A rendelkezés célja, hogy a nagyobb médiafelület révén előnyösebb helyzetbe hozzák a magyar zenészeket, akik így ismertebbé válhatnak, s ez a rádiós játszások után (is) kapott szerzői jogdíjakban, az eladott lemezek számában, valamint a fellépések gyakoriságában is jelentkezzen. Kissé egyszerűbben is meg lehet fogalmazni a lényeget: magyar fülbe magyar zenét.

Ünnep a Szigeten

A Tilos Rádió, a Neo FM, a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége (Mahasz) és az Artisjus munkatársainak segítségét kértük, mondják el tapasztalataikat: az történt, amit vártak a rendelkezéstől? (A közszolgálati Petőfi rádió lapzártánkig nem válaszolt a feltett kérdésekre.) A kép felemás. Csabai Gábor, a Tilos Alapítvány ügyvezetője elhibázottnak tartja a médiatörvénynek a közösségi rádiókra vonatkozó passzusait, így az 50 százalékos magyar zenei kvótát is.

Szerinte a jogszabály nem ugyanazt érti közösségi rádiózáson, mint amit akár Európában, akár a világ egyéb tájain jelent ez a fogalom, inkább valamiféle közszolgálatiságot. Azt mondja, ha szűken értelmeznék a törvényt, és az azóta minden rádióra érvényes adminisztrációs kötelezettséget is maradéktalanul betartanák, lényegében megszűnne a műsoruk. Már az alapfogalmakat tekintve sincs minden rendben: mi minősül magyar zenének?

– Megpróbáltuk megértetni a médiahatósággal a Tilos speciális helyzetét. Nálunk szinte mindig komplett zenei produkciókat lehet hallani, vagyis a legritkább esetben teszünk fel egy számot csak úgy, töltelékzeneként – mondta lapunknak. A Tilos Rádióban rendszerint DJ-k váltják egymást, akik mindannyian koncepciózus, olykor improvizatív elemekkel is dúsított zenei válogatásokat hoznak.

– Vagyis zenei alkotásokat, amelyeknek így a DJ is társszerzőjévé válik. Ugyanúgy, ahogy egy fotóalbum szerkesztője szerző is egyben, függetlenül attól, hogy egyetlen képe sem szerepel a könyvben – állítja Csabai, aki szerint az ilyen produkciókra a gyűjteményes jogok érvényesek. Az ő értelmezése szerint ezek a zenei produkciók magyarnak minősülnek, s erről egy körülbelül harminc médium részvételével rendezett konzultáción a Médiatanács két jelen lévő tagját is próbálták meggyőzni társaival.

Lényegében sikerrel, mert a hatóság tagjai „összenéztek és bólintottak: igen, egy koncepciózus DJ-válogatás lényegében magyar zene”. Az egyeztetést tehát nevezhetjük konstruktívnak, noha hivatalos megegyezés nem született az ügyben. A Tilos mindenesetre ehhez és a saját értelmezéséhez tartja magát. De nemcsak a kvóta ad okot aggodalomra, hanem a rádiókra rótt, már említett adminisztrációs kötelezettség is: 2012. január 1-jéig visszamenőleg minden egyes műsorra vonatkozóan táblázatot kell kitölteniük, pontosan megjelölve, mettől meddig tartanak bizonyos műsorelemek, így a zeneszámok is, amelyek esetében fel kell tüntetni az azokból lejátszott időtartam mellett az előadó nevét, az album címét, a kompozíció műfaját és a kiadót is.

– A Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetével együtt tiltakoztunk ez ellen, mert szerintünk amellett, hogy semmi értelme egy ilyen rendelkezésnek, ráadásul még a közösségi rádiózás halálához is vezet. Erre az elképesztő méretű adminisztrációra nincs emberünk – mondja Csabai. Jellemző, hogy ez ellen még a kereskedelmi és a helyi rádiók is tiltakoztak. Ők is nagy tehernek érzik a kötelezettséget, pedig a sok ismétlés miatt darabszámra egészen biztosan kevesebb különböző dalt játszanak le, másrészt pedig sok rádiónál úgynevezett adáslebonyolító szoftver dolgozik, ami nagyban megkönnyíti az adminisztrációt. 

A Tilosnál (és a közösségi rádióknál általában is) viszont hónap-, sőt adott esetben évszámra sem jut ismétlés, és ilyen számítógépes programot sem alkalmaznak, és nem is tervezik ennek bevezetését. Csabai elmondása szerint a kvótákat eddig „különösebben nem ellenőrizték” – ami nem meglepő, figyelembe véve a médiahatóság leterheltségét –, de azért aggódva gondolnak a arra, egy esetleges részletes vizsgálat során megállna-e, hogy a DJ-szetteket magyar zeneként értelmezik.

A Neo FM számára viszont, úgy tűnik, semmiféle gondot nem okozott a kvóta. Erdős László, a Neo FM programigazgatójának elmondása szerint a csatorna vállalása már eleve elérte a 35 százalékos arányt. Néha még túl is teljesítik a törvényt azzal például, hogy nemzeti ünnepek alkalmával csak magyar előadók dalait játsszák. Erdős úgy véli, a Neo „szerencséje”, hogy három-négy évtized magyar slágereiből válogathat, szemben azokkal, akik „csak az újdonságokat tartják szem előtt”. (A törvény szerint a közzétett magyar zenei műsorszámok legalább 25 százaléka öt évnél nem lehet régebbi vagy régebben nyilvánosságra került.)

