Mítoszok
„Egyszerű gondolkodás, egyszerűség, simplicity kell” – mondta volt a jobbkéz Matolcsy György, és mi tátott szájjal bámultunk, hogy ilyen letisztultan is megfogalmazható a világ. A miniszterelnök hosszú évekig szőtte azt a jobboldali mítoszt, amellyel fel lehet stilizálni a Fidesz és a rendszerváltó Orbán Viktor szerepét, amellyel egyetlen hálóba lehet fogni a magyar történelem használhatónak tűnő jobboldali hagyományait, mostani kormányának politikáját és a miniszterelnök által megálmodott jövőt. Tolakodva dolgozott keze alá az ideológiagyártók és propagandisták hada.
A politikai filozófiákat utáló, pragmatista kormányfő a munka nagyját a sleppre hagyta, bár azt talán ő is világosan megértette: politikai mítoszok nélkül ingatag a rendszere. Politikai mítoszokra minden társadalomnak szüksége van. Ezek fonják egybe a nemzet történelmi, kulturális emlékezetét, érzelmi világát, múltjáról, jövőjéről, önmagáról alkotott képét.
Ezek adják meg a folytonosság biztonságát, tartják össze a közösséget, teszik, hogy egy nemzet félszavakból is érti önmagát, ezekkel lehet megfogalmazni olyan célokat, amelyeket a polgárok úgy tudnak támogatni, hogy közben fel sem merülnek bennük kétséget keltő, a valóságot is figyelembe vevő megfontolások. Minden mítosz addig hat, amíg a közönséggel el tudja hitetni, hogy érdemes a jövőért élni, ha ez a hit elporlad, a mítosz is kihal mögüle, a polgár új után néz.
Már a 2010-es választások előtt látható volt, hogy ha a Fidesz hatalomra kerül, s ha a politikai liberalizmus, illetve a baloldal kiátkozásán kívül semmilyen más mítoszt nem tud megfogalmazni, úgy ez a csak tagadás kevés lesz, hogy az országot maga mellé állítsa. A bevett populista módszerek, a politikai ellenfelek kriminalizálása, vagy az elszámoltatás alaposan túlgerjesztett „közigénye” két év alatt ki is fulladtak. A napi politika takarásában a párt szellemi holdudvara közben kereste saját szellemi gyökereit, s csak csodálkozott, hogy kutakodás közben unos-untalan a Jobbikba veri a könyökét. Gondban volt.
Antall József után gyakorlatilag elhalt a magyar politikai konzervativizmus, amelynek maradékát 1998 és 2002 között, első, koalíciós kormányzásának idején a Fidesz felfalta (emlékezzünk Dávid Ibolyára és a Kisgömböcre), a behódolt konzervatív körök pedig csak arra kellettek, hogy segítsenek a kormányfőnek 2010-ben hatalomba kerülni. Ráadásul a párt legszűkebb centruma, nyomában a szellemi kísérőkkel látványosan radikalizálódott, jobboldali lett, s a kormányfő mind hevesebb unióellenessége miatt sem válhatott modern európai konzervatív erővé. Kutakodott viszont tovább a Horthy-érában, amelynek értékelésétől miniszterelnökként („nem az én feladatom végleges ítéletet mondani”, „külön kell választani a történelmi vitákat a politikai vitáktól”) óvatosan távol tartotta magát, még akkor is, ha ezzel a „kettős beszéd” kritikáját vonta magára.
Az ő fejében már más járt. A többiek turkáltak tovább abban a Horthy-korszakban, amelynek jobboldalisága már a maga korában is elaggott volt: itt ragadt koszlott díszlete a Ferenc József-kor szakadozott feudalizmusának, aminek már korabeli anakronisztikussága is akkor tűnik fel igazán, ha Mussolini fasizmusához, vagy az azt felzabáló Hitler gépesített jobboldali tömegforradalmához mérjük. Kiderült Orbán számára az is, hogy az ország józan plebejus esze nem nagyon óhajtja elfogadni a keresztény-úri magyar középosztály felélesztését, élén egy nevetséges „arisztokrata” ré Ám, a kormányfő csak hagyta, hadd próbálkozzon a holdudvar. Közben átszervezett minden politikai intézményt, a gazdasági életet, s a szellemi szféra csaknem egésze is állami befolyás alá került.
