Ha az iskolaigazgató kinevezése a szakminiszter hatáskörébe kerül, a pedagógusok pedig állami alkalmazottak lesznek, s mindenütt a központi tantervnek megfelelően kell oktatni, az sem változtat azon a tényen, hogy az iskolák egy-egy konkrét településen működnek, és amennyiben a tanítással kapcsolatban a szülőknek valamilyen gondja adódik, a polgármestert vagy a helyi képviselőt fogják felkeresni – jelentették ki önkormányzati forrásaink a köznevelési törvényhez benyújtott módosítócsomag kapcsán. Vagyis úgy vélik, változatlanul a helyhatóságok érdeke, hogy az iskolák az államosítás után is jól működjenek.

Az előterjesztésből végre kiderül, hogy a háromezer főnél népesebb településeknek – amennyiben arról a jövedelemtermelő képesség hiányában nem mondhatnak le – gondoskodniuk kell az illetékességi területükön levő és jelenleg saját tulajdonukban álló, „az állami intézményfenntartó központ által fenntartott köznevelési intézmény feladatainak ellátását szolgáló ingó és ingatlanvagyon működtetéséről”. Az ennél kisebbek önként vállalhatják ezt a feladatot.

A javaslat alapján egyértelművé válik, hogy a kormányhivataloknak az iskolákkal kapcsolatban nem lesz szerepük, hanem intézményfenntartó szervezetet hoznak létre. A megyei önkormányzatok államosított intézményeinek üzemeltetésére már korábban létrehoztak intézményfenntartó központokat, amelyek a kormánymegbízottak irányítása alatt állnak. Most valószínűleg egy újabb ilyen szervezet jön létre, s az iskolák emiatt már nem is önálló költségvetési szervként működnek majd. Vagyis az igazgatóknak a gazdálkodással összefüggésben nem lesz semmilyen feladatuk.

Az önkormányzat ezek után legfeljebb a WC-t takaríthatja – kommentálta a döntést egy volt önkormányzati vezető. Forrásaink a tervezetet azért is vitatják, mert a rendelkezésre álló pénz felhasználásáról eddig alapvetően az iskolaigazgatók dönthettek, akiknek elemi érdekük volt, hogy hatékonyan üzemeltessék a rendszert. Azt viszont egyelőre nem látják, hogy az állami intézményfenntartó központ miként lesz képes egyáltalán átlátni több ezer iskola működését. Más vélemények szerint az oktatási intézmények államosítása leginkább arra jó, hogy a kormány a klientúra tagjait minél nagyobb számban vezetői poszthoz juttassa.

Ám nem mindenki ennyire szkeptikus, mert hasonló szisztéma Európa több államában is jól működik. Például Franciaországban vagy Németországban is az állam fizeti a pedagógusokat, míg az intézmények fenntartása az önkormányzatok dolga. Így az állam felel az oktatás szakmai színvonaláért is, amit nálunk mindenképpen javítani kellene, kérdéses azonban, hogy az ideológiai alapokra helyezett nemzeti köznevelési rendszer erre mennyiben lehet alkalmas.

Az ugyanakkor igen valószínű – állítja több önkormányzati vezető –, hogy a helyhatóságok változatlanul biztosítani fogják az oktatás feltételeit, mert ha a tanítás rossz körülmények között folyik, azért a felelősséget a polgármesternek kell viselnie. Másfelől viszont az önkormányzat azt is mondhatja, hogy a tárgyi környezetnél sokkal fontosabb a pedagógus személye, a módszertan és az átadandó ismeretek köre. Amennyiben pedig az állam alkalmatlan igazgatót nevez ki, nem biztosít elegendő tanári státust, illetve rossz a tanterv, szinte mindegy – hangoztathatják –, hogy az iskola állapota milyen.

Az tehát, hogy a rendszer hatékony lesz-e, leginkább azon múlik, hogy az egyes szereplők között – az egymásra mutogatás helyett – kialakul-e a normális együttműködés. Van, aki úgy látja, hogy most leginkább a „fortélyos félelem igazgat”, ezért senki – legyen szó pedagógusról vagy önkormányzati vezetőről – nem mer szembemenni a kormányzati akarattal. A korábbi ciklusban ennél sokkal kisebb változás híre elég volt ahhoz – mondták többen is –, hogy a Fidesz utcára vigye az embereket. Jelenleg azonban nemigen tudni, hogy megvan-e az együttműködéshez elkerülhetetlenül szükséges egyetértés.

További probléma lehet a finanszírozás. A kistelepüléseken a közoktatási normatíva és a kiegészítő támogatások a közoktatási költségeket – amelyek zömét egyébként a bér teszi ki – csaknem teljes egészében fedezik, de például a nagyobb városokban már a kiadások több mint a felét a helyhatóságok állják. A változással tehát ez utóbbiak tulajdonképpen jól járnak, mert egy ötven-hatvanezres település esetleg három-négymilliárdot is elköltött a közoktatásra, míg az új rendszer szerint megúszhatja talán egymilliárdból.

Az viszont egyelőre megválaszolatlan kérdés, hogy az állam honnan teremti majd elő azt a pénzt, amit eddig az önkormányzatok az iskoláikra költöttek. A közoktatási rendszer államosítása akár százmilliárdos nagyságrendű lyukat üthet a büdzsén, amit valószínűleg az önkormányzati adóbevételek egy részének központosításával foltozhatnak be. Az iskolákra fordított összeg jelentős részét tehát – a településeket intézményfenntartóként eddig megillető beleszólási joggal együtt – nyilván elveszik. Vagyis fizethetnek, miközben az iskolák működésére érdemi befolyást már nem gyakorolhatnak.

Hullik a vakolat