- Kezdjük a forró témával: mennyi esélyt lát arra, hogy Csatáry László volt kassai gettóparancsnokot bíróság elé állítják Magyarországon, és elítélik háborús bűnök miatt?

 - Bízom benne, hogy így lesz. Tudom, a vádakat bizonyítani kell. Annyit elmondhatok, hogy a történészek megtették a magukét, rengeteg dokumentumot és adatot gyűjtöttek össze ellene. A többi a jogászokon múlik. Persze a védelem még sokáig húzhatja az időt. Annak idején a náci főbűnösök is próbálták eljátszani, hogy ők csak parancsot teljesítettek, apró fogaskerekek voltak a gépezetben. Szerintem Csatáry László sem fog egérutat nyerni.

 - Emlékszem, ön is előadást tartott azon a konferencián, amely arról szólt, hogyan kellene tanítani a holokausztot az iskolákban, és az ismeretek átadásán túl hogyan lehet empátiát ébreszteni a fiatalokban. Ennek lassacskán tíz éve. Ahogy elnézem, azóta csak visszafejlődtünk. Mivel magyarázza a kudarcot?

 - Kudarcról túlzás lenne beszélni. Nemrég kiképeztünk közel húsz szakembert, aki a tanártársakat felkészíti a már bevált, sikeres oktatási modellek alkalmazására.

 - Csepp a tengerben.

 - Ez igaz, de a holokauszt emléknapjáról továbbra is minden évben megemlékeznek az iskolákban.

 - Csak a hatása nem látszik.

 - Nézze, nekünk nincs lehetőségünk arra, hogy országos programokat indítsunk. A helyi aktivitás pedig nagyon változó. Vannak városok – ilyen Miskolc vagy Pécs –, ahol sokat tesznek azért, hogy minél inkább ápolják az elhurcolt zsidóság emlékét, és vannak olyanok, Debrecen vagy például Veszprém, ahol szinte semmi sem történik.

 - Központi akaratra lenne szükség?

 - Feltétlenül.

- Ami ezek szerint hiányzik.

- Csak részben van meg. Kétségtelen, hogy a válság is nehezíti a helyzetet, mindenhol kevés a pénz. Azok az intézmények, amelyek eddig a partnereink voltak – múzeumok, levéltárak –, a túlélésükért küzdenek. A helytörténeti kutatások finanszírozása is nagyon esetlegessé vált.

 - Mennyire biztosítottak a Páva utcában a pártoktól független tudományos munka feltételei? Az eddigi politikai komisszárt, Gál András Leventét menesztették – pardon, lemondott –, de nyilván jön helyette más.

 - A sajtóban is megjelent, hogy Gál András Levente kezdetben szerette volna megváltoztatni a holokausztról szóló állandó kiállítás koncepcióját, de ennél erősebb nyomásgyakorlást nem éreztünk. Még csak konkrét „útmutatást” sem kaptunk a kormányzattól, hogy mit lenne tanácsos tennünk. A politika nem erőltetett ránk semmit, tudomásul vette, hogy a Páva utcában szakmai döntések születnek.

- Érdekes. Úgy hírlik, a jobboldalon erősen nehezményezik, hogy Prohászka Ottokár katolikus püspök a konzervatív antiszemita ideológia vezéralakjaként szerepel a kiállításon. A Fidesz-KDNP egyébként sem arról híres, hogy ellenőrizetlenül hagy bármit is. Főleg nem egy olyan kényes területet, amellyel önök foglalkoznak.

- Határozottan állítom, hogy nincs és nem is volt politikai beavatkozás. Nem is engednénk, hogy legyen. Inkább az anyagi gondjainkat tartom rendkívül aggasztónak. Köztartozásaink vannak, ezért nem is pályázhatunk. Mintegy 50-55 millió forintos adósságot halmoztunk fel, ami nem a mi hibánk: egyik évről a másikra a felére csökkentették a költségvetési támogatásunkat. Az új kutatási eredmények bemutatására sincs pénzünk, nemhogy arra, hogy újabb kutatásokba kezdjünk.

 - Még mindig keveset tudunk a vészkorszakról?

