A tüdő ugyan, mármint hogy Magyarország egy gyorsnaszád- és cövekállapot között most éppen tüdőként funkcionál, akár nóvum is lehetne, viszont a világnemzetben nincs semmi új. A kormánypárti fiatalok, akiket külön kér a miniszterelnök, hogy legyenek kíméletlenül kritikusak vele és kormányával, nyilván figyelték a Magyarok VIII. Világkongresszusának az eseményeit is, ahol dokumentumban mondták ki, hogy „nincs olyan földrész, ahol a magyarság ne lett volna államalapító, kivéve Ausztráliát, a magyarok az ókor legjelentősebb civilizációját hozták létre Mezopotámiától a Nílusig”, úgyhogy a miniszterelnök által említett fazékban, amelyből a magyar tüdő hopp, kidagadt, voltaképpen az ősleves maga fortyog a világ kezdete óta.

Tetszik nekem, hogy a fiatalokról mindez lepereg. Harmadik napja vagyunk az üdülőben, s harmadik napja hazudozunk egymásnak mindenfélét. Hogy azért csak most, utószezonban, fél áron jöttünk nyaralni, mert eddig nem volt rá időnk, s hogy azért maradunk csak négy napra, mert az unokának kezdődik az iskola; már tavaly is ezt hazudtuk, pedig akkor még öt napra jöttünk. A tavalyi eseményeket idézzük fel teljes átéléssel, hogy tavaly mennyire jó volt, de hiszen tavaly meg azzal ment el minden időnk, hogy az előtte lévő évet dicsértük, amikor még hat nap jutott a nyaralásra, a semmit idézzük fel újra és újra, és az egyre szebb lesz, előre senki se mer nézni, mert akkor jövőre már csak három nap maradna, végül semmi se, és ezt nem szabad bevallani, mert az maga volna a végső beismerés, hogy kifogott rajtunk a világ.

Pár éve még azt hitte az ember, hogy létezik egy határ, amin túl már nem tűrnek az emberek. Megnőnek az árak, az adók, az utazás, a rezsi, az embert becsapják, kirúgják, kényszernyugdíjazzák, elveszik a nyaralását, a rokkantat koldussá teszik, felforgatják, majd felzabálják mindenki életét, ám akkor az emberek ezt nem hagyják, és kimennek az utcára, és a hatalom összecsinálja magát, és történik valami. Jó, nem az emberek általában, hanem egy csoportjuk, taxisok, mozdonyvezetők, gazdák, iparosok, pedagógusok, orvosok, de nemcsak úgy átabotában, hanem teljes odaadással, és már nemcsak önmagukért, de a nagy, közös ügyért, mindenki érdekében.

Főképp persze az egyetemi ifjúság, tiszta tekintetű fiúk és lányok, kormánypártiak és nem kormánypártiak, ha kell, az aula padlóján törökülésben vagy az utcán menetelve, sugárzó arccal, magával ragadón. A miniszterelnök azt is mondja, hogy nyugodjék meg mindenki, nem lesz tandíj, csak a tanulásért kell majd fizetni. Minek következtében ugyebár minimum meg kellene repednie a kőszegi vár falainak. De nem. Ugyanúgy rezzenéstelen arccal konstatálják a fiatalok a bejelentést, mint a tüdőt meg a cöveket, holott ha ebben nem látnak a sorsukat meghatározó ellentmondást, akkor semmiben sem.

Ha most nem rendeznek valami világnagy cirkuszt a tanév első napján, legalább egy flashmobot vagy némi sztrájkot, akkor soha, és akkor velük is mindent meg lehet tenni. Igaz, ha mi volnánk huszonévesek, éppen úgy immúnisak volnánk erre az egész vircsaftra, mi is a rezzenéstelen arcunkkal üzennénk a világnak, hogy le vagytok ti szarva, van nekünk külön világunk; de hiszen ezt tettük egész életünkben, csak éppen erőtlenül, bénán; látjuk, hogy milyen frusztrált, idegbajos társaság lett belőlünk.

Jó, ezek csak szavak. Nem hinném, hogy kormánypárti és nem kormánypárti fiatalok jelentőséget tulajdonítanak magyar tüdőnek, naszádnak, cöveknek, csakis nem túl fantáziadús publicisták és ebből élő elemzők dőlnek be most már huszon-valahány éve a szóvirágoknak. Ha mi volnánk huszonévesek, tán még jókat derülnénk is ennyi eszement és értelmetlen szón, egyszersmind szomorúak is volnánk, hogy egyetlen arc, karakter, pláne szavahihető személyiség sincs a láthatáron se ellenzékben, se azon túl, akire akár csak odafigyelni volna érdemes, a kormányban és pártjában pedig végképp nem.

