráció és az autonómia jegyében állnak. (Autonómiát az iskoláknak, autonómiát a tanároknak… – hogy autonóm embereket tudjanak nevelni! – A gyerek: autonóm lény [Karácsony Sándor]. Ha ezt el nem ismerjük, sikertelenek leszünk és kilátástalanul küzdünk, a mindig kiújuló konfliktusokban.)
A szakember a jelenlegi kormánypárt oktatási kabinetjének számtalan álláspontjával érthet egyet és láthat bennük alapot az értelmes vitára, de sajnos a most elfogadott köznevelési törvény nem ezt az irányt képviseli. (Közelebb áll a lenini, a „Tanulni, tanulni, tanulni!” elvhez.) Kötelező óvodáztatás? (És ehhez kötött szociális támogatás?)
Vajon miért? Minden szakember tudja, hogy a mélyszegénységben, halmozottan hátrányos helyzetben élő családok számára – legyenek cigányok vagy nem cigányok – életbevágóan fontos volna a korai segítség. Minden a születés utáni legelső években dől el. Az óvoda ehhez túl késő. A szülésre készülőknek, a terhes anyáknak vagy a frissen szült anyáknak kellene a segítséget felajánlani, felkínálni.
Őket kellene becsábítani az óvodát megelőző olyan gyerekházakba, ahol a melegen és az ennivalón kívül szakemberi kedvesség fogadja a megérkezőket az együttes játék, gondozás, dúdolás, mesélés, ringatás légkörében. Ahol a fiatal anyák megtudhatják, mi a gyereknek testi és lelki biztonságot adó, érzelmileg telített gondozásmódja, módszere – ami aztán továbbvezet a szociális beilleszkedés lépcsőin. (Majd a jó, jól felszerelt, működőképes, mert nem túlzsúfolt óvodán át – jobban, sokkal jobban fizetett óvónőkkel, minél kisebb a gyerek, annál fontosabb a pedagógus – az iskola, az elfogadás légkörében kialakuló civilizatorikus beilleszkedés felé.)
Hogy jöjjenek már az óvodát megelőzően gyerekházakba is, ehhez persze előbb meg kellene őket látogatni otthonukban, bizalomra kellene őket hangolni, esetleg értük menni a megbeszélt időpontban… Voltak már Magyarországon régebben is olyan kezdeményezések – igaz, későbbi életkort illetően –, ahol értettek hozzá, hogyan lehet a családok ellenállását feloldani, meggyőzve őket a jóakaratról, a szabad választás lehetőségéről és gyerekeik érdekéről. Például: a külföldi egyházi támogatással működő Mánfai Kollégium. A magyarországi nagyegyházak érzéketlensége a szociális problémákkal szemben bámulatos – tisztelet a kivételnek –, míg a kisegyházak példamutató, evangéliumi – vagy akár buddhista alapon álló – munkáját most éppen ellehetetlenítik.
Elkeserítő, hogy Magyarországon csak azt tudták kitalálni, hogy megvonják a szociális támogatást attól, aki nem viszi megfelelő módon a kötelező óvodába-iskolába gyerekét, míg a nálunk is rosszabb helyzetben levő Haitin arra tudtak pénzt keríteni, hogy azt mondhassák: aki viszi, pluszpénzt kap… Magyarországon 2007-ben megszületett az a döntés („Legyen jobb a gyermekeknek” nemzeti stratégia), amelyik 2008-tól többek között létrehozta a Biztos Kezdet Gyerekházakat európai pénzforrásokkal, és megtervezte két-három év utáni hazai forrásból történő finanszírozásukat. 2008 és 2011 között 49 ilyen gyerekház kezdte meg munkáját az Európai Unió és a Norvég Finanszírozási Alap pályázati támogatásával.
A pályázatok többsége 2011. április és 2012. április között lezárult, ám a hazai forrásból történő finanszírozás feltételrendszere és a hozzá tartozó rendelet még nem készült el. Egy előterjesztés született, de még semmi nem történt. Brutális leszek. Nem a cigány gyerekek érdeke – ha ezt így valaki jobban érti –, hogy rajtuk segítsünk, nem a mélyszegénységben élő cigány és nem cigány populáció érdeke, hogy bekerüljenek a hatékony iskolázásba, hanem a nem cigány és nem szegény „nemzetrészé”. Ami pedig az óvodát illeti, ha a gyerekek felől nézzük: az óvoda a jelenlegi civilizáció egyik szükségmegoldása.
