Tanárképzés: három lépés hátra
- Megszűnik a többszintű tanárképzés, mert a tanárok oktatását a kormány kivette a bolognai rendszerből.
- A kormányalakítás óta tudjuk, hogy a tanárképzés rendszerét felül fogják vizsgálni. Ha a 2003 óta érlelt és hétéves munkával bevezetett reform elhibázott lett, akkor ez helyes is, de ezt hitelt érdemlően semmi nem bizonyítja. A tapasztalatok gyűjtése most kezdődne, de erre nem maradt idő. A többszintű képzés lényege az volt, hogy legyen szakmai alapozás, aztán három év elvégzése során a hallgató döntse el, tanár akar-e lenni vagy sem. Elsőre semmiségnek tűnik e döntés helye és időpontja, mégis óriási a jelentősége. Mondhatjuk: folytathatok történelmi tanulmányokat, és ennek során döntök arról, hogy történelemtanár szeretnék lenni. Nem 18 évesen, a középiskolából épp kilépve, felsőoktatási és gyakorlati tapasztalatok nélkül kell erről dönteni. Ez sok jel tanúsága szerint bevált: akik maguk akarnak tanárok lenni, a későbbiekben is elkötelezettek, gyermek- és ügyszeretőek maradnak. A többciklusú rendszer ellenében több érvet sorolnak, de ebből csak egy tényszerű: éktelen kevesen jelentkeztek tanári mesterképzésre a természettudományok területén. Valóban, a közoktatás nem ébreszti fel a diákok nagy tömegében a műszaki és természettudományok iránti érdeklődést, aki meg ebbe az irányba törekszik, nem elsősorban tanár akar lenni. Erről azonban a bolognai rendszer csak annyiban tehet, hogy a felsőoktatásban szabadságot ad a hallgatóknak, hogy felkészülésük első három évében maguk döntsék el, mik is akarnak lenni: szakmájuk alkalmazói, kutatói vagy tanárai. Ha most ezt a szabadságot visszavesszük, s már 18 éves korban kényszerpályára tereljük a kétszakos tanárjelölteket, hogy szakos társaiktól elválasztva, 5-6 évig készüljenek tanárnak, akkor tulajdonképpen a 70-es, 80-as éveket hozzuk vissza. Ez pedig nem vált be: ma azok tanítanak az általános és középiskolában, akiket akkor képeztek ki. Bizony lehet, hogy részük van a természettudományok iránti érdeklődés elapadásában.
- Mi az a többlet, amit a bolognai rendszer a „régi szép időkhöz” képest ígért?
- Megvalósított egy régi szakmai igényt, egységes tanárképzést hozott létre, mégpedig a felsőoktatás magasabb, egyetemi szintjén. Ez ad pedagógust mind az általános, mind a középiskolának. Lehetővé teszi a szakképzettségek változatos kombinációját, nemcsak „matfizes” lehet valaki, hanem tehetsége szerint matematika- és filozófia-, vagy matematika- és angoltanár. Változatossága mellett egységes rendszerbe, egy szak keretébe foglalta a tanárképzést. Most mindezek a lehetőségek, sőt maga a tanárképzés egysége minden valószínűség szerint megszűnik.
- Miért gond az általános és középiskolai tanárság szétválasztása?
- A rendszerváltás után rugalmasabbá vált a közoktatás rendszere, 6-8 osztályos középiskolák nyíltak. Ezekben nem különült el élesen a kétféle tanár, mód volt rá, hogy a pedagógus hosszabb távon végigkísérje tanítványát. Egyébként is előnyös, ha a tanár egyaránt felkészül az általános iskola ötödik osztályától az érettségiig minden szakos és iskolai feladatra. Ezt kívánja a gyerekek különböző ütemű fejlődése, az elmaradás és a kiemelkedő tehetség differenciált kezelése. Nincs és ne is legyen égbe kiáltó különbség az általános és középiskolai tanár között. Képzésük szétválasztása visszahoz a pedagógustársadalomba egy erős hierarchiát, ami felidézi azt a helyzetet, hogy az általános iskolai tanár, aki főiskolai végzettségű, alacsonyabb rendű, mint a középiskolai. S mindez a képzési idő egyéves különbsége alapján idéződik majd föl!
