A szálak messzire, lényegében a magyarországi lakosság török idők alatti és utáni etnikai összetételének megváltozásáig nyúlnak vissza. Becslések szerint a történeti magyar államrészek összlakosságának a XIX. század elején 39 százalékát, Horvátország és a Határőrvidék nélkül pedig 48 százalékát adták magyarok. Mindaddig, amíg az állam belső szervező elve a rendiség volt, ez nem jelentett különösebb problémát. A feudális magyar államjog, amely mély szakadékot vont nemes és nem nemes közé, magyar és nem magyar között semmiféle különbséget sem tett.

A modern nacionalizmus XVIII. század végi megjelenésével azonban, melynek egyik velejárója a nyelvi-kulturális közösségek kialakulása és önálló entitáskánt való fellépése volt, gyökeresen új helyzet állt elő. Magyarok és nem magyarok viszonyrendszere újragondolásra várt. A magyar vezető elit több lehetséges stratégia közül választhatott. Az egyikre, amely a Habsburg Birodalmon belüli magyar különállás feladását és a német nyelv elfogadását feltételezte, a II. Józseffel szembeni ellenállás formájában látványos nemet mondott. A másikkal pedig, amely az ország nemzetiségi jellegének megfelelő föderatív struktúra kialakítását jelentette volna, s amelyet elsőként Martinovics Ignác körvonalazott a XVIII. század végén, érdemben nem is foglalkozott.

A reformkor uralkodó koncepciójává – a francia nemzetállami modellből kiindulva – a magyarosítás programja vált. Wesselényi, Széchenyi, Kossuth és kortársaik túlnyomó többsége egyaránt azt feltételezte, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz nyelvében és érzelmeiben is magyarrá válni. A reformkori nyelvtörvények, az 1868-as nemzetiségi törvény és a dualizmus korának iskolai törvényei egyaránt ezt a célt szolgálták.

A nemzeti liberális integrációs és asszimilációs politika nem volt teljesen eredménytelen. 1910-re a magyar anyanyelvűek aránya a Magyar Királyságban 48 százalékra, a Horvátország nélküli Magyarországon pedig 54 százalékra nőtt. Arról azonban, hogy a horvát, szerb, román és a szlovák elit magáévá tette volna a magyar ajánlatot, szó sem volt. Éppen ellenkezőleg: minél inkább polgárosodtak, annál inkább fogalmaztak meg saját nemzeti célokat.

Ezek lényege, mint az 1895-ös kongresszusukon ezt világosan ki is nyilvánították: az ország nyelvhatárokat követő kantonizálása, illetve föderalizálása, majd – növekvő mértékben – az elszakadás és rokon, illetve testvérnépeikkel való egyesülés volt. Nagymértékben azonosultak viszont a magyar állameszmével a németek és a zsidók. Az 1910-re elért 48 százalékos relatív, illetve 54 százalékos abszolút többség az ő magyarosodásuk nélkül egyszerűen elérhetetlen lett volna. Különösen nagy szerepet játszott ebben a zsidóság, amely nemcsak a nemzetépítést segítette elő szóval és tettel egyaránt, hanem Magyarország gazdasági modernizációjához és kulturális megújulásához is döntő mértékben járult hozzá.

Zsidók már a X. században is éltek a Kárpát-medencében, de az ország összlakosságának 1százalékát csak a XVIII. század végére érték el. Az ezt követő 100-120 évben számuk 80 ezerről több mint 900 ezerre, arányuk pedig 5 százalékra nőtt. Ez a nagyarányú népességnövekedés elsődlegesen a XIX. század közepéig lezajlott intenzív bevándorlásnak, majd az ezt követő magas természetes szaporulatnak köszönhető. A hagyományosan politikai, katonai és közigazgatási pályákra szocializálódott s a gazdasági modernizációtól idegenkedő magyar földbirtokos nemesség számára kapóra jött a külfölddel jó kapcsolatokat ápoló, vállalkozó kedvű és üzleti szaktudással rendelkező zsidók beáramlása, akikkel már a reformkorra gyümölcsöző együttműködést alakított ki.

1848–49-ben a magyarországi zsidóság – eltérően az összes többi nemzetiségtől – egyértelműen a magyar nemzeti oldalra állt, amit a magyar vezető elit 1849-ben feltételekhez kötött, 1867-ben pedig feltétel nélküli emancipációjával, vagyis teljes jogegyenlőségük biztosításával honorált.

Az emancipáció újabb lökést adott a magyar nemesség és a zsidóság között kialakult együttműködésnek. Mivel számottevő magyar polgárság nem létezett, a gazdaság modern szektorait tekintélyes részben a zsidóság teremtette meg. A különböző értelmiségi pályákon ugyancsak nagy arányban tűntek fel izraeliták. 1910-ben az orvosoknak már 49, az ügyvédeknek 45, a szerkesztőknek és a hírlapíróknak 42 százalékát adták. A társadalmi sikerrel párhuzamosan a kulturális asszimiláció is folytatódott: 1910-ben a 911 ezer izraelita vallású magyar állampolgár 77 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ezen a sokáig sikeres és kölcsönösen előnyös együttműködésen a XIX. század utolsó harmadában repedések jelentek meg.

