– Korábban parlamenti képviselő és államtitkár volt, de talán összesen nem szerepelt annyit a sajtóban, mint az elmúlt egy hétben. A kormány intézkedéseit Mengele-tervnek, a rokkantsági ellátás felülvizsgálatát auschwitzi módszernek nevezte. Árulja el: hirtelen ötlet volt, vagy jó előre eltervezte?

– Nem hirtelen ötlet volt, de hát az egészségkárosodott és megváltozott munkaképességű emberek már hónapok óta ilyesmiket mondogatnak egymás között. Mert ők a saját praxisukból tudják, mi zajlik.

– A Mazsihisz vezetői tiltakoztak az „elfogadhatatlan és rendkívüli mértékben ízléstelen” hasonlat ellen, mire ön közleményben kért bocsánatot. Önszántából tette? Beszélt például Mesterházy Attila pártelnökkel?

– Attila még aznap felhívott.

– Mit mondott?

– Kérdezze meg őt… Bocsánat: az egész interjú erről fog szólni? Nem kíváncsi esetleg a rokkantak ügyére is? Hangsúlyozom, hogy a kormányzat magatartását és stílusát minősítettem. Véletlenül sem állt szándékomban megsérteni a holokauszt áldozatainak emlékét, és nagyon sajnálom, ha akaratlanul megbántottam valakit. Más dolog, hogy a Mazsihisz vezetői, ha úgy érezték, súlyos sérelem érte őket, a nyilatkozatuk megírása előtt talán telefonálhattak volna. Engem nem is kell felhívniuk, én kis ember vagyok. De Mesterházy Attilát sem hívták…

– Miért hívták volna? Előzőleg az MSZP, jelesül ön sem egyeztetett a Mazsihisz vezetőivel.

– Ennyi. Pont. Tudja, nagyon nagy baj van az országban, ha én arra kényszerülök, hogy ilyen kemény szavakat használjak. Összeszámoltam: tizenhét sajtótájékoztatót tartottam azóta, hogy a Fidesz elkezdte módszeresen szétverni a szociális biztonságot. Tizenhetet! Megérintette ez a magyar értelmiséget? Vagy az újságírókat? Foglalkozik bárki a legnyomorultabbak helyzetével? Az ő nevükben szólaltam meg. Nagyapám azt mondta annak idején – nagyon bölcs ember volt –, hogy kisfiam, a sírásás az egyetlen, amit fölülről kell kezdeni. Minden mást alulról… A Fidesz viszont fölülről diktál. Embertelen, ami itt folyik! A kormány felmondta a kockázatközösséget, kivonul a nyugdíjrendszer finanszírozásából. Kezdődött az alaptörvénnyel, amelybe bele se került az a szó, hogy „társadalombiztosítás”. A civilizáltnak nevezett világban mi vagyunk az egyetlenek, ahol nincs rokkantsági nyugdíj. Január elsejétől táppénzszerű ellátás van helyette. A rokkantnyugdíjak átlagos összege tavaly – amikor még volt – meghaladta a 70 ezer forintot. Most, ha valaki ellátott lesz, nagyjából a felét kapja, úgy 35 ezret.

– A felülvizsgálatot végző orvosok képviselete közben azzal érvel, hogy azt a jogszabályt hajtják végre, amit még az ön államtitkársága idején fogadtak el.

– Ez egyszerűen nem igaz. Csak az elnevezés a régi. A Fidesz megváltoztatta a minősítési rendszert, és ezt akarja belegyömöszölni abba a 2008-as szabályozásba, amely eredetileg tényleges szociális védelmet nyújtott. Ennek a védelemnek mára nyoma is alig maradt. Egyetlen példa: azoknak a közepes és annál nagyobb cégeknek, amelyek nem foglalkoztatnak elegendő számban megváltozott munkaképességű embereket, közel egymillió forintot kell befizetniük abba a kasszába, amiből a „rehabos” álláshelyeket támogatják. A kormány ilyen jogcímen 62 milliárd forintot szed be, de csak 40 milliárdot fizet ki. Hova tűnik a maradék 22 milliárd?

– Tudja bizonyítani állítását, hogy a kormány tucatjával hajszolt öngyilkosságba embereket?

– Barátomat pár hónapja temettem el. Kétgyerekes, kétdiplomás értelmiségi volt… Arról az édesanyáról bizonyára hallott, aki özvegyi nyugdíjat kapott, a fia rokkantnyugdíjas volt. Búcsúlevelet írtak: egyikük az egyik sínre, másikuk a másik sínre hajtotta a fejét… Emlékezhetünk, hogy Veszprémben egy férfi, akitől megvonták a rokkantnyugdíját, szíven szúrta magát a nyugdíj-igazgatóságon. Év végén majd megnézzük a statisztikákat, hogy mennyi volt korábban az öngyilkosságok száma, és mennyi az idén. Félek, hogy nincs vége. Sok elkeseredett levelet és e-mailt kapok.

– Mutatna néhányat?

Várjon kicsit… „Úgy érzem, hogy halálra ítéltek” – írja valaki, aki 14 éves korától kemény fizikai munkát végzett, 31 éves munkaviszonnyal rendelkezik, és nyolc éve rokkant. Másvalaki arra készül, hogy a Parlament előtt leönti benzinnel és felgyújtja magát. Egy asszony nem tudja eldönteni, hogy gyógyszert vagy élelmet vegyen. Egyik sorstársa már eldöntötte: „ha egyszer odáig jutok, hogy a gyógyszert nem tudom kiváltani, mert kell kenyérre, akkor kenyeret veszek”. Rengetegen panaszkodnak, hogy miközben az állapotuk nem javult, a felülvizsgálat során az orvos csökkentette a rokkantsági fokot. Mankóval járó, végtaghiányos embereket is munkára alkalmasnak nyilvánítanak. Miközben az egészségesek számára sincs munka.

– Jó, de akkor mi lesz?

– Beadványt nyújtottam be Szabó Máté ombudsmanhoz, kérve, hogy forduljon Alkotmánybírósághoz. Ő még megteheti. Abban bízom, hogy az Alkotmánybíróság mielőbb felfüggeszti az eszement kormányzati intézkedések végrehajtását. Sürget az idő. Július 31-ével például az úgynevezett védett szervezeteknél dolgozó megváltozott munkaképességűek finanszírozására elfogy a pénz. Tízezreket fognak az utcára rakni. Tízezreket! Jövőre aztán újra lehet pályázni. Gratulálok! Addig miből fognak élni? Nem az űrből jöttek ezek az emberek: a mi barátaink, ismerőseink, rokonaink. És ezen nem háborog Magyarország!