Gyaníthatóan a legtöbb vallásban találunk olyan elvárásokat, amelyek nem egyeztethetők össze a világi jogrenddel. A Károli Gáspár Református Egyetemről jó pár éve azért zártak ki egy diákot, mert nyíltan vállalta, hogy meleg. Állami, önkormányzati fenntartású iskolában az ilyesfajta diszkrimináció tilos. Köztudott, hogy a katolikus papok nem házasodhatnak, és nem élhetnek szexuális életet: világi szervezetek nem támaszthatnak ilyen követelményeket a tisztségviselőikkel szemben. Szintén nem fér össze az állami törvényekkel az a vallási szabály, hogy nők nem lehetnek papok (ahogyan az ortodox és neológ zsidó felekezetekben nem lehetnek rabbik). A nyugati civilizáció nézőpontjából a muszlim vallás különösképpen sokféle módon korlátozza a nők (és a melegek) jogait.

Az egyházi autonómiának látszólag régóta kialakult – szokásjogon, hagyományokon és a vallásszabadságot biztosító törvényeken alapuló – határai vannak, ám az állam és az egyház kapcsolata a stabil demokráciákban sem mentes a súrlódásoktól. Példa erre a közelmúltban történt németországi eset: a kölni tartományi bíróság egy muzulmán orvos ügyében ítélkezve betiltotta a körülmetélést. Mondván, hogy ez a vallási szokás sérti az egyén önrendelkezési jogát, amely előbbre való a vallásszabadságnál.

Az iszlám vallásban a körülmetélés – ahogyan egy muszlim honlap fogalmaz – az Allahnak való engedelmesség és odaadás egyik megnyilvánulása, a próféták követésének jele. Az iszlámban a férfiak körülmetélése ugyanúgy elvárás, mint a vallásos zsidóknál. Nem csoda, hogy a német bíróság döntése ellen zsidó szervezetek is hevesen tiltakoztak.

Kérdés tehát, hogy meddig terjed az egyházak autonómiája. Milyen mértékben kell alkalmazkodniuk a vallási közösségeknek a világi törvényekhez? Szathmáry Béla bíró, aki egyetemi tanárként egyházjogot oktat a Sárospataki Református Teológiai Akadémián, több tanulmányt is szentelt a témának. Ahhoz képest – mondja lapunknak –, amit régebben a Jogtudományi Közlönyben, vagy tavaly a Fundamentum emberi jogi folyóiratban publikált, aligha tud újdonsággal szolgálni.

Megállapításaiból úgy tűnik, hogy a jogi szabályozásból Magyarországon is adódnak majd problémák. Az egyház kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorolhat, amely az alaptörvénnyel nem ellentétes, jogszabályba nem ütközik, nem sérti más közösségek jogait és szabadságát, valamint az emberi méltóságot. A törvényalkotó azonban sajnálatos módon adós maradt annak a következtetésnek a levonásával, hogy mi a követendő eljárás abban az esetben, ha az egyház megszegné ezt a kötelezettségét. (Tegyük hozzá: az sem teljesen világos, hogy milyen esetekben szegi meg...)

Szathmáry Béla szerint védhető az egyházak azon álláspontja, hogy csak az legyen tagja a közösségnek, aki elfogadja annak valamennyi szabályát. Felvetődik azonban, hogy a vallással és annak gyakorlásával össze nem függő korlátozásokat előírhatnak-e az egyházak. A katolikus papok házasságkötésének tilalma egyházszervezési okok által motivált kánonjogi előírás, nincs szoros kapcsolata hitvallási kérdésekkel. De ennek vállalása még beilleszthető az egyéni önkorlátozás keretei közé.

Más a helyzet a református lelkészek házasságkötésével – folytatja egyik tanulmányában Szathmáry Béla. A Magyarországi Református Egyház előírása szerint a református lelkésznek csak református vagy evangélikus vallású házastársa lehet. Ez semmiféle bibliai alapú vallási előírással nem támasztható alá. Ebből következően ellentétes az állami jog alapján egyházi formát igénylő szervezet azon vállalásával, hogy az alkotmányt és a jogszabályokat tiszteletben tartja. A vizsgált esetben szó sem lehet a saját jog önkéntes korlátozásáról: a különbségtétel nem a lelkésznél, hanem a vele házasulandó személynél bekövetkező hátrányos megkülönböztetésben jelenik meg.