Bármennyire logikusnak és célravezetőnek látszott is a régi és az új elitcsoportok között kialakult „munkamegosztás”, a deklasszálódó úri és a feltörekvő nem zsidó kispolgári rétegek ezt – lehetőségeik korlátait érezve – nem a nemzet érdekében álló társadalmi átalakulásként, hanem a zsidóság nemzeti érdekeket sértő „térfoglalásaként” fogták fel. Az anyagi érdekkonfliktusok kiegészültek a két fél kulturális orientációjának különbözőségével. Mindehhez jött az 1873-as tőzsdeválság, amely sok egzisztenciát tett tönkre vagy rendített meg. Más országokhoz hasonlóan mindezek következtében az 1870-es évektől Magyarországon is megjelent a nem vallási alapú, vagyis modern, politikai antiszemitizmus.

A szociális feszültségek mérséklődésével a századforduló éveire az antiszemita indulatok alábbhagytak, de teljesen nem tűntek el. Bár a századelő legbefolyásosabb politikusa, Tisza István következetesen érvényesítette elődei liberális nemzeti politikáját, az antiszemita társadalommagyarázat és érzület különböző toposzai sokak gondolkodásába beépültek. Különösképpen hatottak azokra a feltörekvő kispolgári és értelmiségi-közalkalmazotti rétegekre, amelyeknek a mobilitását az egy vagy két generációval előttük járó zsidóság pusztán saját sikerei révén is korlátozta.

Az I. világháború a társadalommás belső feszültségeihez hasonlóan a zsidók és nem zsidók közötti ellentéteket is kiélezte. Miközben a zsidóság tovább erősítette meglévő pozícióit a gazdasági és a kulturális szférában, sőt néhányan közülük már a miniszterségig vitték, a régiek mellé új antiszemita sztereotípiák születtek. Ezek szerint a zsidók kihúzzák magukat a frontszolgálat alól; a haza védelme helyett a hátországban „lógnak”, ahol árdrágítással és uzsorázással szipolyozzák a harcolók hozzátartozóit; s mindeközben frivol kuplékkal, kabarékkal és egyéb alantas szórakoztatóipari termékekkel fertőzik a fővárosi lakosság erkölcsét.

S eközben sűrű sorokban érkeztek a Galíciába betört orosz hadsereg által rendezett pogromok elől menekülő „kaftános” és „pajeszos” zsidók: a „galíciánerek”. Mint a legtöbb előítéleteken alapuló propagandának, úgy az I. világháború alatti antiszemita vádaskodásnak is volt tényszerű magva: a hadiszállításokat, amelyek lebonyolítói az addigra kialakult társadalomszerkezetből adódóan nagyobbrészt szükségszerűen zsidók voltak, végigkísérte a korrupció. A papírtalpú bakancsok és a silányminőségű posztó 1915-ben kirobbant ügyét például hónapokig tárgyalta a sajtó. Az antiszemita érzülettől befolyásolt emberek szemében a korrupcióban bűnös vagy azzal megvádolt személyek könnyen váltak a zsidóság egészének mentalitását megtestesítő, szimbolikus alakokká.

Bihari Péter szerint 1916–1918-ra „a zsidókérdés már a társadalom összes pórusát átjárta”, s a középrétegek zsidó és nem zsidó csoportjai közötti „nagy leszámolás” lényegében elkerülhetetlen volt. Lehetséges, hogy Biharinak igaza van, ámbár nem tudhatjuk, hogy a háború másféle befejeződése esetén – vagyis összeomlás, forradalmak és Trianon nélkül – valóban ugyanaz történt volna-e, mint ami így lezajlott. Az aggasztó előjelek mellett mindenesetre érdemes számon tartani azt is, hogy a történetileg kialakult együttműködés folytatásának, sőt magasabb szintre emelésének még a világháború végéhez közeledve is akadtak pártolói.

Zsidó részről közéjük tartozott Alexander Bernát, a neves esztéta, aki a Huszadik Század körkérdésére még 1917-ben is úgy válaszolt, hogy „ez a föld predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére”. A másik oldalról pedig többek között Ady Endre, aki 1917-es híres cikkében az egyik ausztráliai bennszülött törzs szerelmi táncához, a korroborihoz hasonlította a magyar–zsidó együttélést. A Duna–Tisza táján – írta – „két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”

Az új nép – sem akkor, sem azóta –nem született meg, az özönvíz azonban elborított mindenkit: zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Az első nagy léket az 1919-es Tanácsköztársaság ütötte a nemzeti liberális integráció eresztékeiben már egyébként is recsegő-ropogó hajóján. A zsidóság minden sikere és „térfoglalása” ellenére az ország politikai irányítását a történelmi magyar elit 1918-ig szilárdan a kezében tartotta. Bár az 1918–19-es polgári demokratikus forradalom vezérkara már más képet mutatott, még annak a vezetője is egy arisztokrata: gróf Károlyi Mihály volt, akit a polgári radikálisok és a szociáldemokraták mellett a történelmi elit számos tagja is támogatott.

Az 1919-es Népbiztosok Tanácsának tagjai, vagyis a kommün miniszterei és miniszterhelyettesei viszont kizárólag kormányzati tapasztalat nélküli értelmiségiek, munkások és szegényparasztok közül kerültek ki, akiknek mintegy kétharmada zsidó származású volt. Arra, hogy ez miért alakult így, többféle magyarázatot ismerünk. Ezek között a régi gyökerű messianizmus és a fiatal értelmiséget mindig és mindenütt magával ragadó lázadó szellem éppúgy előfordul, mint a sajátos társadalomtörténeti háttér, a mély beágyazottság hiánya, az asszimilációs kudarc, a diplomás pályák telítettsége és a személyi összefonódások rendszere.

