Magyarország éppen elrepül

A debreceni repülőtéren vagyunk, a lutoni járat indulása előtt. A London melletti légikikötőbe a Wizz Air légitársaság június tizennyolcadika óta közlekedtet menetrend szerinti gépeket minden hétfőn, szerdán és pénteken. Nem sok idő telt el a start óta, de az eddigi utasforgalom igazolni látszik a járatindítás ötletét: a száznyolcvan személyes gép oda-vissza nyolcvan-kilencven százalékos kihasználtsággal repül minden alkalommal.

Azon a június tizennyolcadikai napon, amikor Lutonból az első gép leszállt Debrecenben, az utasok között ott volt Váradi József, a Wizz Air vezérigazgatója és Herdon István, a repülőteret üzemeltető Xanga-csoport tulajdonos-igazgatója is, akiket többek között Kósa Lajos, a cívisváros polgármestere fogadott. Az „első fecskét” repülőtéri szokás szerint vízsugárral köszöntötték, míg Kósa Lajos a protokollesemény iránt azzal fejezte ki a szokásosnál talán mélyebb érdeklődését, hogy odagyalogolt a gép egyik járó motorjához, s elölről belenézett – az elképedt biztonsági személyzet szeme láttára.

De kik repülnek a hétköznapokon, amikor nem integetnek VIP-utasok, nem locsolják le a gépet ünnepi vízsugárral, s Kósa Lajos biztonságára sem kell fokozottan ügyelni? A tömött váróban az átlagéletkor harminc–negyven év között van, jobbára magyar szót hallani. Nyár van, azt gondolnánk, turistákkal lesz tele a gép, de nem. Az első ember, akihez odalépek, Angliában él, az elmúlt napokban a családot látogatta meg Nagyváradon, most indul vissza Devonba. A 24 éves román fiatalembert Bogdan Floreának hívják, egy devoni hotelben dolgozik supervisorként. Tizenegy hónapja dolgozik odakinn, azt mondja, ilyen jó állást otthon talán nem is kapott volna.

Az elmúlt hónapokban megjárta Angliát repülőgéppel Budapestről, Kolozsvárról és Temesvárról is, most azért választotta a debreceni indulást, mert ez a város van a legközelebb Nagyváradhoz. A négy repülőtér közül a kolozsvári tetszett neki a legjobban, de azt mondja, a Nagyvárad–Debrecen között lévő, mindössze hetven kilométeres távolsággal az erdélyi nagyváros mégoly színvonalas repülőtere sem tud versenyezni. Ezután odalépek egy huszonéves nőhöz, aki a kislányával üldögél a gyerekek számára kialakított játékasztalnál. Kérdem tőle, turista-e, mire a fejét rázza, azt mondja, a dél-angliai Horshamban lakik múlt év decembere óta.

Zoltai Orsolyának hívják, Nyíregyházára való, de ott nem talált munkát. Horshamban viszont rövid idő alatt sikerült takarítói állást találnia, és sokkal több pénzt keres, mint hasonló munkával idehaza. Reggel napi két órát takarít egy üzlethelyiségben, heti rendszerességgel egy fodrászatban, ezen kívül hetente két-két órát dolgozik egy-egy magánlakásban, úgyhogy – egzisztenciális értelemben – elégedett. Kislánya három és fél éves, s az elmúlt fél évben nagyon gyorsan megtanult angolul, nem sokat beszél ugyan, de már mindent ért. Orsolyának egyedüli szívfájdalma, hogy messze került a családjától, a kislánya pedig az édesapjától, a fiatalasszony ugyanis elvált.

Itt tartunk a beszélgetésben, amikor mellénk lép egy fiatalember, mint kiderül, ő Orsolya párja. Ugyancsak nyíregyházi, Nagy Péternek hívják, harmincnyolc éves, és Horshamban szakácsként dolgozik. Azt mondja, szinte azonnal talált munkát, ahogy kiérkezett, igaz, ehhez hozzájárult kiváló angol tudása, ugyanis korábban két évet töltött az Egyesült Államokban. A nagy távolság miatt jött haza, de nem bírta sokáig, szerinte Magyarországon nem lehet normálisan élni. „Itthon alig találsz munkát, ha mégis találsz, nem kapsz elegendő fizetést, de még abból is annyi a levonás, hogy azt nem lehet kibírni”, sorolja, majd hozzáteszi: szerinte nem is a munkanélküliség a legelviselhetetlenebb idehaza, hanem az, hogy mindenki csak a politikáról beszél.