El tud képzelni valaki a miniszterelnök környezetében egy Nagy Imrét, a hozzá tartozó népfelkeléssel vagy (ellen)forradalommal, akármivel? Holott az alap megvolna: hemzseg a kormány és pártja az egykori hithű és karrierista kommunistától és besúgótól; ne felejtsük, ötvenhat vezéralakja is jelentésekkel kezdte. Szürke, jelentéktelen egerek; terrorelhárítás, nem kell félni, itt az életben nem lesz polgárháború, itt még a puccsot is a miniszterelnöknek kellene levezényelnie maga ellen. Van az üdülőben egy ember, aki sunyi módon, alattomban megfejti a keresztrejtvényeinket. Megyünk ebédelni vagy fürdeni, vagy csak ki a tópartra járni egyet, otthagyva a rejtvényújságot a kisasztalon, napozóágyon, ez az ember odalopózik, és belefejt.

Nem az egész rejtvényt fejti meg, csak néhány kockába ír bele, hol jót, hol rosszat persze, golyóstollal, hogy ne lehessen kiradírozni, ami ha úgy vesszük, lopás; de hát mit is lopott tulajdonképpen? Nem tudjuk, ki az illető, idős vagy fiatal, a hagyományos rejtvénybe éppúgy belefejt, mint a Sudokuba, mindenesetre mentálisan csodát tett velünk. Már az első este föl voltunk háborodva, hogy milyen emberek vannak, s mit kellene velük tenni, ha volna rend ebben az országban, s ez jót tett a társaságnak. Ráruháztuk minden bajunkat, ő az oka minden kudarcunknak, tehetségtelenségünknek, és meg kell mondani, ez igen kellemes állapot, ráadásul bűnbakot találni kikapcsolódásnak sem utolsó, plusz összehozza az embereket, és reményt ad a továbbiakra. Ez igen fontos.

Hamarosan harminc százalékkal drágul a hús, fölmegy a többi élelmiszer ára is, vastagabb csekkek érkeznek, mai fejjel ősz közepére már elviselhetetlen lesz az élet, hogy aztán persze nyakig benne ülve kiderüljön, hogy mégiscsak elviselhető, mert az emberben mindig marad valami méltóság, „ezeknek” nem szerzi meg azt az örömöt, hogy felfordul. Most az a legújabb, hogy nem kellene elmenni választani, sőt hogy a szoci párt ne is induljon,mert részvételével csak legitimálná a regisztrációs, körzetátírásos választási csalást. Igaz, ami igaz, a bojkottnál nincs hatásosabb és kellemesebb demonstráció, minden tisztességes ember veszi a kalapját és otthon marad, vagy egyszerűen nem regisztrál, azaz nem csinál semmit, így minimális felelősséget sem kell vállalnia, s mégis forradalmi események részese; elvégre a magyar mindig is forradalmár nép volt.

Némi szervezettséget ugyan igényel a bojkott, példának okáért egyetlen ember sem lóghat ki a sorból, abból a sorból, ami tehát nem létezik, minthogy senki nem mozdul ki otthonról, mert ha csak egy is kilóg, omlik az egész. Magyarország a szervezettség és az összetartás, a szolidaritás országa, nehogy már ez gond legyen. Mi lett volna akkor, kérdezhetnénk magunktól persze, ha annak idején anyánk sem áll sorba kenyérért, húsért, apánk meg bojkottálja a kenőpénzjuttatást különféle hivatalokban, hogy sorbaállással meg csúszópénzzel ne legitimálja a hiánygazdálkodást meg a korrupciót, szóval hogy akkor hol volnánk mi most ahhoz képest, hogy most se vagyunk sehol?

Nem mintha ez annyira fontos volna, hiszen az egész vezető értelmiség sorozatosan téved, nemhogy a jövőt, a jelent se találja el az esetek többségében, mindenkinek megvan a maga civil keresztje, a miénk most épp ez a keresztrejtvényes illető. Mi rendes emberek vagyunk, nem akarunk egyből autodafét, előítéletünk finom, és a legkiválóbb szalonokból eredeztethető, nem hozzuk kellemetlen helyzetbe egymást, csak a kelleténél jobban figyeljük a másikat. Néha direkt elöl hagyunk egy keresztrejtvényt, s oszlop mögül, napernyő oldalából lessük, hogy ki közelít felé, de soha nem közelít senki.

Ez a figyelés és gyanakodás, az állandó koncentráció erőt, értelmet ad, kezdjük végre komolyan venni saját magunkat, ami nem volna még végzetesen nagy baj, de az egész világot is: meghányjuk-vetjük ezt a tüdődolgot Mezopotámiával meg a Nílus völgyével, ahová éppenséggel most is elmehettünk volna nyaralni, ha lett volna hozzá kedvünk, de nem volt. Észre se vesszük, és szép lassan beleéljük magunkat a tévében látott virtuális világba,megfog a hír,miszerint szeptembertől indul a politikai szezon, sőt hogy izgalmas, mi több, forró ősz várható; azt nem mondom, hogy ettől mindjárt kiugrunk örömünkben a bőrünkből, mint tüdő a fazékból, de némi megnyugvással konstatáljuk, hogy tán tényleg nincs végképp elveszve minden. Reggel aztán látjuk, hogy rejtvényünkbe hopp, megint belefejtve.

Orbán Viktor