- Az egy évvel tovább képzett tanár jellemzően olyan intézményekben fog tanítani, ahol a középosztály gyerekei tanulnak.
- A tanárképzés szétbontása a mélyben alighanem összefügg egy társadalompolitikai szándékkal. Botrány a tankötelezettség korhatárának leszállítása, mert ez a középfokú képzésből kirekeszti a tömegeket. Ők végezzenek csak általános iskolát. Utána jórészt mehetnek a szakmunkásképzőbe, ami szellemileg kiürítve és közismereti gyarapodás nélkül, voltaképpen inasképzés. Beszűkítik, ki mehet tovább: a középosztály gyermekei, mondják biztató tekintettel. Minden nemzetközi kötelezettség és szép statisztika ellenére, szintúgy beszűkítik a felsőoktatást. Pedig Magyarország kicsi és erőforrásokat nélkülöző ország, semmit nem tud adni polgárainak, csak a tanulás lehetőségét. A kormányzat nyelvén fogalmazva: szerintem magyar ember magyar embernek nem mondhatja, hogy ne tanuljon. Ennek megfelelően, a magyar vállalkozó sem mondhatja gyermekeinknek, hogy ne tanuljanak csak azért, mert ő így juthat olcsó, a versenyképességét növelő munkaerőhöz. Ez durva társadalmi diszkrimináció és rövid távú gondolkodás, ami nemzetstratégiai szempontból is elfogadhatatlan. Ezzel nem a köz- és felsőoktatás eltömegesedésének gondját akarom bagatellizálni. Ellenkezőleg, tudnunk kell, hogy az oktatás minden szintjén nagy árat kell fizetni a szükségszerű és megkerülhetetlen demokratizálódásért. Hatékonnyá kell tenni az oktatás rendszerét: érje el a tömegeket, amihez jó pedagógus kell. Ez volt az eddigi tanárképzés kiépítésének logikája: szükség van a tanár szaktárgyi-tudományos felkészítésére, de nevelés-módszertani kompetenciáira is. Korábban sem az volt a baj, hogy nem tanították meg a leendő tanárt, mondjuk, kémiára. Én még nem hallottam olyan problémát, hogy egy kémiatanár ne tudta volna, mi a vegyület. A gond inkább az, hogy a tanárok nem érik el a gyereket. Nem szerettetik meg a kémiát, aztán pedig nincs természettudományos utánpótlás, s ha van, akkor gyenge. Ez rossz kör. Ezért növelnünk kell a képzés pedagógiai-pszichológiai elemét. Vegyük a cigánygyermekek sokaságát: nem elég, ha a tanáruk a szaktárgyát tudja. Azt kell megtanulnia, hogyan szerettetheti meg a tanulásban rejlő és általa megalapozott munkát. Ebben szoros kapcsolatot teremtettünk a megnövekedett gyakorlat és a pedagógiai felkészítés között. Ez töltötte ki a tanárképzés második fázisát, a mesterképzés két évét. Van itt szaktárgyi módszertan, de erős az általános pedagógiai, pszichológiai felkészítés és a gyakorlat az iskola terepén.
- A gyakorlat nem a gyakorlóiskolákban zajlik?
- Is-is. Régi igény volt, amit a bolognai rendszer megvalósított, hogy a pályára induló pedagógusok már képzésük során végezzenek gyakorlati terepmunkát, próbálják ki és ösztönözzék magukat és elméleti felkészültségüket az iskola valós körülményei között. E téren is vészfelhők sűrűsödnek: csak remélni lehet, hogy az okkal-joggal legrangosabb gyakorlóiskolákat, a közoktatás laborjait az iskolaügy felemás államosítása nem szakítja el a tanárképző intézményektől, nem tépi ki a tanárképzés összerendezett folyamatából, és szakmai értékeiket nem mossa bele a közoktatási intézmények államilag centralizált tömegébe.