Bárhogy volt is, a kormányzati hatalom irányító pozícióinak ilyen mértékű és jellegű újraosztása nyilvánvalóan akkor is elfogadhatatlan lett volna a régi elit és a feltörekvő nem zsidó értelmiség számára, ha az új hatalom mérsékeltebb reformpolitikát valósít meg. Úgy azonban, hogy a magánvagyonok nagy részét szocializálták, az egyházakat üldözték, az addigi nemzeti retorikát internacionalista lózungokkal váltották fel, s aki tiltakozott vagy ellenállt, azt túszul ejtették, börtönbe vetették, vagy legrosszabb esetben statáriális körülmények között kivégezték, még kevésbé volt az. A vörösterror áldozatainak a száma, amelyet legfelsőbb szinten ugyancsak két zsidó származású fiatal értelmiségi, Szamuely Tibor és Korvin Ottó irányított, megközelítette a hatszázat.

Bár a Tanácsköztársaság különböző intézkedései a zsidó közép- és nagypolgárságot éppúgy sújtották, mint a társadalom más tulajdonosrétegeit, sőt a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereghez zsidó származású tisztek is csatlakoztak, az antiszemitizmus hullámai már a kommün 133 napja alatt minden korábbinál magasabbra csaptak. Ezekben a hetekben röppentek fel és kezdtek terjedni azok az addig ismeretlen antiszemita sztereotípiák, melyek szerint minden kommunista zsidó, a kommunizmus pedig nem más, mint álcázott zsidó hatalom. Szekfű Gyula, Tormay Cecile, Gratz Gusztáv, Mályusz Elemér és mások 1920-as és későbbi eszmefuttatásai az 1919-es „zsidóuralomról” ezeket a már létező, a kommün alatt kialakult vélekedéseket terjesztették tovább.

A két forradalmat a keresztény középrétegek és birtokos parasztok ellenforradalma követte, a vörösterrorra pedig fehérterror volt a válasz. Az 1919 augusztusában Szegedről Dél-Dunántúlra vonult Nemzeti Hadsereg néhány alakulatának önkényes kivégzéseiről sok empirikus adattal rendelkezünk. Két fontos dolgot azonban nem tudunk pontosan: Horthy vitathatatlan felelősségének a mértékét és az áldozatok számát. Írásbeli parancs, amelyben Horthy szólította volna fel beosztottjait számonkérésre vagy bosszúállásra, nem létezik. Azt viszont, hogy egyetértett a megtorlásokkal, s a tettesekkel felettébb kesztyűs kézzel bánt, számos forrás bizonyítja.

Az áldozatok számát az elmenekült forradalmi vezetők közvetlenül az események után ötezerben adták meg. 1945 után szakmai körökben és a szélesebb nyilvánosságban egyaránt ez a szám rögzült. A Szociáldemokrata Párt megbízásából 1923–24-ben kiterjedt anyaggyűjtést végzett Fényes László viszont csak 626 olyan kivégzést tárt fel, amely a Nemzeti Hadsereghez kötődött. Ennek alapján azt feltételezte, hogy a fehérterror áldozatainak a száma kb. 1200-ra tehető. Az újabb kutatások (Bödők Gergely) ennél is alacsonyabb számot valószínűsítenek. Az áldozatok többsége direktóriumi tag, vörösőr vagy vöröskatona volt. Az azonosítható kivégzettek több mint 20 százaléka tartozott a zsidó vallású vagy hátterű személyek közé.

A zsidó származás vagy akárcsak a „zsidós” külső számos esetben önmagában is elegendő volt a kivégzéshez vagy lincseléshez. A különítményesek számon kérő akcióit tehát nemcsak az antikommunizmus, hanem az antiszemitizmus is motiválta. Még inkább jellemezte ez az Ébredő Magyarok Egyesülete és néhány más jobboldali szervezet 1919–20-as tevékenységét, amelyek tagjai számos alkalommal inzultáltak, sőt vertek meg zsidókat vagy zsidónak látszó személyeket a nyílt utcán, különböző szórakozóhelyeken és az egyetemeken. Miközben Magyarország a forradalmak, majd az ellenforradalom lázában égett, a Párizsban ülésező békekonferencia megállapította Magyarország új határait.

Ezek a döntések a győztes nagyhatalmak, a környező kis államok és az 1918 őszén darabjaira hullott Monarchia nemzetiségi vezetői közötti kompromisszumok jegyében születtek meg. A különböző elképzelések összecsiszolása a békekonferencia területi bizottságaiban zajlott 1919 elején, s a végső döntések májusra születtek meg. Kivétel ez alól Burgenland és egy-két kisebb területrész elcsatolása, amelyről csak júliusban határoztak. A békekonferencia döntéseit a magyar belpolitika alakulása érdemben nem befolyásolta. A magyar békedelegáció, amely 1920. január elején utazott ki Párizsba, mindent megtett a békeszerződés tervezetének megváltoztatásáért. Gróf Apponyi Albert, a delegáció vezetőjének beszéde, valamint a békekonferenciának átadott jegyzékek is számos érvet sorakoztattak fel a magyar álláspont védelmében.

Ezek között szerepelt a magyar nemzeti politika befogadó jellege, a nemzetiségekkel szembeni tolerancia, s ezzel összefüggésben a zsidók példátlanul sikeres integrációja is. Az atrocitások és az antiszemita hangulat ellenére a magyar zsidó szervezetek teljes mellszélességgel álltak ki a trianoni határok Magyarországra nézve előnyös megváltoztatása érdekében. A Pesti Izraelita Hitközség 1920 januárjában drámai hangú felhívással fordult a világ zsidóságához.

