– Azóta nyugalom van, ma már a rendőrökön és az olykor-olykor felbukkanó újságírókon kívül idegenek nem is járnak errefelé – mondja egy itt élő középkorú roma asszony, Bari Károlyné. Azért megemlít egy olyan esetet is, amely azt jelzi, hogy mégsem múltak el nyomtalanul a fenyegetettség éjszakái.

– Néhány napja volt egy kis ijedelem. Valaki karikás ostorral szórakozott a közelben. Sokan kiszaladtak azt utcára. Azt hitték, hogy lövöldöznek.

– Szerencsére kiderült, hogy nincs mitől félni, a végén még nevetni is tudtunk a történteken – mondja Bari Károlyné szomszédja, az Edina néven bemutatkozó fiatalasszony, majd hozzáfűzi: – De azért jó volt tudni, hogy még mindig itt vannak a rendőrök, s járőröznek. Le a kalappal előttük, az elmúlt másfél hétben több rendőrt láttunk itt, mint korábban két év alatt. Igaz, állítólag már csak néhány napig lesz nagy a készültség, de talán most már nem háborgatnak minket.

Azt, hogy lassan múlóban a feszültség a Csengeri városrészben, az is jelzi, hogy a helybeli romák ma már szívesebben beszélnek a jövőről, mint a másfél héttel ezelőtt történtekről.

– Hallottunk az önkormányzat programjáról, és jó ötletnek tartjuk. Különösen azt, hogy olyan csoportot hoznak létre, amelyben roma és nem roma helyiek vannak. Akadnak köztünk olyan emberek, akiket az itt élők kivétel nélkül tisztelnek, s adnak a szavára. Ha ők kerülnének be ebbe a csoportba, akkor nálunk is rend lenne, meg lenne, aki tudná képviselni az itteni cigányság érdekeit – mondja egy férfi.

– Ez a csoport segíthetne abban is, hogy megtalálják azt a pár embert, aki miatt ez az egész ügy kirobbant – vág közbe nagy hangon Bari Károlyné, s jókora indulattal fűzi tovább a szót.

– Itt mindenki tudja, hogy vannak néhányan, akik nem tisztességesek, akik eljárnak lopni. Miattuk volt ez az egész felfordulás. Ha ők nem lennének köztünk, ma is békességben élnénk. Azt a pár embert kellene innen elvinni, meg munkát adni a becsületes cigánynak, és akkor nem lenne semmi baj!

Amikor munkalehetőséget követel az asszony, egy emberként helyeselnek a köré gyűlt helybéliek. Egymás szavába vágva mondják, milyen nyomorúságos összegekből kell megélniük. Egyikük, azt mondja, heten élnek a 47 ezer forintos segélyből. Horváth János összeget nem mond, csak a házába tessékel, hogy megmutassa szegénységét: a vakolatlan épületben két matracon meg egy szekrényen kívül más bútor nincs, a falak kormosak, a villanyt kikapcsolták, víz, gáz pedig soha nem is volt az épületben.

– Mi csak nyugalmat és munkát szeretnénk, semmi mást – fakad ki dohos, omladozó falú nappalijában a roma férfi.

Amikor megemlítem neki, hogy a város az akciótervben segítséget ígér a Csengeri városrészben élő állástalanoknak, elmosolyodik:

– Ott volt a cigány vajda is a bizottságban, most talán majd tényleg történik valami. Talán tényleg lesz munkánk. Ha állást ajánlanak, higgye el, közülünk többen fognak első szóra ugrani, mint ahányan a segélyt választják.

Az akcióterv kapcsán felkerestük Jakab István ceglédi vajdát, aki maga is részt vett a program létrehozásában. A férfi – a helyi „roma-magyar polgárőrség” alapító tagja – azt mondja: „A terv segíti azokat a romákat, akik becsülettel akarnak boldogulni, és nyugalomban, békében élnének. A program garantálja a biztonságukat, egyúttal segíthet nekik abban, hogy állást találjanak. A terv jó azért is, mert a nagyobb rendőri jelenlét, valamint a roma és nem roma helybeliekből álló integrációs csoport révén minden esetben fény derülhet arra, ha bárki is lopással, betöréssel vagy épp felvonulással, fenyegetéssel veszélybe sodorja a békés együttélést.” 

A helybeliek azt mondják, ők dolgozni akarnak