Sok megalapozott és méltatlan támadást is el kellett viselnie ezért, közte azt, amit egy autoriter vezetőnek a legnehezebb, hogy a megfékezhetetlen virtuális tér kiröhögi. Még így is többet nyert, mint veszített talán, bár azt alighanem ő maga sem gondolta komolyan, hogy elhivatott modernizálási terveinek valóban szolgálója lehet az a sajátos, magyar, szorongó kollektív történelmi áldozattudat, amelyet csak erősít a mártíromság érzete, a balsorstól, a nemzet tragédiájától, elsüllyedésétől való félelem. Hogy mindez segít neki feloldani azt az ellentmondást, amelyben Kelet és Nyugat egyaránt hol vonzás, hol erős ellenszenv tárgya volt és maradt, nemcsak Magyarországon, hanem az egész térségben.
Hogy úgy kerget álmokat egy Európával szembeni közép-európai összefogásról, hogy abban magának tartja fenn a vezető szerep jogát. Ő csak saját víziójának megvalósításához akarja felhasználni ezt a csavaros szellemi genomot, amelyhez az újjászőtt jobboldali kánon önmagában kevés. Ő más horizontot keresett, a keleti látóhatárt vizslatja mind nagyobb megszállottsággal. Megy, csak megy előre, nemcsak a saját egyénisége, hanem meghirdetett, konszolidálhatatlan jobboldali forradalma sem érhette be a parlamenti demokrácia politikai intézményeinek megbénításával. Az egész társadalmat át akarja alakítani, megszabadulva mindenkitől, aki nem állt be mögé a
sorba, bízva abban, hogy a fiatal nemzedékek egy részét saját mítoszaival maga alá tereli, miközben e generációk krémjétől megszabadul, a legjobbakat hagyja Nyugatra menekülni. Két év alatt lerohanta a III. Köztársaság intézményi és emberi maradékát, hogy elvágja nemcsak a baloldali liberális, hanem az európai „visszarendeződés” minden esélyét is. Úgy érezte, nincs ideje, most kell elhitetnie, hogy a Fidesz csinálta meg az egész kommunistaellenes rendszerváltást, amelyet aztán tévútra terelt a baloldal, a liberalizmus, a nagytőke. Európa. Most kell elhitetnie, hogy minden valóban úgy történt, ahogyan ő emlékezni akar, most kell elhitetnie, hogy az maga a demokrácia, amiről ő úgy gondolja, hogy az. Már-már kezdte mindezt maga és a pártja is elhinni, s kezdett ennek megfelelően viselkedni.
Itt tartottunk a nyár közepén, amikor a szokásosnál nagyobb homokszem került a gépezetbe azon a találkozón, ahol nem renegátként bóklászó közgazdászoktól, romkocsmai filozófusoktól, politológusoktól, nem Brüsszeltől, vagy a velencei bizottságtól, hanem saját legszűkebb, szövetséges gazdasági holdudvarától érte bírálat. És nem csak az országot a csőd szélén táncoltató Matolcsy-féle unortodoxiáért, amelynek sikertelensége bosszantja, hiszen a társadalom ellenálló hevületét nem tudja elfojtani az anyagi javak akár még csak mérésékelt élvezetével sem. Hanem, mert úgy érezhette, ha óvatosan is, de az ő legmélyebb meggyőződését támadják. Legbensőbb államférfiúi mítoszát.
Azt, hogy a Nyugat haldoklik, viszont a keleti forrásokra építő, hamarosan bekövetkező közép-európai gazdasági csodát csak autoriter politikai berendezkedéssel lehet majd működtetni. A kormányfő e képzetének vannak reális alapjai. Ha nem is a Nyugat, de az európai kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia tényleg azzal küszködik, hogy rögzül-e ötszáz éves vezető szerepének elvesztése. Mind többen kezdik úgy gondolni, hogy Európát a felvilágosodás óta eltelt idő fejlődésének különös, kivételes módja lökte az általános tendencia fősodrába, s a világ most visszatér a „normális”, ázsiai mederbe. Korát messze megelőzve ehhez alkalmazkodna az Orbán Viktort államférfivá avató felismerés, amelyről azonban be kell látnunk, hogy teljes tévút.
