A kolléga megígérte, hogy nem lesz felismerhető, a rendőrnő azonban folytatta: nem járul hozzá, hogy róla kép- és hangfelvétel készüljön – és továbbra sem köszönt. Persze a tévések tiszteletben tartották a személyiségi jogait, így tévénézők sokasága láthatta, amint egy női rendőregyenruha dinnyényi homályos folttal a nyakrész felett mutogat a kamera felé, és azt sikoltja, „Ne filmezzen engem, mert beperlem!”

Lényeges információ volt ez a nézők számára, ha nem is az adott bűntényről, amelyről a tudósítás szólt, inkább arról, hogy mi az igazán fontos ma egy magyar rendőrnő számára. És ez még csak az enyhébb eset. Jó pár éve az is megtörtént, hogy a Pest megyei rendőrök bűnmegelőzési célú közúti ellenőrzést szerveztek a sajtónak. Közeledett a nyári turistaszezon, hétről hétre nőtt a balesetek száma, gondolták, megüzenik az autósoknak, hogy mire számítsanak.

Az akkori tájékoztatás szerint a rendőrök is tudták, hogy ott és akkor fél tucat kamera rögzíti minden mozdulatukat, senki nem emelt kifogást ellene. Később kiderült, hogy többen még a szomszédaiktól is kértek kölcsön videomagnókat, hogy családjuk rögzítse az összes híradót, ahol csak megjelenhettek a felvételek, majd személyiségi jogaik megsértéséért beperelték az összes televíziót. A bíróság csatornánként 200-200 ezer forintot ítélt meg a perlekedő rendőröknek.

Már akkor sem értettem, miért kell kitakarni a közhatalmat gyakorló rendőr arcát. Miért van az, hogy a világ minden országában (hacsak nem titkos ügynökök hajtanak végre akciót) csak a gyanúsított arcát teszik felismerhetetlenné – nálunk viszont a rendőrét. Még az olasz maffia elleni akciókról szóló tévés tudósításokban sem takarják ki a bilincsbe vert Dont kísérő rendőrök arcát.

Kezdetben azt hittem, a rendőrök szégyellik hivatásukat. Végül is sokan voltak, vannak közülük, akikről szülőfalujukban, ahol szabadnapjaikon feketén maszekolnak, nem tudják, hogy amúgy főállásban „pesti rendőrök”. Később néhányan azzal magyarázták a szemérmességet, hogy így védik családjukat az általuk elfogott bűnözők rokonainak, bűntársainak bosszújától. Majd jött a döntő érv, a rendőrt is megillető személyiségi jogi védelem.

Aztán a legújabb rendőrségi korrupciós ügy kapcsán felvetődött bennem a kérdés: nem azért nem adják a munkájukhoz az arcukat a rend őrei, nehogy később valamelyik éjszakai bár kidobóembereiként azonosíthassák őket? Ha arctalanok maradnak, soha nem derülhet ki, hogy kit szolgálnak és védenek nappal, és kit éjszaka.