A hetvenéves alacsony, vékony asszony könnyeit törölgetve ül kilencedik emeleti panellakása nappalijában, és egyre csak azt ismételgeti: – Én ezt már nem bírom tovább! Nincs családom, nincs senkim, aki segítene. Lassan megőrülök. Hosszú percek múltán végül összeszedi magát, és mesélni kezd. Hat éve lakik az óbudai lakásban, és bár sokáig szeretett itt élni, ma már menekülne innen. Az utóbbi időben ugyanis „pokollá váltak a napjai”. Az alsó szomszédját okolja ezért.

Mint mondja, apró zörgésekkel kezdődött minden. Előbb csak a lentről hallatszó halk, de folyamatos neszezésre, koppanásokra figyelt fel. Aztán egyre gyakoribbá váltak az éjjeli ajtócsapkodások, dörömbölések, kopogások, trappolások. Végül pedig már szinte minden éjjel hallotta a zajokat, amelyek egyre változatosabbak lettek: volt, hogy sípoltak, máskor éles madársivításra ébredt. Amikor elfogyott a türelme, és szóvá tette az alatta lakó idős asszonynak meg unokájának a hangokat, csak minden rosszabb lett.

– Ekkor kezdte el a szagokat nyomatni! – sírja el magát újra a nyugdíjas közgazdász. Azt mondja, a szellőzőcsatornán egyre gyakrabban áradt hozzá bűz alulról. Égett zsír szaga és vegyszerek bűze terjengett a lakásában. Ráadásul mind többször vette észre, hogy babrálták az ebédes szatyrát, amit a bejárati ajtajára akaszt a futár minden délelőtt, amíg ő az uszodában van. Egyszer pedig az ajtaját is összekaristolták. Többször kérte az alsó szomszédot, hogy hagyjon fel a zaklatással, bosszantással, ám állítása szerint semmi sem változott. Emiatt a közös képviselőhöz, az ÁNTSZ-hez, az önkormányzathoz fordult, beadványok, kérvények tucatjait írta, de semmit sem ért el vele.

– Az a baj, hogy nincs semmi, amivel alátámaszthatnám állításaimat. Más lakásban nem hallják a zajokat, és a szagok is csak nálam érezhetők. Egyszer nagyon kiborultam, és bevallom, kiabálni kezdtem dühömben a lépcsőházban. Még engem vontak felelősségre, hogy vádaskodom, fantáziálok, és nem lehet tőlem nyugodtan élni. Ekkor döntöttem el, hogy bizonyítékokat gyűjtök.

A percről percre ingerültebb asszony táskájába nyúl, és nejlonzacskókba bugyolált csomagokat vesz elő. Kibontja a nejlonokat, végül fényképkupacot meg egy diktafont tesz az asztalra. A fotókon a bejárati ajtaja látszik: a szatyor egyik füle a kilincsen, a másik lecsúszva. – Jól látszik, hogy hozzányúltak! A fiatal nő, aki kiszállítja az ebédet, mindig gondosan a kilincsre akasztja a füleket! Csak azért babrálja a szomszéd, hogy engem bosszantson. Aztán elindítja a magnót: madárrikoltozás hallatszik a felvételről. – Ezt az egyik éjjel vettem fel. Csak az a baj, hogy erre meg majd azt mondják, bárhol rögzíthettem – mondta.

– Évek óta intézem ennek a háznak az ügyeit, volt, hogy randalírozó lakókhoz, családi perpatvarokhoz hívtak, máskor több százezres adósságok ügyében kellett intézkedni, ilyen esettel azonban még nem találkoztam. De a szakmában dolgozó más ismerőseim sem. Egyszerűen nem tudom, mit tehetnék – tárja szét karjait az óbudai panelház közös képviselője.

Mint meséli, az idős hölggyel sokáig nem akadt semmi probléma, mindig időben fizette a költségeket, nem panaszkodott szomszédaira, és rá sem volt senkinek rossz szava. Aztán néhány évvel ezelőtt küldött egy levelet: a szomszédból érkező zavaró éjjeli zajokra hívta fel a figyelmet. – Komolyan vettem a panaszát, mert gondosan, figyelmesen írt levél volt, ráadásul doktori címe is van a hölgynek, vagyis komoly embernek tűnt. Körbejártam a szomszédokat, de kiderült, rajta kívül senki nem hallja a zajokat – mondja.

A férfi ezután is sorra kapta a leveleket, és újra meg újra intézkedett, csakhogy soha nem akadt nyoma azoknak a panaszoknak, amelyekről az asszony írt. – A múlt év végén vett durva fordulatot az ügy. A hölgytől szinte hetente kaptam leveleket. És bár továbbra is szépen fogalmazott, gondosan gépelt levelek voltak, már mindegyikben volt egy-egy mondat, amely aggasztani kezdett – mutat az irodájában külön polcon felhalmozott irathalomra a közös képviselő.

– Arról írt, hogy lehallgatják a telefonját, a lakását, és mérges gázokat fecskendeznek az otthonába, hogy megöljék. Erről egyébként a hatóságoknak is írt, és az ÁNTSZ meg a telefonos cég emberei ki is jöttek hozzá. Persze senki sem talált semmit. Az utóbbi időben ráadásul épp az idős asszonyra panaszkodnak a lakótársak: volt, hogy kiabált a lépcsőházban, üvöltette a rádiót, levelekkel bombázza a lakókat, és egyre több a tartozása, mert azt mondja, addig nem fizet, amíg nincs nyugalma.

– A történtek miatt megmutattam a leveleket egy ismerős orvosnak, aki pedig egy pszichiáterhez továbbította. Ő azt mondta, hogy néhány levélből nem lehet diagnózist felállítani, de azért úgy véli, alighanem orvosi kezelésre volna szüksége a hölgynek. A ház ügyintézője végigjárta már az összes hatóságot, hogy mit lehetne tenni ilyen esetben, de szinte mindenhonnan elküldték. Az önkormányzatnál azt mondták, hogy végső esetben gyámügyi eljárást lehet indítani.

– Csakhogy ehhez szükség lenne valakire, aki orvoshoz vinné az asszonyt. Rokona viszont nincs, ő maga pedig váltig állítja, nem hallucinál, nem képzelődik. A szomszédok nem szívesen avatkoznak ilyen ügyekbe, és bevallom, én sem érzem illetékesnek magam, hogy eldöntsem ki a normális, és ki nem – sorolja tehetetlenségének okait a férfi. – Végül az egyik hivatalban azt a tanácsot kaptam, várjuk meg, amíg valami olyat tesz, ami már közveszélyesnek számít. Akkor rendőröket lehet hívni, ők pedig elvihetik az orvoshoz. De mi lesz, ha évekig nem tesz ilyet, és még hosszú ideig zaklat engem és a szomszédokat? És mi lesz, ha valami olyat tesz, ami után már hiába hívunk rendőrt?

Olykor szinte megoldhatatlan konfliktusokat hoz a társasházi együttélés