Még akkor sem, ha szerdán a miniszterelnök „régi, rendszerváltáskori harcostársnak” nevezte őt Palkovics Imrével együtt. Eddig koalíciós partnerek, társutas szervezetek és testületek között, végig hazai pályán játszott a kormányfő, csakis azokkal tárgyalva, akikkel nincs mit megbeszélnie (akikkel lenne, azokkal nem állt szóba: „aki nincs velünk, az nincs”).

Hiába is várnák őt például a hallgatói érdekképviseletek, a betegszervezetek, a zöldek, a kisvállalkozók és a többi becsapott vagy lehúzott társadalmi csoport reprezentánsai – mint ahogy hiába várták eddig a munkavállalói érdekképviseletek is. Az utóbbiak közül kettőhöz most mégis bekopogtatott, de nagyon távol kell élnie a munka világától annak, aki a Munkástanácsokat nem a Fidesz fiókszervezetének tartotta –és mostantól nehéz lesz másnak látni a Ligát is.

Ha a munkajogban véghezvitt kétévi dúlás után a kormány első embere nem ingét megtépve, a lehajtott fejére hamut szórva érkezik, akkor vele egy szakszervezeti vezetőnek nincs miről tárgyalnia (pláne úgy, hogy a többi konföderáció vezetői, a „szervezett dolgozók” többségének képviselői nincsenek a szobában).

A ligások sem fognak a találkozó nyomán tisztességes Munka törvénykönyvét vagy magasabb bért kapni. A munkavállaló-ellenes kormányzati politikához való elvtelen asszisztálásért ugyanaz a jutalmuk, ami a többi szakszervezet büntetése. Nincs sok értelme örömtüzeket gyújtani, itt legfeljebb két ember pecsenyéje sül – és egyikük sem munkavállaló. Legfeljebb harcostárs.