„Testvéreink! Jöjjetek segítségünkre a szörnyű veszedelemben, amelyet a békeszerződés számunkra jelent. A magyar-zsidó műveltség legvirulóbb vidékei, a magyar Felföld, zsidóságunk eme kiapadhatatlan újjászületési medencéje, a Bánság és Erdély, a magyar zsidó ipar eme viruló tájai idegen kezekre kerülnek az igazságtalan béke által. Magyarország, a nyugat-európaiműveltség és civilizáció eme gyönyörűmentsvára több mint felére redukáltatva, széjjeltépve, legfontosabb élettereitől megfosztva és megcsonkítva került ki a gigászi küzdelemből. […] Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét, mely egyúttal magyar hittestvéreitek kérelme, mely egyúttal tót, bánsági, erdélyi hittestvéreink kérelme. Világosítsátok fel államférfiaitokat, hogy Magyarország nem érdemli meg azt a bánásmódot, melyet ellenségei neki szánnak, hogy Magyarország népe és a vele az elválaszthatatlan alkotórészét képező magyar zsidóság jobb, méltóbb sorsot érdemelnek, mint aminőt a párizsi békekonferencia eddig tervezett részünkre. […] Hallgassátok meg kérelmünket! Mentsétek Hazánkat! Mentsétek Magyarországot!” –olvasható a kiáltványban. A Magyarországi Cionista Szervezet hasonlóképpen foglalt állást.

A békedelegáció aktivitása hiábavalónak bizonyult. 1920. június 4-én a magyar delegátusoknak azt a szerződést kellett aláírniuk, amiben a győztesek 1919 nyarára megállapodtak. A kisebbségi sorba került több mint hárommillió magyarból közel félmillió – zömmel köztisztviselők, közalkalmazottak és egyéb értelmiségiek – települt át a maradék országba. A menekültek integrálása, akik hónapokig, sőt nemritkán évekig pályaudvari vagonokban és barakkokban laktak, az új Magyarország egyik legsürgetőbb szociális feladata volt. A derékba tört egzisztenciák életkörülményeinek megnyugtató rendezése nélkül társadalmi békéről álmodni sem lehetett.

A nemzetgyűlésben néhány nappal a békeszerződés aláírása után merült fel először, hogy a jogegyenlőség addigi elvével szakítva korlátozni kellene a zsidóság gazdasági és kulturális életben érvényesülő befolyását. Ezekből a javaslatokból akkor egyetlenegy valósult meg: az egyetemi numerus clausus. Az 1920. szeptember 26-án kihirdetett törvény célja az izraelita vallású ifjúság diplomás értelmiséggé válásának korlátozása, s ezáltal a keresztény középrétegekből származó fiatalok felsőfokú képzésének, illetve majdani állásszerzésének a megkönnyítése volt. A háborúból hazatért érettségizett és felsőfokú tanulmányaik megszakítására kényszerült fiatalok nagy száma, valamint a menekültek egzisztenciális gondjai ezt az egyébként már korábban is megfogalmazott igényt még hangsúlyosabbá tették.

A kitűzött célt a törvény elérte. Az izraelita felekezetű egyetemisták 1918 előtti 30 és 34 százalék közötti aránya az 1920-as évek második felére 8 százalékra csökkent. A keresztény középrétegekből érkező diákoké ugyanakkor nőtt. A jogegyenlőségen alapuló nemzeti liberális állammodell egyik fontos működési elvének a zárójelbe tételét a zsidó szervezeteken és a karanténba szorult baloldali pártokon kívül nyíltan csak kevesen kifogásolták. Helyeselni viszont sokan helyeselték, s ha nem, óvakodtak ellene szót emelni.

A történelmi Magyarország felbomlása a két világháború közötti történetpolitikai gondolkodás centrális kérdésévé vált. Az ezzel kapcsolatos diskurzust az egész korszakban a politikailag meghatározott bűnbakkeresés dominálta. A baloldal szerint a bukás alapvető oka „a magyar nemesi, népellenes, soviniszta, úri politika volt”, amelynek tragikus következményeit „a romok fölött rövid uralomra került demokrácia” már nem lehetett képes elhárítani. A jobboldal viszont a háború előtti és alatti „destruktív mozgalmak nemzetellenes aknamunkájára”, a hátország defetizmusára, valamint a forradalmi vezetők inkompetenciájára vezette vissza a történeteket.

A vádlottak padjára – ebből következőleg – ebben a megközelítésben nem Apponyi Albert, Tisza István és a régi elit más képviselői, hanem Károlyi Mihály, Kun Béla, valamint a „zsidók” és „szabadkőművesek” kerültek. Annak belátásáig, hogy a történtekért sem Tisza és az „arisztokraták”, sem pedig Károlyi, Kun és a „zsidók” nem tehetők felelőssé, vagy ha igen, akkor valamennyien, de még így is csak korlátozottan, viszonylag kevesen jutottak el. E kevesek közé tartozott Németh László, aki az 1930-as évek elejétől hangoztatta: „A Habsburg Monarchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség.”

A kommün utáni évek éles antiszemitizmusa és a szellemi élet tartósan érvényesülő bűnbakképzési törekvései ellenére az 1919-es fehérterrortól és 1920-as numerus clausustól nem vezetett egyenes út az 1944-es holokausztig, sőt még az 1938 utáni zsidótörvényekig sem. 1921 és 1931 közötti kormányzása idején Bethlen István eredményesen törekedett az antiszemitizmus visszaszorítására s a zsidósággal való együttműködés 1918 előtti for máinak a helyreállítására. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy véget vetett az utcai randalírozásoknak, és helyreállította a jogbiztonságot, hanem abban is, hogy a zsidóság reprezentánsaira minden szinten nélkülözhetetlen partnerként tekintett.

