Az exvájár legszívesebben államfő lenne
A komlói Nagy János meditál ekképp. A most 57 esztendős férfi 1974-ben szerződött le a komlói szénbányához. Eleinte vájárként dolgozott, aztán, hogy egészsége gyengült, más munkakörökben alkalmazták. 1992 júliusában hátgerincsérvvel, magas vérnyomással leszázalékolták, s akkortól a bányászdolgozók egészségkárosodási járadékát kapta. Többször felülvizsgálták állapotát, s az orvosok megállapították, hogy javulás nem várható. Ma már Nagy János a sérv miatt egyre érzéketlenebb lábát alig tudja mozgatni, ráadásul van egy olyan speciális izombetegsége, ami miatt végtagjaiból gyakran elszáll az erő. A bajt fokozza, hogy immár sérves három nyakcsigolyája is, emellett cukros és túlsúlyos.
– Nem azért vagyok beteg, mert 75-ről 130 kilóra híztam – jegyzi meg önmaga védelmében –, azért híztam el, mert nem tudok mozogni.
Tegyük hozzá, hogy minderről nem panaszkodva beszél, hanem kedélyesen. Pedig arra kevés az oka. Mint arról már írtunk, a kormány rendelete értelmében felülvizsgálják a rokkantak állapotát, s a jelek szerint több százezer ember veszíti el eddigi jövedelmének nagyobb felét. Úgy tűnik, Nagy Jánosra is ez a sors vár. A férfi jelenleg 119 ezer forintot kap, a felülvizsgálatot követően járadékát 52 ezerre csökkentették, s ennyiből aligha él meg.
Nagy János elmondja, hogy miután feleségével felnevelt két gyereket, elvált. A családi vagyont úgy osztották meg, hogy a feleség maradt a közösen vett lakásban, a férfi pedig kiköltözött a pár külterületi gyümölcsösébe, egy 30 négyzetméteres, egyszerű kényelmet adó kunyhóba. Nagy János szereti a Mecsek emelkedőire panorámát nyitó kertet és házikót. Otthona olcsón fenntartható, rezsije alig havi tízezer forint. Csakhogy az exbányász hat éve vett egy Skodát devizahitelből, s ennek tartozása – ha csökkentik járadékát –ellehetetleníti. Az autó törlesztése még négy évig havi 42 ezer forint, a biztosítással meg a súlyadóval már 50. A férfi gyógyszere havonként ötezer forint. A csökkentett járadék már az előbbieket se fedezi, így kérdéses, miből jut ételre, fűtésre, bármire. Az autót – persze – el lehetne adni. Csakhogy a hátralévő tartozás még 2 millió, s ennyit a kocsi már nem ér (talán ha egymilliót adnának érte). A fentieket számba véve Nagy János fellebbezett a járadékát megkurtító határozat ellen, s így újra orvos elé kellett állnia. Azt kérte, kísérjem el a kontrollra. Lássam, mennyire formális a vizsgálat.
Elmentem, de nem láttam, hogy az-e. A vizsgálatot végző pécsi doktornő utamat szegte, mondván, ehhez engedélyt kell kérnem a Nemzeti Rehabilitációs Szociális Szakértői Intézet főigazgatójától, Pósfai Gábortól. Felhívtam a főigazgatót. A titkára vette fel. Már tudott szándékomról, s továbbirányított engedély dolgában az emberi erőforrás tárcához. A minisztériumhoz a neten át elküldött kérésre a válasz – többszöri sürgetés után –tíz nappal később megérkezett, amiben arról tájékoztattak, hogy „az érvényes jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy kísérőként részt vegyek” a vizsgálaton. A tárca napokon át fejüket törő jogászai szerint „a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 69.§-a kimondja, hogy nem lehet betekinteni egy döntés tervezetébe. Minthogy a szakvélemény, amely alapján a szakhatósági állásfoglalást készítjük, a döntés tervezetének minősül, így az abba történő betekintés még az igénylőtől is megtagadható lenne”.
A választ írásban megköszöntem, de megjegyeztem, hogy az indoklásban annyi az igazság, mint a Piroska és a farkasban. Tévedtem: az általam utóbb megkérdezett jogászok szerint a mesében több az igazság, hisz piros ruhás kislányok és farkasok mégiscsak léteznek, az viszont, hogy valakit az ő beleegyezésével ne kísérhessek el egy orvosi vizsgálatra: létezhetetlen. Jakab Tibor, a Pécsi Tudományegyetem orvosi karának betegjogi szakértője is hasonlóan fogalmazott: ha egy beteg igényli, hogy valaki vele legyen egy orvosi vizsgálaton, akkor azt semmilyen szabály és senki sem tilthatja meg. (A beteg állapotának elbírálásáról szóló tanácskozáson azonban nem vehetek részt – igaz, ezt nem is kértem).
Nagy János – természetesen – e jogvita alatt már rég átesett a vizsgálaton, és várja az eredményt. Amikor azt kérdezem tőle, hogy jelenlegi állapotában milyen munkát tudna végezni, így összegzi esélyeit:
– Állni, menni nem tudok, a kezemben, a testemben nincs erő, olyan szakmám meg nincs, ami valamilyen szellemi munkára jogosít, hát mit tudnék így csinálni? – kérdez vissza, majd ekképp folytatja: – Legfeljebb elmehetek politikusnak. Miniszternek. Azt bírnám. Meghirdetnék szigorításokat, és elvenném a kevésből élők pénzét. Vagy jó lennék még köztársasági elnöknek. Fénymásolni én is tudok. Bár hallom, hogy azt az állást betöltötték. Kár, én megcsinálnám ugyanannyi pénzért, mint amennyi az elvett járadékom.