Nem igaz, hogy az óvoda általában fejlesztőbb hatású a gyerekek számára, mint a megfelelően ingerdús otthoni környezetben való felnövekedés, az anya mellől érkezés. (A 70-es évek elején Kardos Andor gyermekgyógyász főorvos javaslatára az ELTE kutatócsoportja vizsgálta ezt e kérdést, és megállapította, hogy az azonos társadalmi közegből az anya mellől érkező gyerekek kreatívabbak, vállalkozó szelleműbbek, fejlettebbek és sokkal kevésbé fáradtabbak, mint az óvodából érkező gyerekek.)
Tehát kötelező óvodára semmi szükség, mert egyrészt elkésett beavatkozás a segítséget illetően, másrészt ellentétes az emberi jogokról kötött egyezménnyel, amely kimondja, hogy egyedül a szülő joga megszabni, hogy milyen nevelést óhajt adni, adatni gyermekének, de maga az óvoda is szükségmegoldás a jelenlegi társadalomban, amely nem tudja másképp megoldani az anyáknak azt a jogos igényét, hogy ők maguk is kibontakoztassák magukat és részt vegyenek a társadalom munkaerő-piaci folyamataiban is a lehető legteljesebb jogosultsággal. (Igen, persze, a mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek mindenképpen szükségük van, szükségük volna az óvodára is, ahová már a korábban kialakított jó kapcsolatok vezetnék be, a szülőket nem büntetéssel fenyegetve, hanem növelve támogatásukat.)
De tegyük ehhez hozzá: civilizált és demokratikus államokban iskolába sem kell járni! Nincs iskolába járási kötelezettség, csak tankötelezettség van – a gyerekek érdekében, hogy hozzájussanak azokhoz az alapkészségekhez és alapismeretekhez, amelyekre a mai civilizációba való beilleszkedéshez szükségük van. A szülő dönti el, hogy gyerekét iskolában vagy más módon óhajtja-e taníttatni, eleget tenni a tankötelezettségnek. Nyugaton erősen terjedőben van a homeschooling mozgalom, az otthon tanulás. (Ne felejtsük el: például a XIX. század arisztokrata magyar gyerekei is otthon tanultak, többnyire igen eredményesen.)
Otthon tanulni, úgy tűnik, nagyon jó akkor is, ha az iskola szociális közege, az egykorú társak csoportja hiányzik (remélhetőleg más módon pótolható). Azért is nagyon jó otthon tanulni, mert sokkal kevesebb, alig egyharmadnyi idő alatt sokkal intenzívebb és hatékonyabb konfrontációra kerülhet sor a világ és az ember jelenségeivel. Sokkal maradandóbb nyomot hagy az így elsajátított anyag, mint az iskolai. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az iskola – a magyar vizsgálatok szerint is – ahelyett, hogy kielégítené a gyerekek jelentős érdeklődését, kíváncsiságát, letöri. Azt a benyomást kelti tankönyveivel, tananyagaival, hogy a világ unalmas és érthetetlen… Továbbá: rongálja a gyerek önbizalmát, amire a legnagyobb szüksége volna elkövetkezendő életében, ahelyett, hogy kiépítené.
Nem tudja felismerni a mai magyar iskola az eltérő intelligenciákban rejlő lehetőségeket sem, csak az egyetlen, felejtésre ítélt tudást felhalmozó verbális intelligenciát tünteti ki (és bünteti) érdeklődésével (és osztályzataival) a minimum nyolcféle intelligenciaforma közül. Az új vizsgálatok úgy találták, hogy az elkövetkezendő évtizedekben ötféle alapképességre lesz szükségük a jelenlegi gyerekeknek ahhoz, hogy sikeresen tudjanak beilleszkedni a társadalomba, illetve a munkaerő-piacra.
Ez az ötféle képesség a következő:
1. írás
2. értő olvasás
3. készségszintű elemi számolás
4. komputerkezelés felhasználói szinten
5. angol nyelv.
