Központi bűnjelraktárakat hoznak létre
A többévi körözés után, 2009-ben Prágában elfogott Jozef Rohácot azzal gyanúsították, hogy még 1997-ben bombamerényletet kísérelt meg Seres Zoltán ellen. A vállalkozó autójának alvázára erősített pokolgép azonban leesett, amikor Seres Bentley-je elindult. A merénylők nem merték magukkal vinni a bombát, ezért egy bokor tövébe dobták, a rendőrség ott találta meg.
A robbanóanyagot a rendőrség a szakértői vizsgálat után megsemmisítette, a pokolgép egyéb darabjai pedig egy fiókba kerültek, majd egy nyomozó hazavitte. Tizenkét évvel később, amikor Rohácot az ügyben bíróság elé állították, csodával határos módon kerültek elő a fontos bizonyíték még megmaradt darabjai. Ha nem kerültek volna elő, Rohácot valószínűleg még a robbanóanyaggal visszaélés vádjában sem mondhatta volna ki bűnösnek a bíróság. (Az emberölés kísérletének vádja alól így is felmentették, mert nem találtak olyan tanút, aki látta volna Rohácot a bűntett helyszínén.)
Jelenleg, kis túlzással, a bűnjeleket mindenki ott tárolja, ahol tudja. Van, ahol külön raktár van e célra, jellemzőbb azonban, hogy a nyomozók a szakértőktől visszakapott bizonyítékokat oda teszik, ahol éppen helyet találnak nekik. Még ahol van mód és lehetőség a raktározásukra, többnyire ott is „másodlagos kérdés”, hogy milyen körülmények közé kerülnek. Nemegyszer előfordult, hogy a raktárban szakszerűtlen tárolás miatt a bizonyíték tönkrement.
Több mint felelőtlenség ez egy olyan világban, ahol a bűncselekmények bizonyításában a tárgyi bizonyítékok szerepe és jelentősége egyre inkább felértékelődik. Hiszen a tanú tévedhet, a tettes hazudhat, egy kilőtt golyó, egy ujjnyomot hordozó balta azonban nem. Ezt minden NCIS-néző tudja. Csakhogy a szabályos és szakszerű bűnjelkezelés pénzbe kerül, nem is kevésbe. Bűnjelraktárként egy olyan helyiséget kellene kialakítani, ahol bármilyen tárgy eltartható lenne, és a számítógépes nyilvántartásnak köszönhetően meg is lehet találni.
Ma nemegyszer előfordul, hogy egy-egy bűnjelről csak annyit lehet tudni, hogy pár éve egy nyomozó (aki esetleg már rég leszerelt, nyugdíjazták, vagy máshová került) „levitte a raktárba”. Megfelelő nyilvántartás hiányában a raktáros és a nyomozó memóriáján múlik, előkerül-e valaha. A mai rendszer – vagy inkább rendszertelenség – tág teret ad a visszaélésekhez. Végül is ha egy bűnöző talál valakit, aki hajlandó eltüntetni az ügyében meglévő terhelő tárgyi bizonyítékokat, lényegében megúszhatja a felelősségre vonást. És aki ezt megteszi neki, nem vállal túl nagy kockázatot.
A belügy szándéka szerint pár év múlva néhány regionális bűnjelraktárban gyűjtik össze a valóban fontos bizonyítékokat. A bűnjelek tartós megőrzésére is alkalmas raktárakban pontos leírást készítenek az egyes bizonyítékokról: melyik mikor került be, mely ügyhöz vagy ügyekhez kapcsolódik, ki helyezte el a bűnjelraktárban, ki kérte ki, milyen célból, mikor és mennyi időre? Ha a legmerészebb tervek is valóra válnak, azaz lesz rá elegendő pénz, a tárca szándéka szerint az egyes bizonyítékokról azonosításra alkalmas, úgymond bizonyító erejű fotók is készülnének, hogy a bűnjeleket a maguk fizikai valójában csak akkor kelljen megmozdítani, ha valóban szükséges.
Ma több százmillió forintot költenek a hatóságok a bűnjelek tárolására. Több száz autót, hajót és más járművet, gépeket és bútorokat tárolnak a különféle bérelt raktárakban, amelyeket bizonyítékként vagy a majdani kártérítés fedezeteként foglaltak le a hatóságok. Csakhogy ezek a lefoglalt tárgyak hétről hétre veszítenek az értékükből, akkor is, ha ugyanolyan állapotban maradnak, mint amikor lefoglalták őket.
Más országokban ha lefoglalnak egy autót, és a szakértőknek már nincs szükségük rá, a hatóságok egyszerűen eladják, s a pénzt egy kamatozó számlára helyezik el. Ha évek múltán a bíróság úgy dönt, hogy elkobozza az adott holmit, a pénzt a költségvetésbe vagy a sértetteknek utalják kártalanítás címén. Ellenkező esetben az autó egykori tulajdonosa kapja meg. Így legalább a lefoglaláskori értékét fizetik ki a számára, s nem egy porlepte roncsot kap vissza, ami töredékét éri, mint a lefoglalásakor.
Magyarországon az ügyészség és a bíróságok azonban egyelőre nem pártolják a lefoglalt tárgyak előzetes értékesítését. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy nem ők viselik a raktározás költségeit, akkor sem, ha az ügy nyomozati szakból ügyészi, majd bírói szakba kerül. Általában azzal érvelnek az előzetes értékesítés ellen, hogy „mi van, ha az ügyvéd újabb szakértői vizsgálatot kér”. Azt még senki nem vizsgálta, hogy a drága pénzért raktározott tárgyak hány százalékánál vetődhet fel egyáltalán egy újabb vizsgálat lehetősége. Ráadásul az államháztartási törvény értelmében az előzetes értékesítés gazdálkodásnak minősülne, márpedig a rendőrség és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal pénzügyi nyomozói nem gazdálkodhatnak. Már csak azért is lenne szükség egy a hatóságoktól független szervezetre, amely szakszerűen tudná kezelni a lefoglalt tárgyakat, és értékesíthetné is azokat, amelyeknél a tárolás nem megoldható, vagy jelentős értékvesztést okozhat.
