Megrogynának az egyetemek
A Magyar Rektori Konferencia (MRK) békésen figyelte az átalakításokat az elmúlt két évben. Ez különösen a korábbi kormányzati időszakokkal összehasonlítva feltűnő, akkor vehemensen tiltakoztak. Egyetértés van vagy félelem?
Kemény időszakon vagyunk túl. Egy alapvetően új filozófia rendezi át a teljes felsőoktatást. Közvetlenül a kormányváltás után ülésezett az a bizottság, amely az új felsőoktatási törvényhez az alapanyagot összeállította. Arról a szövegről komoly vita folyt. A rektori konferencia több száz oldalas véleményt állított össze annak a gondolatnak a jegyében, hogyan lehetne még jobb felsőoktatást csinálni. Több alkalommal összehívták a nagy egyetemek rektorait, az MRK-val folyamatos párbeszéd folyt. Azt követően, kodifikációs megfontolásokból, a törvény eltűnt a közvélemény elől. Időnként megjelentek különféle tervezetek, de nem lehetett tudni, hol tartanak. Annak idején a minisztérium azt állította, hogy ha kész az anyag, akkor vitára bocsátja. A rá következő év őszén jelent meg egy koncepció és decemberben a törvény tervezete. Az MRK minden lényeges kérdésben véleményt nyilvánított, sokszor konfrontatív módon. Bódis József, az előző elnök, méltánylandóan nagyot alakított egy olyan időszakban, amikor minden képlékeny volt. Úgy kellett a sokszínű felsőoktatást képviselnie, hogy az minden intézménynek megfelelő legyen, miközben érdekellentétek vannak a felsőoktatás területei közt. Nem ellenségeskedések, hanem más érdekek konfliktusai. Amikor már ismert volt az anyag, a kutatóegyetemi rektorok rendszeresen közzétették a véleményüket. A probléma az volt, hogy az igazán éles vita nem a felsőoktatási intézmények és a fenntartó között zajlott, hanem a fenntartó minisztériumai között. Bódis rektor úr úgy adta át az elnöki posztot, hogy most jön a java. Arra készülök, hogy karakteresen képviseljem a felsőoktatás érdekeit.
Kezdheti: férőhelyek szűkítése, keretszámcsökkenés. Lényegi kérdések, amelyek már eldőltek, és amelyeknél nem vette figyelembe az álláspontjukat a kormányzat.
Ez így van.
Azt kérték, hogy bizonyos százalékot ne haladjon meg a változás mértéke.
Mi 25 százalékot mondtunk, mert ennél nagyobb csökkentés – ráadásul egyszerre – hihetetlen kihívások és szerintem kihordhatatlan nehézségek elé állítja a felsőoktatást. A fenntartónak megvan a joga akkor is, ha ez nekünk nem tetszik, hogy eldöntse, mit akar finanszírozni. A mostani megfontolások szerint a természettudományokat és a műszaki tudományokat támogatják. Tizenöt-húsz éve a társadalomtudományi képzések terjeszkedtek robbanásszerűen. Felsőoktatási-politikai döntés kérdése, milyen irányba tolják el a hangsúlyokat. De hogy miként vezetik ezt be, milyen ütemben, az már elegancia és finomság kérdése. A másik oldala a dolognak, a finanszírozás. A felsőoktatási intézmények szeretnének elmozdulni a minőség irányába, s a tömeges képzés ezt nem szolgálja, ezt ki kell mondani. Ha nincs összekötve a hallgatói létszám a finanszírozással, akkor az intézmények hajlamosak tudomásul venni, hogy csökken a létszám. Abban a pillanatban sokkal jobb képzést tud nyújtani kis csoportos formában, perszonális kapcsolatokat tud kiépíteni. De ha megmarad a személyhez kötött finanszírozás, és így csökkentik a létszámot, akkor az közvetlen hatással van minden intézmény gazdasági állapotára, az beavatkozást jelent. Ha már csökkenteni kell a finanszírozást, akkor mérlegelni kellene, hogy miként. Figyelembe veszek-e értékeket, regionális központokat, nemzetközi stratégiai szerepvállalásokat? Ezeket mérlegre téve lehet bátor politikai döntést hozni. Úgy tűnik, ez a döntés pillanatnyilag hiányzik.