Meggyőződéssel vallotta, hogy az ország újjáépítéséből a zsidóságot nem lehet s nem is célszerű kirekeszteni, továbbá, hogy „tisztességes vállalkozások, tisztességes pénzintézetek ellen rendőri eszközökkel eljárni azért, mert vezetői zsidók, megengedhetetlen”. 1927-ben, amikor újjászervezték a felsőházat, a nagytőke féltucatnyi képviselője – köztük Chorin Ferenc és Weiss Fülöp – mellett abban a két zsidó főrabbi is helyet kapott. Kultuszminiszterével, Klebelsberg Kunóval összhangban 1928-ban a numerus clausust is enyhítette. Ennek következtében az izraelita vallású egyetemisták aránya az 1920-as évek végére jellemző 8 százalékról az 1930-as évek első felében 11-12 százalékra nőtt.

Bethlen szélsőjobboldallal szembeni győzelme és ennek részeként az antiszemitizmus visszaszorítása több tényezővel magyarázható. Ilyennek tekinthető a szociális viszonyok javulása a gazdasági stabilizációt követően; a Franciaország és Nagy-Britannia által meghatározott, liberális szellemű nemzetközi környezet, amely nélkül a numerus clausus módosítására nem került volna sor; s végül Horthy Miklós támogatása, aki a kommün bukása utáni kilengésekkel 1920. márciusi kormányzóvá választása után maga is szembefordult. Bár Bethlen 1931-ben távozott a kormány éléről, rendszere az 1930-as évek utolsó harmadáig érdemi változtatás nélkül működött tovább.

Nemcsak a hozzá hasonlóan konzervatív gróf Károlyi Gyula alkalmazkodott az általa kialakított keretekhez, hanem – ha fogcsikorgatva is – a diktatórikus hajlamairól és antiszemita beállítottságáról ismert Gömbös Gyula is. Utóbbi úgy léphetett kormányra, hogy bemutatkozó parlamenti beszédében kénytelen volt kijelenteni: „revideáltam álláspontomat”; „A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppúgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet.” A bethleni konzervatív-liberális integrációs politikával való szakítás tehát nem Gömbös 1932 és 1936 közötti miniszterelnöksége alatt, hanem csak azt követően, Darányi Kálmán 1936 és 1938 közötti kormányzása idején következett be.

A változást három tényező idézte elő: a gazdasági világválság és ennek elhúzódó szociális következményei; a nemzetközi környezet megváltozása, mindenekelőtt a náci Németország felemelkedése; s végül Horthy alkalmazkodása a „korkívánatokhoz”. Az 1929 után kibontakozó gazdasági válságból Magyarországnak csak az 1930-as évek második felére sikerült kilábolnia. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem először 1936-ban érte el az 1929-es szintet. A közbülső időben nőtt a munkanélküliség, csökkentek a bérek, és dobra került sok kis- és középparaszt földje, sőt nemritkán háza is. Az ennek következtében kialakult szociális elégedetlenség talaján egymás után alakultak a különböző szélsőjobboldali pártok, amelyek a kommün bukása utáni antiszemita követeléseket felújítva, sőt azokat radikalizálva hathatós lépéseket követeltek a „zsidósággal” szemben és a „magyarság” védelmében.

Elérendő céljaik között a további zsidó bevándorlás megakadályozása, jogkorlátozás, vagyonelkobzás és a kitelepítés egyaránt szerepelt. A szélsőjobboldal követeléseinek jelentős része volt abban, hogy Darányi, aki kezdetben a bethleni politika szellemében kormányzott, 1938. április 8-án a képviselőház elé terjesztette a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatát. Ebből lett az ún. első zsidótörvény, amely az üzleti és értelmiségi pályákon öt év alatt 20 százalékra kívánta leszorítani az izraelita vallású személyek arányát.

A törvény ellen többen – például Babits, Bartók, Bethlen, Kodály, Móricz és Zilahy – tiltakoztak, ám tiltakozásuk eredménytelen maradt. Sőt az első zsidótörvényt alig egy év múlva követte a második, amely már nem vallási, hanem faji, származási alapra helyezkedett, s a 20 százalékos kvótát az üzleti életben 12 százalékra, az értelmiségi pályákon 6 százalékra, az állami alkalmazottak körében pedig 0 százalékra csökkentette. 1942 végéig ez mintegy 220 ezer magyar állampolgárt fosztott meg addigi kenyérkereső munkájától. A törvény melléklete, amely a Bethlenhez hasonlóan konzervatív, de tőle eltérően antiliberális és deklaráltan antiszemita Teleki Pál nevéhez fűződik, ezt a zsidóság nagyon erős „faji” tulajdonságaival indokolta.

Vagyis azzal, hogy a zsidóság olyan „faji, élettani, lelki, szellemi és érzelmi egység” lenne, amelyet a „szélsőségekre való hajlamosság” és az jellemez, hogy képtelenek beolvadni az őket befogadó népekbe. Ha az 1930-as évek végéig egyesekben még élhetett is a remény, hogy a nemzeti liberális magyar állameszme lényege a megváltozott körülmények között is fenntartható, a második zsidótörvény elfogadása után többé senki sem áltathatta magát ezzel az illúzióval. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból szemben állt mindazzal, amelyre a dualizmus korának állam- és nemzetépítő politikája épült, s amelyet – több, kevesebb sikerrel – az 1920-as években Bethlen István restaurálni próbált.