 - Vizsgálni kellene például, hogy mi lett azokkal a tízezrekkel, akiket elgázosítás helyett kényszermunkára fogtak a különböző náci koncentrációs táborokban. Hiányosak az ismereteink az Ausztriába indított gyalogos halálmenetek történetéről, a munkaszolgálatról, az üldözöttek mentéséről. Sorolhatnám. Nem feltétlenül a mi feladatunk, de ideje lenne már tudatosítani a társadalomban azt is, hogy Hajós Alfrédtől kezdve Richter Gedeonig mennyi mindent köszönhet Magyarország a zsidó polgárainak – művészeknek, a legkülönfélébb iparágak meghonosítóinak, tudósoknak, sportolóknak. Az a kirekesztés, amelyet a magyar zsidókkal szemben a hazájuk elkövetett, kegyetlenség volt. De nemcsak az, hanem mérhetetlenül ostoba, önsorsrontó magatartás is. És akkor még nem beszéltem arról, hogy milyen csekély a tudásunk a roma holokausztról, amelynek augusztus 2-án tartottuk az emléknapját.

 - Korábbi nyilatkozata szerint – bár pontos adatok nincsenek – néhány ezerre tehető a magyarországi cigány áldozatok száma.

 - Így van. Valamelyik rádióban viszont azt hallom, hogy harmincezer. Elképesztő! Honnan szedték?

 - Megmondom. A Tom Lantos Intézet, amely önökkel közösen szervezett megemlékezést a Páva utcában, kiadott egy közleményt. Ebből idézek: a magyarországi cigányok közül „egyes feltételezések szerint 60-70 ezren, mértéktartóbb becslések alapján 20-30 ezren estek” áldozatul.

 - A megemlékezést valóban közösen szerveztük, de ezért a közleményért nem vállalok felelősséget. Most látom először. Sajnos ez már valószínűleg valamifajta számháború része…

 - Tulajdonképpen ön miért foglalkozik évtizedek óta a vészkorszakkal? Hisz „családilag nem érintett”.

 - Apai ágon német, anyai ágon bolgár katolikus családból származom. Édesanyámat a szlávos hangzású neve miatt a bácskai vérengzések idején a magyar csendőrök hajszál híján agyonlőtték. A szüleim, amikor jött a front, délről az északnyugati országrészbe menekültek az oroszok elől. Apám kijelentette, hogy Sopronból tapodtat se tovább, maradnak Magyarországon. Én már Sopronban születtem. A holokausztról sem otthon, sem a Sztálin téri általános iskolában nem hallottam semmit. Később, a középiskolában sem. A húszas éveimben jártam, amikor megtudtam, hogy a Sopronhoz közeli Balfon mélyszántás közben csontokat forgattak ki a földből. Kérdezősködtem, hogy milyen csontok ezek. Hát a zsidóké! Milyen zsidóké? Félig elharapott válaszokat kaptam. Kíváncsi fiú voltam, beültem a könyvtárba. Többen szerettek volna lebeszélni, győzködtek, hogy ne bolygassam azokat az időket. Amivel csak azt érték el, hogy még kíváncsibb lettem. Szép lassan belegabalyodtam... A hetvenes évek végén rengeteget segített Karsai Elek történész és Scheiber Sándor professzor, a rabbiképző igazgatója. 1983-ban megjelent az első könyvem, és onnan már tényleg nem volt megállás.

 - Felkészült rá, hogy kutatásai során valamelyik hozzátartozója nevével is találkozhat a náci-nyilas bűnösök között?

 - Igen, megfordult a fejemben, de szerencsére nem történt ilyen.

 - Nemrég azt mondta, hogy Németországhoz képest több évtizedes lemaradásban vagyunk – nem csupán a múltfeltárás, hanem a múlttal való szembenézés terén is. Miben különböznek a németek és a magyarok?

A felelősség vállalása olyan kérdés, amellyel Trianon óta nem tudunk megbirkózni. Gondolni se merünk rá, hogy az elhibázott nemzetiségi politikánk, történelmi mulasztásaink is hozzájárulhattak az ország kétharmadának elvesztéséhez. Fürdünk az önsajnálatban. Fehéren és feketén látjuk a világot. Nálunk csak fájdalom vagy dicsőség létezik, az árnyalatok hiányoznak. Nem lenne szabad pacsmagolni, keményen végig kellene mennünk a történelmi sorsfordulókon, és megnézni, mi az, amiről nem kizárólag a külföld, hanem legalább részben mi, magyarok is tehetünk. Fontos, hogy a magyarságban legyen büszkeség, tartás és önérzet. Ennek azonban nem szabad mások ellen irányulnia. A Kárpát-medencében nem csak magyarok élnek.

„Szerintem Csatáry László nem fog egérutat nyerni”