Tehát egyetért azzal, hogy a tömegesedés, a felsőoktatás megnyitása káros folyamat? Túlságosan sokan szereztek diplomát?
A tömegesedésen azt a folyamatot értem, hogy megtömték az egyetemeket hallgatóval a férőhelyek és az oktatói létszámok változatlanul hagyása mellett, ami a minőség rovására megy, mert felborult a hallgató-oktató arány. Azzal már nem feltétlenül értek egyet, hogy túlképzés lenne. Határozzuk meg azt, hogy az ország milyen értékeket preferál. A függetlenségünk és szuverenitásunk alapfeltétele, hogy olyan értelmiségünk legyen, amely ütőképesebb, mint regionális környezetünké, és képes arra, hogy az egész világon otthonosan mozogjon. Bár hiányoznak a szakmunkások, hiányzik az a betanított munkásréteg is, amelyik ki tudja szolgálni a gyáripar pillanatnyi munkaerőigényét, mégis azt mondom, ővelük az ország nem tud függetlenné válni. Az ipar nagymértékben multinacionális tőkeberuházásokra épül. Félreértés ne essék, nem vagyok multiellenes. De ahogy egy nemzetközi nagyvállalat idehozza a tőkét, egyik pillanatról a másikra képes felkerekedni és továbbköltözni. Egy nyersanyagban szegény országnak ott kell a forrást megkeresnie, ahol elsősorban lehetősége van rá: az emberi agyban. Ebből a szempontból nem baj, ha tömegesedés van.
A kormány azt mondja, nincs ennyi diplomásra piaci igény.
A felsőoktatás kibocsátó időtartama öt-tíz év. Ki az, aki meg tudja mondani, mire lesz szükség tíz év múlva? A felsőoktatás nem képes úgy működni, hogy vannak ipari váteszek, akik megmondják, tíz év múlva nagy igény lesz műszaki értelmiségre. A piac azt mondja meg, ma mire van szükség.
A természettudományos képzések erőltetése, úgy fest, nem működik. Most államilag finanszírozott helyekre váltanák a bennragadt részösztöndíjas helyeket, de zömmel a természettudományos területen. Fel lehet tölteni ezeket a helyeket?
Évek óta nem tudják feltölteni ezeket a helyeket.
De mi lesz akkor szeptembertől az egyetemekkel?
Egyelőre nem világos. A lehető legtöbb helyet betöltjük. De ebben is benne van az a veszély, hogy a fennmaradás érdekében kevésbé tehetséges hallgatókat is felvesznek a felsőoktatási intézmények.
Születhetnek még utólagos alkuk a háttérben?
Lehetnek ilyenek, de a második Széll Kálmán Terv alapján azt is gondolhatjuk, ez egy megtakarítási forma lesz. A be nem töltött helyek ösztöndíjköltségét nem kell kifizetni. Én sosem hittem igazán a részösztöndíjas megoldásban. A számmisztikában jobban hatott, hogy ennyivel több hely van. Miközben 26 milliárddal csökken a felsőoktatás támogatása, egyetlen év alatt. Az is bizonytalan, mennyi bevétel lesz az önköltséget fizető hallgatóktól. Bizonytalan, hogy aki aláírt egy papírt februárban arról, hogy vállalja a költségeket, képes lesz-e azt a felvételi után befizetni. A jogi kar ötven hallgatót vehet fel a korábbi háromszáz helyett, jövőre pedig nullát. Nem tudjuk, hányan iratkoznak majd be szeptemberben. Családi egzisztenciákon, életviszonyokon múlik. Minden kiszámíthatatlan. Kettő-öt év alatt derül majd ki, merre mozdul a fizetőképes kereslet és a felsőoktatási piac.