A zsidóság kirekesztésével párhuzamosan megkezdődött az 1920-ban elcsatolt területek német támogatással történő visszaszerzése. 1938 őszén a régi Felföld zömmel magyarok lakta déli szegélye, 1939 márciusában a főleg ruszinok lakta Kárpátalja, 1940 augusztusában a felerészben magyar Észak-Erdély, és 1941 áprilisában a 40 százalék körüli magyar lakossággal rendelkező Délvidék nagyobb része került vissza. Az ország területe ezzel csaknem megkétszereződött, a lakosság száma pedig 9,3millióról 14,6 millióra nőtt. A lelkesedés, amely a bevonulómagyar csapatokat fogadta,minden alkalommal határtalan, szavakkal alig leírható volt.

„Sokan könnyeznek, mint ahogy az sírja el magát, aki életveszélyből menekült meg, s végre megérti, hogy erős karok ölelik magukhoz, végre csakugyan megvédi őket valaki” – írta az 1940. szeptember 16-i kolozsvári bevonulásról Márai Sándor. Nem sok időbe telt, hogy kiderüljön: a kisebbségi sorsot a magyarokkal együtt vállaló, s most velük együtt ünneplő zsidókra nem védelem, hanem az üldöztetés új, és az addigiaknál kegyetlenebb formái várnak. A magyar hadsereg után érkező magyar közigazgatás ugyanis a visszacsatolt területeken élő mintegy 320 ezer zsidóval szemben is érvényesíteni kezdte az anyaországi törvényeket. Bár az új ország területén a nemzetiségek aránya több mint 20 százalékra emelkedett, a zsidók hagyományos lojalitására és nemzetépítő szolgálataira többé senki sem tartott igényt. Ellenkezőleg: az antiszemita szélsőjobboldal szemében kifejezetten tehertétellé váltak. Mint Matolcsy Mátyás, az agrárközgazdászból lett nyilas képviselő a második bécsi döntést követően kijelentette: a „negyedmillió erdélyi zsidóról” „szívesen lemondtunk volna”.

A II. világháború alatt tovább súlyosbodott a zsidóság helyzete. Az 1941. évi XV. tc. a nürnbergi törvényekhez hasonlóan megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot. Az 1942. évi XV. tc. értelmében a zsidónak minősülő személyek a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, s azokat, akik rendelkeztek földtulajdonnal, birtokaik „átengedésére” kötelezték. Ugyanebben az évben az izraelita vallási közösséget törölték a bevett felekezetek sorából, ahová 1895-ben került, s visszaminősítettek „elismert” felekezetté. Az 1939-es honvédelmi törvény és más későbbi rendelkezések értelmében a zsidó származású férfiak fegyveres katonai szolgálatot sem teljesíthettek, hanem úgynevezett munkaszolgálatra kellett bevonulniuk.

Ez azt jelentette, hogy nemcsak a hátországban, hanem a fronton harcoló csapatok kisegítő alakulataiként sem kaptak fegyvert. Hirtelen ellenséges áttörés esetén így még védekezni sem tudtak. A súlyos diszkriminációk ellenére a zsidónak minősített személyek helyzete Magyarországon jobb volt, mint a környező országokban élőké. Szlovákiában, Romániában és Horvátországban ugyanezekben az években véres pogromok tizedelték soraikat, s 1942-től megindult deportálásuk is a haláltáborokba. Ezért a háború kezdeti szakaszában a szomszédos országokból mintegy 100 ezer zsidó menekült magyar területre. Ezek többsége a továbbiakban a magyarországi zsidók sorsában osztozott.

Mintegy 18 ezer főt azonban, akiket a magyar hatóságok 1941 nyarán kitoloncoltak Galíciába, az ottani német és ukrán katonai alakulatok kivégeztek. A zsidó lakosság kiközösítéséért, sőt egyes csoportjaik halálba küldéséért a magyar törvényhozást és közigazgatást súlyos felelősség terheli. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ugyanennek a kormányzatnak több tagja tompítani igyekezett a zsidóellenes intézkedések élét. Közéjük tartozott Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, aki leállítatta a Galíciába irányuló kitoloncolásokat. Deák Leó újvidéki főispán, aki élete kockáztatásával sietett fel Pestre, hogy tájékoztassa a kormányt a vérengzésekbe torkolló 1942. januári razziákról.

Ruppert Rezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre, akik az újvidéki gyilkosok felelősségre vonását követelték. Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, aki a Kállay-kormány honvédelmi minisztereként 1942 őszén érdemben javított a munkaszolgálatosokkal szembeni addigi kegyetlen bánásmódon. S legfőképpen Kállay Miklós miniszterelnök és maga Horthy kormányzó is, akik az addigi zsidópolitikájuk radikalizálását célzó német követéseknek (zsidók teljes kiszorítása a gazdasági életből, sárga csillag viselése, deportálások megkezdése) két éven át kitartóan ellenálltak.

A Kállay-kormány politikája esélyt adott arra, hogy a szomszédos államok zsidóságától eltérően a magyarországi zsidó közösségek és zsidó származású személyek túléljék a háborút. A német csapatok 1944. márciusi bevonulásával azonban ezek a remények szertefoszlottak. A német vezetők nem hagytak kétséget afelől, hogy mit várnak a magyar hatóságoktól. Mint a megszállást követő napokban Himmler Budapesten intézkedő helyettese, Ernst Kaltenbrunner az új magyar miniszterelnökkel, Sztójay Dömével közölte: „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldani.” Arról, hogy Horthy megfelelően döntött-e akkor, amikor Klessheimben hozzájárult a németek bevonulásához, és a helyén maradt, megoszlanak a vélemények. Abban azonban nem lehet vita, hogy „az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adni” a Sztójay-kormánynak, ahogy ez az 1944. március 29-i minisztertanácsi ülésen elhangzott, tipikusan pilátusi magatartás volt.