Magyarország európai ország, európai hagyományokkal. Ha tetszik európai mítoszokkal, amelyeket meg kellene szabadítani a Kelet és Nyugat közötti több évszázados „csapódások” tudati lenyomataitól. Az ország modernizációja nem képzelhető el Európán kívül, főként nem Európával szemben. Mindez kimondatlanmaradt volna azon a nyári napon, ha akkor, egyetlen pillanatra úrrá nem lesz a kormányfőn a türelmetlenség: a sajátjai nem értik meg! Félretolta tehát előre megírt beszédét, s világgá kiáltotta titkát: ezt a félázsiai származékot csak akkor lehet összefogni, ha az erő arra kényszeríti. Ez az erő csak tőle várható.
Orbán Viktor tehát még több erőt akar, pedig legitim társadalmi támogatásként 2010-ben a kétharmados parlamenti mameluksereggel akkora erőt kapott kézbe, amekkorát korábban elképzelni sem lehetett. Ez az erő elég volt neki ahhoz, hogy elhitesse vele: olyan kényszerpályára állította az országot, hogy akkor is ő marad hatalmon, ha esetleg távozni kényszerülne a kormányfői bársonyszékből. Ez az erő elég volt ahhoz, hogy csaknem fél évszázadot kitöröljön az alkotmányt megalázó alaptörvényből, hogy megpróbálja kiradírozni nemcsak Kun Béla kommünjét, hanem a szociáldemokrata, liberális, polgári radikális, szabadelvű konzervatív gondolatot is a nemzet hivatalos emlékezetéből.
Hogy helyére magát a Nemzeti Együttműködés Rendszerét tegye, amely – élén a karizmatikus vezetővel – mást sem tesz, mint elhivatottan üdvözíti a magyar népet. Ám, hiába szőtte egy túlmozgásos pók sebességével az új jobboldali mítoszt a slepp, hiába a „korát megelőző gondolat” a Nyugat haldoklásáról, minden szabadon működő társadalom alapja, a bizalom egyre fogy iránta. Az Ipsos felmérése szerint a lakosság mindössze hat százaléka tekint optimistán a jövőbe. Márpedig bármit mutasson a propaganda, az a legfontosabb, mit gondolnak, mit éreznek valóságnak „az emberek”. A kormányzó pártról lemorzsolódott a „társutasok” bázisa, miután a miniszterelnöknek legkésőbb 2011 tavaszára azzal kellett szembenéznie: kénytelen szakítani a tömegpolitizálással, amelyben pedig a Fidesz nagyon otthon volt korábban.
Képtelen ugyanis megfelelni az általa gerjesztett igényeknek. Retorikájából eltűnt a választásoknál használt populizmus és elitpolitizálásba fogott. Arra jutott, hogy a „középosztály” tetejére építi hatalmát. Csakhogy a tömegtársadalomban (is) az a politikus követi el a legnagyobb hibát, aki csupán egyetlen társadalmi osztály kizárólagos érdekeire és saját önző uralmára akarja a hatalmát alapozni. Mert az az egyetlen osztály a legelső nehézségnél annak a pártjára áll, akiről úgy gondolja, hogy igényeit a jövőben kényelmesen kielégítheti.
A kormányfő most már csak a jóisten segítségében reménykedik, hogy a gazdasági túlélés érdekében ne kelljen kigondolnia és bevezetnie a demokrácia helyett más típusú politikai rendszert. Nincsenek kétségeink, hogy az isteni segítség elmarad, ő pedig ki fog gondolni, mert ki kell gondolnia mindent, hogy hatalmon maradhasson. Szembeszállni csak az tud vele, aki képes lesz életre kelteni a demokrácia, a köztársaság mítoszát. Ha ez nem sikerül, kegyetlen évekbe telik még, amíg az orbáni rendszer saját tagadásaként fogja feléleszteni azt.