Az ő felméréseik azt mutatják amúgy, hogy a hallgatók körében a kilencvenes évek magyar slágerei a legnépszerűbbek. Azt, hogy a rádiózók mennyire elégedettek, Erdős szerint nem egyszerű felmérni. Hiszen míg hazánkban a negatív reakciók eleve nagyon hangosak, a pozitív vélemény rendszerint csak a közvetlen megkereséskor derül ki. Hangsúlyozta: az olyan kereskedelmi csatornáknak, mint a Neo, kétfelé is meg kell felelniük. Hiszen míg az arányokat a törvény szabályozza, addig azt, hogy konkrétan mit játszanak le, a hallgatók mondják meg.

Szerinte kizárólag a zenészeken múlik, hogy a kötelező magyar kvóta milyen hatással lesz a magyar zenére hosszú távon. Ha ösztönzőleg hat, s egyre jobb dalok születnek, annak mindenki csak örülhet. Úgy véli azonban, más módszerekkel is érdemes volna támogatni a magyar zenét. Kulcskérdés a könynyűzenei képzés segítése, ez a fejlődés záloga. Ez vezethet odáig, hogy egyszer „majd a magyar zenészek is ott legyenek a világ legnagyobbjai között”.

A magyar zenei kvótával kapcsolatban fontos kérdés: betartják-e a rádiók az előírásokat? – Az összesített rádiós játszási listákon szembetűnően több magyar zene jelent meg, különösen a súlyozott összesítésben, ahol az egyes rádiók hallgatottságuk méretét tükröző mértékben befolyásolják az összesítést, és ahol a kvótát szorosan betartó, nagyobb rádiók játszásai valóban tükrözik a magyar zene előretörését.

Sajnos a kisebb rádiók, részben törvényi lehetőségekkel élve, részben kiskapukat kreatívan kihasználva, nem tartják be a 30 százalékos kvótát, és ez kvázi országos vagy regionális, hálózatban működő rádiókra is vonatkozik – válaszolta a Népszabadság kérdésére Jeszenszky Zsolt, a Mahasz munkatársa.

Arra is kíváncsiak voltunk, emelkedtek-e a magyar előadók lemezeladási mutatói. Érezhető-e valamiféle elmozdulás a Mahasz statisztikáiban, amit az elemzők az új médiatörvénynek tulajdonítanak? Jeszenszky szerint „bár ez kétségtelenül örömteli és hasznos lenne a zenészek, alkotók igen széles köre számára”, a szervezet nem tapasztalt különösebb változást. Vagyis nem fogy több magyar lemez, mint korábban, igaz, külföldi sem. A piac zsugorodik, de elmondható, hogy a hazai hanganyagok eladásainak csökkenése (legalábbis darabszámban) kevésbé meredek, mint a nemzetközieké.

– A fogyások és a kvóta között bármiféle összefüggést keresni nem szerencsés, mivel ez súlyos tévedésekhez vezethet. A lemezeladások csökkenése visszafordíthatatlannak látszó világtendencia, amely Magyarországon még intenzívebben jelentkezett, jelentkezik. Ezt sajnos semmilyen kvóta vagy szabály nem tudja ellensúlyozni – állította Jeszenszky Zsolt.

Ha emelkedni nem tudtak is a magyar lemezeladási mutatók, legalább nem csökkentek. 2010-hez képest tavaly gyakorlatilag stagnált az eladás, 2009-hez képest pedig kifejezetten emelkedő tendenciát mutatott. Ez viszont nem jelenti, hogy összegszerűen is bővült volna a piac, hiszen értékben a hazai kiadványok eladási mutatói is folyamatos visszaesésben vannak.

A készletek kiárusítása, a régebbi kiadványok olcsóbb áron elérhető újrakiadásai csak a darabszámokat növelték, ráadásul az újabb kiadványok sokszor már alapértelmezetten is olcsó, papírtokos kivitelben, esetleg árukapcsolás révén jelennek meg, gondoljunk csak a bulvárlapok, magazinok mellékleteként megszerezhető lemezekre. A lemezeladási listákat a hazai kiadványok uralják, a Mahasz Top 40 helyezettjeinek általában legfeljebb egynegyedét teszik ki a külföldi hanganyagok.

A forintok útja

A zeneipar szereplői különböző szervezeteken keresztül juthatnak hozzá a jogdíjaikhoz. A zeneszerzők és a szövegírók az Artisjus – Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület útján, az előadók, vagyis az énekesek és a zenészek az Előadóművészeti Jogvédő Iroda, a hangfelvétel-kiadók pedig a Mahasz közvetítésével. E szervezetek munkatársai egyenként beazonosítják az elhangzott dalokat, ez alapján történik a jogdíjkifizetés.

Logikus következtetés tehát, hogy ha növekszik a magyar zene aránya, akkor azzal nő a magyar zenészekre jutó összeg aránya is. Tóth Péter Benjámin, az Artisjus kommunikációs igazgatója szerint májusban a 2011-es rádiós játszások után 201 millió forintot fizetett ki az Artisjus, ennek körülbelül a harminc százaléka vándorolt magyar dalszerzőkhöz. (A szám azért nem illeszkedik „pontosan” a magyar zenei kvótához, amely 35 százalékos, mert a helyi rádiókra nem vonatkozik a szabály.)

Tavaly, még az új médiatörvény, vagyis a kvóta előtti, 2010-es játszásokért járó összkifizetés mintegy 250 millió forintot tett ki. Tóth a két év összegei közti különbséget egyebek mellett azzal magyarázza, hogy a Sláger és a Danubius körüli frekvenciabotrány után az adók „utódai” nem tudták teljesen visszaszerezni piacukat, közönségüket. Ennél pontosabb adatokat, számításokat az Artisjus augusztus–szeptemberre ígért. Egyébként a „másféle” zenei jogdíjak kifizetésekor is számít, hányszor adja le a rádió a dalt. Tóth Péter Benjámintól megtudtuk, hogy március óta a magyar zenészek már a YouTube-os elhangzások után is kaphatnak pénzt.