A magyarok vándorlása
Még mindig többen érkeznek a letelepedés szándékával Magyarországra, mint ahányan elmennek, de alig valamivel. A környező országokból az elmúlt húsz évben útra kelt 700 ezer magyar anyanyelvű közül kevesebb, mint 200 ezer költözött Magyarországra. A többi kivándorló Nyugat-Európában, vagy a tengerentúlon (elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban) telepedett le. Félmillió magyar tehát boldogabbnak, élhetőbbnek látta jövőjét egy távoli államban, mint az anyaországban. A migráció folyamatosan jelen volt Európa és hazánk elmúlt százéves történelmében.
Már a középkorban soknemzetiségű királyság volt Magyarország, majd a Habsburg Birodalom tovább bonyolította az etnikai viszonyokat. Az I. világháború előtti utolsó népszámlálás, az 1910-es szerint az ország 20 milliós lakosságának közel fele magyar volt, a másik fele 10-12 etnikai csoporthoz tartozott – erről egy nemzetközi történészkonferencián Etnikai hovatartozás, identitás és migrációs minták Magyarországon (1910–2010) címmel tartott előadásában Balogh Balázs, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgató-helyettese beszélt.
Az I. világháborút megelőző ötven évben az Európából Amerikába vándorló mintegy 25 millió ember közül 2 millió magyar állampolgár volt. Főként zsellérek és szegényparasztok, akik közül sokan azzal a szándékkal mentek Amerikába, hogy egy kis pénzt összekuporgatva itthon néhány holdnyi földet vegyenek, és hazatérve azon gazdálkodjanak. Trianon nagy területveszteségei után azonban sokan úgy érezték, hogy elveszett hazájuk, nincs hova visszatérjenek. Az I. világháborút követően bevezetett szigorúbb amerikai bevándorlási törvények miatt viszont 30 ezernél kevesebb ember vándorolt már csak ki Magyarországról 1920–28 között, míg a harmincas években ez a szám hatezer alatt maradt.
Az I. világháborúban vesztes ország területének kétharmadát vesztette el, a szétszabott birodalom magyar anyanyelvű polgárai közül 3,3 millió az utódállamok valamelyikében találta magát. Magyarországra 1920 és 1924 között 350 ezer magyar menekült érkezett – értelmiségiek, középosztálybeli csoportok, az államapparátus tagjai és családjuk. 1938 és 1941 között –amikor a korábban elcsatolt területek egy része visszakerült – sokan korábbi otthonukba tértek vissza.
A második világháború előtt, alatt és után különösen nagy volt a népvándorlás. 1947-ben összesen 247 752 olyan embert tartottak nyilván Magyarországon, aki 1938–47 között vándorolt be.
Az ország lélekszámát is alapvetően befolyásolta, hogy miután 1944 márciusában Németország lerohanta Magyarországot, néhány héten belül megkezdődött a vidéki zsidó lakosság tömeges deportálása. A 750 ezer zsidó származású magyar állampolgár több mint a fele megsemmisítő táborokban pusztult el. Negyedmillió magyar hadifogoly nem tért vissza, többen vesztek így oda, mint amennyien a harcokban (120–140 ezer) estek el. A II. világháború után Magyarországról körülbelül 200 ezer német nemzetiségű magyar állampolgárt kitelepítettek Németországba. A csehszlovák kormány a magyarokat és a németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságától, elkobozta vagyonukat, száműzte vagy kitelepítette őket. Az úgynevezett szlovák–magyar lakosságcsere értelmében mintegy 120 ezer magyar kényszerült elhagyni szülőhelyét.
Az 1956-os forradalom elbukását is elvándorlási hullám követte: a megtorlástól tartva vagy a szabadság lehetőségét kihasználandó 200 ezer, többnyire fiatal ember ment Nyugatra. 1957-ben a határokat lezárták. A politikai rendszer újabb, 1989–1990-es változásáig már csak évi 4-5 ezer ember hagyta el Magyarországot, tipikusan a kor szabályai értelmében jogellenesen. Rájuk a szocialista népköztársaság disszidensként tekintett, sokáig még látogatóként sem térhettek vissza. Nagy számban voltak köztük értelmiségiek.
1989–1990-ben új korszak kezdődött. Míg korábban főként kivándoroltak Magyarországról, a rendszerváltás után tranzitországgá váltunk. A környező országokból többen érkeztek, mint amennyien innen elmentek. Balogh Balázs szerint a vasfüggöny megnyitása nem okozott tömeges kivándorlást.
Azonban a politikai átmenet Kelet-Európában nem egy időben zajlott le, és zökkenőmentesnek sem mondhatjuk, elég a román forradalomra és a délszláv háborúra gondolni. A következmény: 1988–92 között 212 320 ember jött Magyarországra menekültként vagy emigránsként. Nicolae Ceausescu uralkodásának utolsó hónapjaiban már számos magyar érkezett hazánkba. A politikai változásokat követően a harmadik fő menekültbeáramlás a jugoszláv háború kitörésekor, 1991 nyarán indult meg.
A Magyarországra 1988 és 1992 között érkezők közül 93 853-an nálunk telepedtek le – legtöbbjük munkaképes korú és magyar származású volt. A túlnyomó többség (66 408) Romániából érkezett. Menedékjogot 118 467 ember kért, és a Jugoszláviából érkezők között sok horvát, bosnyák és más nemzetiségű is volt. Balogh Balázs adatai szerint 1988–92 között éves átlagban mintegy 45 ezer külföldi állampolgár érkezett hozzánk, míg az elmúlt másfél évtizedben ez a szám átlagosan 15–20 ezer között alakul évente. Ugyanezen időszak alatt évente 5 ezer magyar állampolgár hagyta el az országot. Így a migrációs nyereség körülbelül 15 ezer fő évente.