Horthy felelőssége a vidéki zsidóság gettósításáért és május 14-én megkezdődött deportálásukért ezért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is, amely az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló Judenkommando elképzeléseit végrehajtotta. Bár a deportálások ellen széles körű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Ezek és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 7-én Horthy végre leállította a deportálásokat. Bár ez ellen a német vezetők nyomatékosan tiltakoztak, a kormányzót nem sikerült más belátásra bírniuk.

A mintegy 300-350 ezres budapesti zsidóság közel kétharmada így végül megmenekült a pusztulástól. Ez vitathatatlanul Horthy érdeme, ami egyik fontos oka volt annak, hogy a háború után nem állították bíróság elé. Bátor fellépése ugyanakkor még nyilvánvalóbbá teszi a 450 ezer vidéki zsidó deportálásáért rá háruló felelősséget. Magyarország 14,5 milliós lakosságának a második világháborúban mindösszesen 6,2 százaléka, azaz körülbelül 900 ezer fő pusztult el. Közülük közel 340-360 ezerre becsülhető a katonák, s mintegy 500 ezerre a zsidóvá nyilvánítottak száma. A zsidó lakosságnak országos átlagban 56-57 százaléka, vidéken 73-74 százaléka, Budapesten 36-37 százaléka vesztette életét. A magyar állam aktív közreműködése zsidónak minősített állampolgárai több mint felének a kiirtásában olyan szörnyűséges tett volt, amely nemcsak véglegesítette a nemzeti liberális magyar állameszme kudarcát, hanem annak belátható időn belüli újrafogalmazása elől is elzárta az utat.

Ezzel lényegében egyidejűleg elvesztek azok a területek is, amelyek visszaszerzéséért a magyar politika és társadalom a második világháború előtt és alatt oly sok áldozatot hozott. Ismét „híjával találtattunk”, és ismét „darabokra szaggattattunk”. A vészkorszakot túlélt és Magyarországra visszatért üldözöttek pontos számát nem ismerjük. Az 1945. június 30-i statisztikai gyorsfelvétel 141 ezer, az 1949-es népszámlálás pedig 134 ezer izraelita vallású magyar állampolgárt regisztrált. A kitérteket és a vallástalanokat is beszámítva azonban a zsidók és a zsidó származásúak száma ennél lényegesen magasabb, a különböző becslések szerint 200 és 290 ezer fő közötti lehetett. Az alapélménye lényegében minden túlélőnek ugyanaz volt: az üldöztetés szörnyűségei és a többségi társadalom tagjainak a részvétlensége. Ez a tapasztalat sokakban érthető módon különböző erősségű ressentimentérzést alakított ki.

Egységesen emlékeztek a vészkorszakot lezáró szovjet bevonulásra is. Számukra a „felszabadulás” valóban életet jelentő felszabadulás volt, a lakosság többsége számára azonban, akinek a családtagjai a keleti fronton haltak vagy sebesültek meg, illetve estek hadifogságba, s akik az átvonuló szovjet hadsereg zabrálásaival és erőszakoskodásaival szembesültek, a megszállás és az elnyomás kezdete, vagy legalábbis folytatódása. Fokozottan ezt érezhették azok a magyarok, akik az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken éltek, s most ismét kisebbségbe kerültek. Az új hatalom defasizálási törekvései ugyancsak másként érintették az egykori üldözötteket és többségi környezetüket.

1945 és 1950 között csaknem 60 ezer fő ügye került a népbíróságok elé. Közülük 27 ezret marasztaltak el, több mint 10 ezret zártak börtönbe, s 189-et végeztek ki. Ezek között zsidó vallású vagy származású valószínűleg csak elvétve akadt, a népügyészek, népbírák és a tanúk között viszont –miután keresztény kollégáik közül sokan kompromittálódtak – sokkal inkább. Üldözöttek álltak annak a szervezetnek az élén is, amely a háborús bűnösök felderítésével és letartóztatásukkal foglalkozott. Ezek az eljárások egy-két esetben kifejezetten leszámolás jelleget öltöttek. A nem zsidó tömegek szemében mindezek a „zsidó bosszú” rémét idézték fel, és más tényezőkkel – mindenekelőtt a háború utáni nehéz szociális helyzetből, az ezt kihasználó politikai manipulációkból és a továbbélő előítéletes reflexekből eredő okokkal – együtt hozzájárultak az antiszemitizmus ismételt fellobbanásához. 1946-ban ez halálos áldozatokat követelő lincselésekhez is vezetett.

Ezek a diametrálisan ellentétes élmények megerősítették zsidók és nem zsidók csoporttudatának másságát, és ezen belül a nemzeti problematikához való viszonyulásuk különbözőségét. Az 1947 és 1949 közötti kommunista hatalomátvétellel tovább bonyolódott a helyzet. A túlélők közül számosan azonosultak a fasizmus és a nacionalizmus minden formáját elutasító kommunista ideológiával, s a pártnak is tagjai lettek. A nemzeti asszimiláció kudarca után ez joggal tűnhetett a legkézenfekvőbb új integrációs stratégiának. Ez a körülmény és a Rákosi-rezsim első négy emberének zsidó származása ismét sokakban hívta elő azt az először 1919-ben körvonalazódott hamis sztereotípiát, hogy a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus pedig nem más, mint zsidóuralom.