- Csakhogy a gyakorlat súlyát az „ellenreform” sem vitatja el, hiszen nő az erre szánt idő. De mi a helyzet a gyakorlatot megalapozó pedagógiai, pszichológiai tanulmányokkal?
- Még nem nyilvános, de szakmai körök látóterébe került dokumentumok szerint a pedagógiai-pszichológiai felkészítést drámai módon a felére akarják redukálni. Míg a bolognai rendszer kiiktatása megalapozatlan, az általános és középiskolai tanárképzés szétválasztása retrográd és hibás, addig a pedagógiai-pszichológiai stúdiumok leértékelése a tanárképzésben érthetetlen és irracionális. Ha van valami, amire a mai közoktatásban egyre inkább szükség van, az a pedagógiai önreflexió, a pszichológiai érzékenység, a hivatás gyakorlatával ötvözött elméleti tudás. Ezt a jelen kereszténydemokrata oktatáspolitika távolról követett nagy példaképei, Klebelsberg Kunó és pap létére a kísérleti pszichológiát nálunk meghonosító Kornis Gyula a maguk korában számba vették és a maguk eszközeivel érvényesítették is.
- Nemzetközi kitekintésben, hogyan értékelhető a hazai tanárképzés?
- A bolognai reformmal szinkronba kerültünk az európai fejleményekkel. A legtöbb helyen ez történik: több ciklusú a képzés, a tanárok felkészítése mester szinten teljesedik ki. Ez a fő trend, bár mostanában átok, ha azt mondjuk valamiről, hogy az az európai trendeknek megfelelő. Egy biztos: a pedagógiai és pszichológiai tanulmányok – amelyeket a hazai szakemberek az elmúlt években intenzív erőfeszítéssel fejlesztettek és gyarapítottak – egyáltalán nem túltengőek a pedagógusképzés európai arányaihoz képest. Sőt még szerényebbek azoknál.
- Mivel magyarázza a bolognai rendszerű tanárképzéssel és benne a pedagógia-pszichológia szerepvállalásával szembeni hazai ellenállást?
- Maga a bolognai rendszerre való átállás történeti léptékű váltás volt a magyar felsőoktatásban, amelyre az első Orbán-kormány vállalkozott és Magyar Bálint vitt keresztül, elszánt célratöréssel. Az európai oktatási miniszterek átvették a többciklusú angolszász modellt abban a reményben, hogy így a képzett munkaerő igénye és a demokratizálódás természetes velejárójaként tömegeket tudnak beengedni a felsőoktatásba, ugyanakkor limitálják a tömeges képzés idejét, költségeit, és az elitképzés finomságaira fenntartják a mesterképzés második ciklusát. Ez más út, mint a főiskolák-egyetemek dichotómiája a német felsőoktatási hagyományokban, a célhoz kötött korai szakmai specializációval. A pedagógusképzésben a főiskolai-egyetemi útelágazásnak, nota bene a bölcsész- és természettudományos tanárképzés elkülönülésének nálunk erősek voltak a hagyományai, amelyeket ez a koncepcionális átalakulás felkavart. Különösen erős a természettudományok egyetemi oktatóiban a szakmai-szervezeti öntudat, hogy ők tudják, mivel kell megtölteni a gyermekfejeket, és egyszerűen elviselhetetlennek tűnt számukra a gondolat, hogy a gyermekek differenciált fejlesztésének logikája érvényesüljön a pedagógusképzés tartalmában és szervezetében. Attól tartok, nem tisztult le az elittudatos oktatókban, hogy nem a tanárképzés reformjából következik, ha a tudományegyetemi alapképzésben ma sok és sokféle a hallgató és nehezebb hozzájuk eljuttatni az igényes szaktudást, hanem ez a bolognai rendszer természete, amibe a tanárképzés reformja célirányosan illeszkedett. Egyfajta szakmai-intézményi konzervativizmus a hazai átpolitizált atmoszférában aztán politikai színekbe öltözött, és ez politikai jelleget kölcsönöz a szakmai kérdésnek, mi kell ahhoz, hogy valaki jó pedagógus legyen. Most azt halljuk, kissé meglepetten, hogy kevesebb pedagógia.