A rendszerváltást követő években Magyarországra a legtöbb külföldi bevándorló a szomszédos országokból érkezett. 1995-től 2004 végéig 63 ezren jöttek Romániából, közel 16 ezren Ukrajnából, és körülbelül 9 ezren a volt Jugoszlávia területéről. Ugyanebben az időszakban több mint 10 ezer ember érkezett az Európai Unióból – Németországból 3584-en, Nagy-Britanniából 1468-an és Franciaországból 1214-en. Összesen 14 ezer ember választott bennünket Ázsiából, főként Kínából (5253), Vietnamból (1438) és Japánból (1204). Azt is érdemes megemlíteni, hogy 3003 ember az Egyesült Államokból jött hozzánk.
Melegh Attila, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet munkatársa szerint Európa egészét az ötvenes években az elvándorlás jellemezte, ez a folyamat a hatvanas-hetvenes években fordult át bevándorló mintává. Mi okozta a váltást? Alapvetően azon múlik a folyamat, hogy milyen az adott állam gazdasági fejlettsége a világátlaghoz képest. Amelyik ország a világátlag alatt van, az döntően kibocsátó – onnan elvándorolnak –, míg amelyik felette van, az nagy valószínűséggel befogadó ország lesz. Délkelet-Európára egy hármas minta érvényes. A fő trend, s ebbe hazánk is beletartozik, hogy elvándorlóból bevándorló állam lesz, azaz többen jönnek, mint amennyien elmennek. Egy másik országcsoport megmarad elvándorló területnek – Románia, Bulgária, Bosznia, Montenegró. Moldávia, Ukrajna, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán befogadó volt a szovjet migrációs rendszeren belül, napjainkra elvándorlóvá vált.
Magyarország a múlt század ötvenes éveit kissé a gazdasági fejlettség világátlaga felett kezdte, majd dinamikusan javult a pozíciója – ez (is) visszafogta az elvándorlási kedvet, véli Melegh, szerinte nemcsak a vasfüggöny tartotta vissza az embereket. A hetvenes évektől kezdve nem romlott, de nem is javult a helyzetünk, majd visszaestünk a világátlagra. Ezt követően ismét javul a pozíciónk, de mérsékelten. Valamivel a világátlag felett vagyunk. Ebből következik, és a mérések is azt bizonyítják, hogy még mindig befogadó ország vagyunk, de a hozzánk érkezők száma igen alacsony más országokkal összehasonlítva.
Balogh Balázs megítélése szerint az ország fejlődését, jövőjét alapvetően befolyásolja az aggasztó demográfiai helyzet. Az éves átlagos migrációs nyereség (15 ezer ember) nem elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a lakosságszám csökkenését. A születési arány ugyan megfelel az európai átlagnak, de a halálozás nagyobb arányú, illetve kisebb a születéskor várható élettartam. Ettől talán nem függetlenül bizonyos szakmákban aggasztó hiány van: egészségügyi dolgozókból, mérnökökből, informatikai szakemberekből és tudományos kutatókból. Ezt a hiányt nagyrészt ellensúlyozzák a környező országokból érkező magyar szakemberek. De meddig tartható fenn ez a folyamat? És hogyan egyeztethető össze ez a jelenség azzal a kormányzati törekvéssel, hogy a magyarok alapvetően szülőföldjükön boldoguljanak? Azzal is tisztában kell lenni, hogy a környező országokból az elmúlt húsz évben útra kelt 700 ezer magyar anyanyelvű közül kevesebb, mint 200 ezer költözött Magyarországra, a többi kivándorló Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon telepedett le.
Egyre sürgetőbbé válik, hogy hatékony migrációs politikai stratégiát dolgozzon ki Magyarország. És egyre sürgetőbb, hogy itthon tartsa a fiatalabb nemzedékeket, akik körében a politikai légkör – és újabban a felsőoktatási reform – egyre többeket az ország elhagyására késztet.
A képzettek váltanak országot
Pók Attila történész, az újkori európai és észak-amerikai migráció történeti kérdéseivel foglalkozó nemzetközi tudományos konferencia főszervezője szerint a nemzetközi történettudományban egyre divatosabbak a különböző régiókat összekötő témák – emberek, gondolatok, áruk mozgása. Ilyen téma a migráció. Napjainkban nincs olyan ország, társadalmi csoport, akit nem érintene ez a jelenség. A legkiválóbb tudósok évtizedek óta keresik azt a helyet, ahol szakterületüket a legjobb feltételek között művelhetik, de új jelenség, hogy ma már az átlagértelmiségiek – orvosok, mérnökök, agrárszakemberek – is nagy számban külföldön keresnek munkát. A jól képzett középréteg vált országot. Pálinkás József akadémiai elnök szerint fontos, hogy a fiatal kutatók külföldi tapasztalatokat szerezzenek, de aztán stabil feltételeket kell teremteni számukra a hazatéréshez. A legkiválóbb kutatók ma is elmennek, mert nem érzik, hogy számítana rájuk az ország.
A negyvenéves kora felett járót nem lehet évente megújuló szerződéssel itthon tartani, neki stabilitás, kiszámíthatóság kell. Amíg az nincs, ne számoljunk vele – mondta az MTA elnöke.
