A múlt hét vége a Horthy-mítoszt éltető és támadó rendezvényekről szólt. Az éltetők között a csókakői avatáson és a pesti ellentüntetésen bőségesen képviseltették magukat a demokrácia ellenségei és a nemzetiszínű diktatúra hívei. Őrködött a gárda, fekete bőrbe kötve bőgették motorjaikat motorosok, szerényebb kiadásban kínálta magát Wass és Nyirő, beköszönt Toroczkay élőben, Budaházy monitorról, a neonáci lelkész zsidózott, a Hősök terén visszhangzott a „mocskos zsidók”.

„A Horthy-rendszer diktatúrája felé halad az ország” – mondta Nagy Imre szobránál Jánosi Katalin, aki két héttel ezelőtt a mi lapunkban tiltakozott az ellen, hogy a jobboldal „diktátor-példaképével” szemben a baloldal Kádár János diktátorban találja meg példaképét.

Orbán Viktortól a Die Pressében megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy nálunk egy „hazai diktátornak”, ti. Horthynak szobrot állítanak. Orbán így válaszolt: „Horthyt diktátornak nevezi valaki? Szálasi Ferenc volt diktátor”. Sajnálatos, de ebben Orbán Viktornak van igaza. Annak az Orbán Viktornak, akiben a polgári demokrácia ellenségei Horthy Miklós reinkarnációját látják.

A Horthy-korszak nem volt diktatúra, a Kádár-korszak az volt. Kádárék maguk is a diktatúra egyik változataként határozták meg a rendszerüket, ezen nincs mit vitatkozni. Abban meg egyetért minden komoly történész John Lukacstól Romsics Ignácon át Ormos Máriáig, hogy a Horthy-korszak nem volt diktatúra, ahogy polgári demokrácia sem volt. Horthynak sokkal kisebb hatalma volt, mint egy diktátornak, az állampolgároknak pedig sokkal kevesebb hatalmuk, szabadságuk, választási lehetőségük, mint egy polgári demokráciában.

A demokraták veszélyérzete és kétségbeesése fölöttébb indokolt, és alapos okkal kötődik a Horthy-reneszánszhoz. A kétségbeesett veszélyérzet arra sarkall, hogy a nép szunnyadó veszélyérzetét a legerőteljesebb állításokkal rázzuk föl. Ha a fölrázó szándék minden más szempontot elnyom, akkor túlfutunk az igazságon. Olyasmit állítunk, ami nem igaz. Erre a minket aggasztó veszélyek hordozói az igazság erejével rámutathatnak, ezzel a mi hitelünket csökkentik, a magukét növelik, s ily módon tovább nő az általuk képviselt veszély, s mélyebben szunnyad az általunk képviselt veszélyérzet. Bumeráng.

Horthytól a polgári demokrácia eszménye mindig távol állt, a katonai diktatúra bevezetésének vagy a Mussoliniéhez hasonló pártállam kiépítésének lehetősége az arra csábító történelmi pillanatokban komolyan megkísértette, külső erők tántorították el tőle. A fehérterrort bizonyos mértékben és ideig hasznosnak találta és helyeselte, a német megszállás után a helyén maradt és kollaborált. Szálasi is, a többi nyilas vezér is hosszú ideig az ő védőszárnyai alatt képzelte el a diktatúrát. Horthy lelkéért versengtek a korlátozott, autokratikus parlamentarizmus és a fajvédő pártállam, a nemzeti diktatúra hívei.

Horthy a világhelyzet alakulása szerint köztük egyensúlyozva, amennyire lehetett, föléjük emelkedve igyekezett „kifejezni a nemzet egységét”. Az ő kultusza tehát tökéletesen alkalmas arra, hogy összefogja a polgári demokrácia ellenségeit: az autokrata jobboldalt a diktatúrás szélsőjobbal. És elég is róla ennyit mondani. Csak az igazat.