Ezt mindenkinek el kellene sajátítania. Hangsúlyozom: mindenkinek! Mondhatnám: a leendő betanított munkásoknak is. Erre kellene elegendő, siettetés nélküli időt fordítani az alapfokú iskolázás nyolc-kilenc évében. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy ne lehetnének tantárgyak. Tantárgyakra szükség van. A tantárgy az a közeg, amiben találkozik két szuverén, autonóm személyiség: a gyerek és a tanár. És együtt rácsodálkoznak – Goethe szavával élve – „az ember és a világ nyilvánvaló titkaira”.
Csakhogy: a tantárgyak anyagát nem kell „befejezni”, nem kell semmit emiatt siettetni. Mindig ráérünk. Ha hatodikban matematikából az derül ki, hogy a gyerek nem érti a szöveges feladatot, akkor nem szégyenítjük meg, nem mondjuk, hogy menj vissza az elemibe, nem mondjuk, hogy kérje vissza a tanítód a diplomáját, hanem megállunk, örömmel, mert fontos és tanulságos ponthoz érkeztünk, és mi valamennyien, osztály és tanár nyomozunk, lelkünkben megköszönve ezt a lehetőséget az elakadt gyereknek, hogy hol is lehetett a probléma, az elakadás, és ez azt fogja jelenteni, hogy gyakoroljuk az értő olvasást. Minden tárgyból, nemcsak matematikából, de történelemből, földrajzból, természettudományokból…
Hiszen tudván tudjuk, hogy a szóban megtanult anyag nagy részét még az eminens is öt év alatt garantáltan elfelejti. Nem kell fejében hordoznia az adatokat, majd utánanéz. De csak akkor tudja ezt megtenni, ha az értő olvasással nincs gondja. Tehát az értő olvasást gyakoroljuk, és soha nem hagyjuk abba. (Sajnálatos tény, hogy a svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások.) Teljesen téves fogalmaink vannak arról, hogy mire való egy iskola, mire valók a tantárgyak. Minek kellene mindenkinek úgyszólván egyetemi szintű kémiát és fizikát tanulnia, méghozzá elképesztően rossz tankönyvekből, meghökkentő absztrakciókból kiindulva, molekuláris nekifutással, ahelyett, hogy azt kérdeznénk, vajon mitől lesz világosabb a tea, ha citromot csöppentünk bele?
Tudjuk, hogy érdekes a gyerekeknek a természet világa, ha egészben science-ként, (természet)tudományként, vagyis a természetre vonatkozó kémiát, fizikát és minden egyebet magában foglaló tapasztalati ismeretként közelítjük hozzájuk. De mérhetetlenül unalmas és lehangoló úgy, ahogyan ezt ma csináljuk a magyar iskolákban. Tudjuk hát, hogy mit hogyan kellene, de ma az egész centralizált monolitikus elképzelés más irányban halad. Honnét vesszük azt, hogy valahol ül néhány szakember, aki majd pontosan megmondja, hogy hol, mikor, mit és hogyan kell tanítani, országosan egyformán, mert ő tudja. Természetesen erről szó sincs. Nem tudja! Ez csak kudarchoz vezethet.
Nincsenek ilyen okos emberek az oktatásban sem – és pláne nem elgondolható, hogy egyetlen okos ember (mondjuk, adott esetben a miniszterelnök) tudja, és ő majd megmondja. Hadd idézzem itt is az Európa Tanács egyik nem kormányzati tanácsadó civil fórumát, az Iskolázás Szabadsága Európai Fórumát (EFFE – European Forum for Education). 1991-es helsinki deklarációjuk harmadik pontja mondja, hogy: „Az abszolutizmus korából származó államhatalmi – etatista – gondolkodás maradványa az olyan vélt »legjobb megoldások« keresése, majd keresztülerőltetése, melyet szakértők dolgoztak ki központilag. Elgondolkodtató, hogy az iskolaszervezésnek ez az elképzelése sehol sem volt olyan mértékadó, mint a fasizmus és a bolsevizmus politikai rendszerében”.
