Orbán, az igazságos
Orbán Viktor most már eleget nyilatkozott ahhoz, hogy összeálljon a kép. Elmondta, hogy az azeri baltás gyilkos átadásáról ő döntött. Elmondta, hogy ez igazságos lépés volt, és hasonló esetekben a jövőben is így fognak eljárni.
Elmondta, hogy „semmi nem történt a döntésünk után, amivel ne számoltunk volna előtte”, tehát az igazságos döntést a kormány feje annak számbavételével hozta meg, hogy az az ember, aki a magyar bíróság ítélete szerint aljas indokból, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság tettese, kilenc év után szabadlábra kerül, nemzete hőse lesz, és mind morálisan, mind anyagi tekintetben elnyeri hősi tette jutalmát. Orbán Viktornak egyetlen rossz szava sem volt arról az államról, melyben ez a hőssé avató döntés megszületett. Amikor megkérdezték tőle, folytak-e titkos tárgyalások Azerbajdzsánnal, azt válaszolta „ez egy demokratikus európai állam; a nemzetközi jog szabályait nem titkos megállapodások szerint alakítják, hanem ahogyan azok írva vannak, nyilvánosan”. Orbán és azok a pártok (Fidesz, KDNP, Jobbik), amelyek a gyilkos megdicsőüléséhez vezető átadási döntésben nem találnak kivetnivalót, egyébként a legszigorúbb büntetőpolitika híveiként és garanciáiként jelennek meg az itthoni nyilvánosság előtt. Ennek jegyében fordulnak szembe az „európai demokratikus államokra” jellemző büntetőpolitikával.
A veszprémi késelés elkövetőinek életfogytiglani börtönbüntetését áprilisban a Safarov által börtönben töltött idő kétszeresére,18-18 évre csökkentették másodfokon. (Az elsőrendű vádlott emberölésért, a másodrendű emberölés kísérletéért kapott ennyit. Safarovéval ellentétben az ő cselekményük nem volt „előre kitervelt”.) Felszólalt a Jobbik képviselője a parlamentben, mondván, ez az ítélet mindenkit felháborít, csak a gyilkosok elégedettek vele. Orbán ezt válaszolta neki: „Négyszemközt azt mondanám, egyetértek önnel, de nagy nyilvánosság előtt ezt nem tehetem, ezért nem teszem”. Miután Orbán a nagy nyilvánosság előtt mondta, amit csak négyszemközt mondhatott volna, megtette, amiről elismerte, hogy nem teheti meg. Tudatosan rúgta félre jogállami kötelmeit. Azután megtette ugyanezt Navracsics Tibor, amikor levelet írt az ügyben a Kúriának.
Bándy Kata meggyilkolása után újra földübörögtek a T. Ház jobboldalán a halálbüntetés hívei. Orbán már 2002-ben, a móri vérengzés után is azt nyilatkozta, hogy „Magyarországnak komolyan meg kell fontolni a halálbüntetés visszaállítását”. Ha ez megtörtént volna, a mi hazánk most az ebben az ügyben tévedésből elítélt Kaiser Ede gyilkosa lenne. Orbán most is világossá tette, hogy ő személy szerint pártolná „az európai demokratikus államok” normáival összeférhetetlen halálbüntetést, de mivel ezt a nemzetközi jog Magyarország által elfogadott szabályai tiltják, a kormányfő szerint „nemzetközileg kellene” ezt a kérdéskört „új alapokra helyezni”.
A kormányfő úgy gondolta, a közvéleményre való tekintettel ki kell állnia a legszigorúbb ítéletek mellett a jogállami elvekkel és a nemzetközi joggal dacolva is. A kormányfő úgy gondolta, a közvéleményt nem fogja zavarni, ha egy különösen kegyetlen gyilkos a közreműködésével a börtön helyett a mennybe megy. A kormányfő úgy gondolja, a magyarok nem a „ne ölj!” egyetemes normája szerint ítélnek, hanem aszerint reagálnak végtelen fölháborodással vagy végtelen közönnyel egy gyilkosságra, hogy milyen körből jön a gyilkos és az áldozat. Nem merném megítélni, mennyire gondolja jól, de minél jobban, annál rosszabb.