„Az a normális ország, ahol a mindennapokban semmi jelentősége annak, hogy ki a miniszterelnök, márpedig Anglia ilyen. Ott az emberek nem politizálnak, hanem élnek, nálunk meg kizárólag politizálnak, mégsem tudnak megélni”, hallom tőle. Ennek ellenére Orsolya azt mondja, elképzelhető, hogy pár év múlva hazajönnek, de addig egyenesbe kell jönniük anyagilag. Nem szívesen mondok ilyet – teszi hozzá –, de erre Magyarországon semmi esélyünk.

– Eddig nem turistákkal, csak munkavállalókkal beszéltem – fordulok oda egy hatvan év körüli férfihoz, aki megnyugtat: ő turista. Igaz, nyugdíjas. De idén már megjárta Skóciát, járt körülbelül tíz városban, és sehol nem tudott úgy elmenni egy szállodába, étterembe vagy pubba, hogy magyarokkal ne találkozott volna.

Azt mondja, döbbenetes volt, hogy a skót felföld egyik kisvárosában, Invernessben magyarul köszöntek vissza neki a hotelben, azt pedig egyenesen szürreálisnak találta, hogy egy kis falu kocsmájában egy kiskőrösi fiatalember volt a csapos, aki három éve költözött ki, és soha nem akar visszajönni. – Minden magyartól megkérdeztem, akivel csak találkoztam, hogy mikor jön haza, s mindenki azt válaszolta, hogy soha – tette hozzá a nyugdíjas utas. Igaz, a debreceni repülőtéren mégis sikerült találkoznom még egy turistával: a hajdúszoboszlói Kovács Ágnes pár napra repül Londonba, hogy megnézze a nevezetességeket, aztán jön haza.

Azért választotta ezt a járatot, mert Hajdúszoboszló alig húsz kilométerre van Debrecentől, ennél jobb lehetőséget nem talált a lutoni desztinációhoz. Egyetemista korúnak nézem, ő tehát az egyik „célcsoport” lehetséges tagja. A debreceni repülőtéren ugyanis azt tervezik, hogy egyetemi jegypénztárat nyitnak a Debreceni Egyetemen, ahol 33 ezren tanulnak, s ebből háromezren külföldiek. A jegyiroda azért szükséges, hogy a Debrecen–Luton járat mellé az esetleges átszálláshoz is lehetőség legyen jegyvásárlásra – ezt ugyanis neten nem lehet intézni. Ha az egyetemi jegyiroda létrejön, akkor egy amerikai diák a kampuson veheti meg a repülőjegyét akár Los Angelesig.

A debreceni repülőtéren az utasok a becsekkolás után két órát várakoznak, a gép 10 óra után pár perccel indul. Közben a Lutonból érkező, s a csomagjaikra váró utasokkal is van idő szót váltani. Odalépek egy ötven körüli férfihoz, s megkérdem, miért járt Angliában.

– Autófényező vagyok Debrecenből, és egy ismerősömmel munkát kerestem ott kilenc napig – mondja.

– És talált is? – kérdem tőle, mire azt válaszolja:

– Hát... nem egyszerű... De van esélyem – közben elégedetten mosolyog. Talán már azt is tudja, hogy mikorra kell legközelebb jegyet foglalnia, de csak oda, vissza nem. Aztán önkéntelenül a kifutópályára nézünk, s még elkapjuk a pillanatot, amikor a lutoni járat a levegőbe emelkedik: Magyarország a szemünk előtt éppen elrepül.

Nem biztos, hogy visszatérnek
Nem biztos, hogy visszatérnek
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.