Normális államban mindenki azt tanul, amit akar, és az ő felelőssége – és ott dolgozik, ahol munkát talál, az ő felelőssége ez is. (És természetesen: Európában már a helsinki egyezmény óta újra szabad az emberek és eszmék áramlása…) Negyvenévnyi tapasztalatunk van arról, hogy a tervgazdaság „milyen nagyszerűen” tudja megtervezni a szakemberszükségletet. Röviden: sehogy. Vagy többet bocsát ki, vagy kevesebbet. És ez mindig újra ismétlődik. Kinek juthat eszébe, hogy megpróbáljon erőszakkal onnan ide, innen oda irányítani embereket? Csak annak, aki nem ismeri a dolgok valódi mozgását, és diktatórikus hatalmat óhajt gyakorolni. Valamiféle tévedések és/vagy elfogultságok alapján.
Nemrégiben vizsgálták a sikeres londoni citybeli vállalkozások menedzsmentjét. Az derült ki, hogy a vezetők jelentős része még csak nem is közgazdasági iskolát vagy menedzserképzőt végzett, hanem: bölcsészetet. Igen, a tágabb látókör rugalmasabb döntéseket tesz lehetővé, és szélesebb vállalkozói horizontot tesz áttekinthetővé. Az is kiderült nemrégiben, hogy minél magasabb végzettséget szereznek minél többen, annál „gazdagabb” lesz hamarosan a társadalom. Hadd idézzem ide egy régi emlékemet egy különös könyvről. John E. Chubb és Terry M. Moe munkája. Beszámoló egy mélyre hatoló, több évtizedet átfogó kutatásról, melyet a washingtoni Brookings Institution munkatársaiként készítettek. Az amerikai iskolákat vizsgálták, a politikai hatalmi szféra és a piaci igények közötti vergődésükben.
A könyv 1990 nyarán jelent meg, hamarosan hatalmas vitát kavart. Hosszú elemzésben mutatták ki, hogy a bürokratikus kontroll, az ellenőrzés, még a lehető legdemokratikusabb formában is, rongálja az iskolákat, csökkenti a valódi teljesítményt és a hatékonyságot. Pontosan elemzett példák mutatják, hogy azok a reménytelenül nehéz helyzetű iskolák, ahol teljes egészében a tantestületekre és a szülőkre bízták az iskolai struktúra kiépítését s az egy összegben odaadott támogatás felhasználását, elképesztően jó eredményeket értek el, ugrásszerűen nőtt szakmai értelemben vett sikerességük. 1983 után (ekkor jelent meg az Egyesült Államokban egy híres jelentés az iskolázás helyzetéről, mely azt a címet viselte: A nemzet veszélyben) rendkívüli erőfeszítések történtek a vizsgák szigorítására, a tanárok minősítési követelményeinek növelésére, és ezzel együtt természetesen a fizetések emelésére is, mellyel a valamiképpen regisztrált teljesítményt igyekeztek követni.
Nőtt a házi feladatok súlya és terjedelme, meghosszabbították az iskolai napot és az iskolaévet, országszerte újonnan standardizált mérőeljárásokat dolgoztak ki – mindhiába. Az eredmények nem javultak, a helyzet tovább romlott. Csak a valamilyen módon valódi autonómiát nyert iskolák teljesítménye nőtt. Úgy tűnik – vonták le kutatásuk konklúzióját a szerzők –, hogy a szülők igényének kielégítése az az út, melyen az iskolák autonómiájuk sérelme nélkül járhatnak (minden szülő olyan iskolát választ magának, illetve gyerekének, amilyet akar), az állami és helyi adminisztráció feladata mindössze az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölése kellene hogy legyen, a részben már eddig is megvalósult támogatási rendszerekkel.
A szabad iskolák sokkal többet tesznek a gyerekekért anyagi és tárgyi értelemben is, sokkal kevesebb pénzért – mutatta ki a kutatás. Utószóm címe: öröm és kesergés. Ehhez a címhez most, búcsúzóul, még ezt szeretném hozzátenni: És mégis: bizakodás a jövőben. Bizakodás az évek fáradságos munkájával kikovácsolt, kormányoktól és kormányváltásoktól független – mert azokon mindkét „oldal” tárgyi érdeklődésű jóakaratával áthidaló – konszenzusban.