Vannak sejtéseik arról, hogy a Diákhitel 2 mennyire segít majd a fizetős helyek feltöltésében?
Nincs semmilyen felmérésünk. Egyik oldalról azt lehet mondani, hogy ez nemzetközileg bevett finanszírozási modell. Másik oldalról viszont a jelenlegi gazdasági válságban a hitelekkel szembeni ellenérzés és a bizonytalan kilátások miatt nem biztos, hogy elég erős a társadalmi akarat a képzésbe történő beruházáshoz.
A Diákhitel 2 azokat a pályákat támogatja, amelyek úgy élnek a köztudatban, hogy jól konvertálható diplomát adnak. Egy pedagógusnak készülő hallgatónak már nagyon át kell gondolnia, felveszi-e a hitelt. A szegényebb családoknál vagy a rossz jövedelmi kilátásokkal rendelkező szakmáknál nem fogják igénybe venni.
Ön szerint nem sejlik-e föl e mögött is egy másik filozófia? Egy olyan társadalom képe, amelyben csak a tehetősebbeknek lesz lehetőségük egyetemre menni, a szegény családok gyerekeinek pedig még a gimnáziumban sem lesz hely?
Az egész képben benne rejlik ez a lehetséges következmény. Egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amelyben az állam ráébredve és elismerve, hogy a teherviselő képessége lecsökkent, áttolja a társadalomra a költségek egy részét. A szegényebb rétegeket ez nyilvánvalóan hátrányosan érinti. Kérdés, hogy az állami, illetve a párhuzamos civil ösztöndíjrendszerek képesek-e ezt ellensúlyozni. E téren komoly mozgolódás indult, az ELTE-n is sorra jelentkeztek ügyvédi irodák, hogy beszállnának a hallgatók taníttatási költségeibe. Sok múlik most a társadalom rugalmasságán, mennyire tud a közgondolkodás kilépni abból a körből, hogy csak az állam tud finanszírozni. Az államnak meg tudomásul kell vennie: minél jobban kivonul a felsőoktatásból, annál inkább engednie kell az egyetemek mozgékonyságán. Mert ha az intézmény a piacról tartja el magát, akkor alkalmazkodnia kell a piachoz. Például az állam- és jogtudományi karnak, amely egy szigorú költségvetési elvek szerint működő állami egyetem része, meg kell győznie a piacot, hogy száz százalékig töltse föl diákkal. Onnantól fogva, aki fizet, elvárásokat fogalmaz meg. Ha az egyetem ehhez nem képes alkalmazkodni, nem képes nemzetközi minőséget felmutatni, akkor nem megy oda hallgató. Miért jöjjön be egy lecsupaszított, mozgásképtelen intézménybe?
Ezek szerint magával a szeptembertől életbe lépő tandíjkonstrukcióval egyetért. Ebben egy kisebb csoport semmit sem fizet, a többség viszont sokkal többet, mint a korábbi tandíjelképzelésekben.
Az én véleményem az, hogy a tandíjas, de ösztöndíjjal ellentételezett képzés sokkal ösztönzőbb. Ezt látom azokon a hallgatóimon, akik állami támogatással kerülnek be, illetve akik verítékkel tanulnak, és keservvel gyűjtögetik össze rá a pénzt. Egészen más a hozzáállásuk. A kereslet és a kínálat így talál egymásra, ha nem egy állami hatóság mondja meg azt, hogy kik és hányan menjenek egy szakra. De a tandíj mellé igazi ösztöndíjrendszer kell, nem olyan, ami most van. Nevezzük nevén a dolgokat, az ösztöndíj, az ösztöndíj, ez meg nem az.
Elnökként az egyik legnagyobb kihívása lesz a 62 éves nyugdíjazás. Jogászként mi a véleménye?