Annak, hogy a zsidó származásúak nemcsak a pártban és az államigazgatásban, hanem például az 1951-es kitelepítettek között is túlreprezentáltak voltak, az előítéletes gondolkodás nem tulajdonított jelentőséget. Nyíltan minderről természetesen senki sem beszélt, s nem is volt ajánlatos beszélnie. Mindazok szemében, akik új identitásukat az internacionalista-kommunista ideológiában és mozgalomban való feloldódásban vélték megtalálni, már a „zsidó” szó használata is az antiszemitizmus veszélyét idézte fel. 1956 után, amely – az előfordult antiszemita atrocitások ellenére – egy pillanatra felvillantotta a kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás ördögi köréből való kitörés lehetőségét, folytatódott a traumák kibeszélésének elfojtása és a téma tabusítása.

„Zsidók és nem zsidók – jellemezte ezt a helyzetet Kovács András 1980–81-ben – mindmáig megkülönböztetik magukat a másiktól, és ezt többnyire rossz lelkiismerettel, elfojtott komplexusoktól terhelten teszik. Két sérült tudat szembesül egymással, és üt egymáson újabb sebeket; régi és új előítéletek, gyanúk és félelmek egész épülete magasodik egy új alapon, amelyet a spontán védekező mechanizmusok a társadalmi tudatalattiba szorítottak vissza.”

1980–81 óta többmint 30 év telt el, s közben az ország belső berendezkedése és külkapcsolatai egyaránt gyökeresen megváltoztak. Kovács András diagnózisa azonban ma is érvényesnek tűnik, sőt számos jel szerint mintha még romlott is volna a helyzet.

A politikai demokrácia és a szellemi pluralizmus következménye nem a traumák higgadt kibeszélése és a holokausztért viselt felelősség mértékének körültekintő megállapítása, s ezáltal a társadalmi-kulturális kohézió erősítése és egy új, integratív nemzeti önkép elfogadása, hanem a vádaskodások felerősödése, a betokosodott sebek gyakran nem gyógyító szándékú feltépése és olykor az egész problémahalmaz politikai haszonszerzéstől vezérelt instrumentalizálása lett. A továbbélő másság egyik elég jól kirajzolódó dimenziója a nemzeti múlt újabb kori sorsfordulóinak eltérő megítélése. 1920 a nem zsidó magyarság számára elsődlegesen Trianont és a nemzet szétszakíttatásának kezdetét jelenti.

A zsidó származású magyarok számára emellett vagy ez előtt viszont a jogegyenlőség és az akadálytalan előrejutás, a „boldog békeidők” szimbolikus végét, és az állami szintre emelt diszkriminációk kezdetét is. Az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolásokra a még élő ottani magyarok ma is mint életük legboldogabb pillanataira emlékeznek. Az életben maradt és még ma is élő ottani üldözöttek erre a magyar nemzet balsorsával való legnagyobb együttérzés mellett sem lehetnek képesek. A holokausztra, amely a holokauszt-túlélők gyermekeinek identitásában is meghatározó elem, nemcsak a zsidóknak, hanem a nem zsidóknak is nemzeti tragédiaként kellene emlékezniük. A felmérések viszont azt mutatják, hogy a mai magyar állampolgároknak csak a fele gondolkodik így.

A magyar történelmi tudat meghasadásának, és az ebből táplálkozó szembenállásnak a meghaladását sokan a két traumatikus esemény – Trianon és a holokauszt – emlékezetének folyamatos és egyoldalú ébren tartásában, sőt erősítésében látják. Nem biztos, hogy ez célravezető. Az egykori magyar állam és társadalom felelősségének felismerése és fokozatos elfogadása a mai magyar társadalom részéről csak egy olyan sokoldalú és tapintatos állampolgári neveléstől remélhető, amelynek az iskolai oktatás éppúgy részét képezi, mint a módszeres tudományos ismeretterjesztés, valamint a történelmi évfordulóinkra való méltóságteljes, a politikai haszonszerzést következetesen kiiktató emlékezéskultúra.

Egyik legutóbbi írásában Gyáni Gábor amellett érvelt, hogy egy ilyen integrált nemzeti emlékezetközösség kialakulását a magyarság esetében belátható időn belül elképzelhetetlennek kell tartanunk. Bár Gyáni érvelése elég meggyőző, én annyiban mégis optimistábban látom a jövőt, hogy nem tartom teljesen reménytelennek a tragikusan megakadt, majd félresiklott liberális és integratív jellegű magyar nemzetépítés modelljének – természetesen korunkhoz igazodó – felújítását. Ennek pontos elgondolása és levezénylése a magyar szellemi elit feladata.

Ha a véleményformáló értelmiség képes lenne egy olyan jól átgondolt és történetileg árnyalt, a traumákat tudatosan nevesítő és egymással értelmező viszonyba hozó beszédmódot kialakítani, amely – szakítva a fragmentált gondolkodás, a megbélyegzés és a kirekesztés negatív hagyományaival – nem azt erősítené sok befogadóban, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket, az olyan példa lenne, ami idővel a társadalom túlnyomó többségét is mintakövetésre késztetné. Az ily módon elgondolt és kialakított nemzeti emlékezetben minden történelmi viszontagság, kudarc és bűn méltón elhelyezhető lenne. Trianon is és a holokauszt is.