Az MRK-nak természetesen meg kell fogalmaznia egyértelmű álláspontját. Itt életpályák, jogszabályok vannak. A jogszabályok jelenleg lehetővé teszik az egyetemi tanároknak, hogy 70 éves korukig tanítsanak. A 65 éves felső korhatár az állami egyetemeken generálisan élő szabály a vezetői pozícióknál. A 62 és a 65 év közötti zónában jogilag meg lehet válni mindenkitől. Az ELTE ezt meg is tette az egyetemi tanárok kivételével, és ha valaki nélkülözhetetlen volt, akkor is csak legfeljebb 65 éves korig volt lehetőség arra, hogy tovább alkalmazzuk. Egyfelől azt mondhatom, hogy olyan embereknek, akik az életüket arra tervezték, hogy végigfutják a pályájukat, visszamenőlegesen módosítani nem szerencsés döntés. Másfelől világosan érteni kell, hogy az egyetemi oktatói-tudósi karrier alapvetően más, mint az egyéb hivatali életpálya. A tudós többnyire ötvenes éveire érik be. Vannak persze kivételek. A matematikusoknál azt szokták mondani, harmincéves korra le kell tenni a „képletet”.
A friss Abel-díjas magyar matematikus nem harmincéves.
Ebből is látszik, hogy egy hetvenéves elme mire képes. Abel-díjra képes. Nem harmincévesen jut el az ember oda, hogy a tudományos kutatásainak eredményét összegezni tudja. Az egyetemi korfa az egyetemi tanár irányába haladva szélesedik, de legalábbis derekas marad. Egy hivatali hálózatban, ha a főosztályvezetőt elbocsátják, akkor megvan az esélye annak, hogy helyére tud lépni az osztályvezető-helyettes. De egy egyetemi tanárt nem lehet automatikusan helyettesíteni. Évtizedes kutatások állnak a háta mögött, felhalmozott tapasztalatokkal. A 62 éves nyugdíjazás azt jelentené, hogy az egyetemi tanári garnitúra majdnem felét azonnal el kellene bocsátani, aztán a következő évben újabbaktól megválni. Két év alatt a kétharmada tűnne el az egyetemi tanári karnak. Ez fölborítaná a képzési struktúrát. Ugyanis ők az akadémikusok, ők az akadémiai doktorok, ők a nagy pályázók, ők a kutatók, ők a nemzetközi hírű kapcsolattartók. Megrogynának az egyetemek nélkülük. Nemcsak az ELTE nyeri a pályázatot, hanem, az ELTE-s oktató, aki a nemzetközi porondon bizonyítja tudományos eredményeit, s ennek alapján nyeri el a nagy pályázatokat és támogatásokat. Utána majd megjelenik egy adjunktus, és azt mondja, nekem adják azt a 400 milliót, mert én helyettesítem a professzort? A tapasztalatot, nemzetközi reputációt nem lehet pótolni. Ha elvész a személy, elvész a kontaktusrendszer. Az egyetemi tanári karhoz így hozzányúlni a magyar felsőoktatás halála lenne. Pótolhatatlan veszteségeket okozna.
A hallgatói szerződésekről lesz MRK-álláspont?
Nehéz egységes álláspontot kialakítani, mert nagyon szóródnak a vélemények a rektorok között. Ott vannak az orvosi egyetemek, amelyek ezt igénylik, mert az elvándorlást az egészségügy sínyli meg. Én nem helyeslem, ha az egészségügy problémáját országossá szélesítik. Mivel nem ismerjük a kockázati tényezőket, veszélyesebbnek érzem azt, hogy 18 évesek elmennek külföldre tanulni, mint azt, hogy a végzett diplomások elmennek külföldre munkát vállalni. A tudományos elvándorlás veszélyes dolog, de arra az Akadémia megadta a választ a Lendület programmal. Röghöz kötő papírok aláíratásával nem lehet itthon tartani a fiatalokat. Kétségtelen, hogy van annak is erkölcsi alapja, hogy ha befektet egy hallgatóba az állam, akkor szeretné viszontlátni az eredményét, de nem az adminisztratív fellépés a jó válasz erre.
