Hol nemzet süllyed el...
E felívelő folyamatok előrejelzése, várható alakulásuk követése olyan mélyen meghatározza gondolkodásunkat, hogy a recessziós évekre mint időleges eseményekre, kényelmetlen intermezzókra tekintünk. Ha most éppen rossz napok járnak is, hamarosan kibújik a nap a felhők mögül, minden helyrejön. Ha megtörnek is a grafikonok, sorsuk az, vagy tán végzetük, hogy előbb-utóbb újra felfelé veszik az irányt.
Még ma is ennek a látásmódnak a foglyai vagyunk. Pedig most talán már érdemes lenne a növekedés, felemelkedés, fejlődés előfeltevés-rendszerét felváltani a hanyatlás, süllyedés, szétesés peremfeltételeinek vizsgálatával. Nem azért, mert ez különösebben örömteli lenne, hanem mert ez az új gondolkodás egy olyan világot rajzol fel, olyan pályákat jelöl ki, amelyeknek a valószínűsége egyre növekszik – és ahol egészen más megvilágításba kerül az életünk. Szerencsére a hanyatlás labirintusában nem egyedül kell bolyonganunk. Edward Gibbon 1776-ban megjelent klasszikusától, A Római Birodalom hanyatlása és bukásától kezdve Isaac Asimov Alapítvány trilógiájáig számos nagy, kultúraformáló mű foglalkozott ezzel, a hanyatlás és bukás történetével és szabályszerűségeivel. Ebbe a vonulatba illeszkedik az MIT két közgazdászprofesszorának, Daron Acemoglunak és James Robinsonnak az új könyve, a Miért buknak el a nemzetek? A szerzők imponáló tudásanyagot mozgatnak – a téma komolyságához mérten meglepően szórakoztatóan. Erre a fogyasztható stílusra szükség is van, mivel a könyv egy történelmi és globális kavalkád: az afrikai királyságok gyarmatosítás előtti történetétől a Szovjetunió összeomlásáig, észak-koreai éhínségektől a Dicsőséges Forradalomig, Sierra Leone véres gyémántjaitól Japán Meidzsi-restaurációjáig, a kolumbiai milíciák kiskirályságától Mugabe zimbabwei zsarnokságáig: remekbe szabott esettanulmányok sorakoznak a kötetben. De bármennyire is érdekesek ezek a leírások, nem ezek adják a mű igazi értékét, hanem a történetekből kibontakozó mélyebb szerkezet.
Acemoglu és Robinson tétele két egyszerű állításra épül. Egy: a politikai intézmények működése meghatározza a gazdaság teljesítményét, és végső soron a társadalmak felemelkedéséről vagy bukásáról dönt. Kettő: a mindenkori elitek kizsigerelő, kiszipolyozó jellegűek, ha nincsenek hatékony intézmények (betar[ta]tott törvények, mindenkire egyformán érvényes szabályok, eljárások), akkor az elitek zsákmányszerzését semmi nem korlátozza. Ez esetben a társadalomban megtermelt javakból nem részesül a többség, az értéktöbblet az oligarchikus kevesek kezében összpontosul, ami hosszabb távon a közösség hanyatlásához, felbomlásához, akár eltűnéséhez vezethet.
Észre kell venni, hogy itt a hagyományos demokráciaelméletekhez képest új érveléssel találkozunk: nem önmagukért fontosak a független és hatékony jogi, politikai intézmények, és nem is pusztán a sokszínű érdekek megjelenítése a cél, hanem az állítás úgy szól, hogy amikor az oligarchikus elitek a saját szájuk íze szerint alakítják a viszonyokat, akadályozzák az innovációt a versenyt saját „homokozójukká” silányítva, az előbb-utóbb a kollektív bukáshoz vezet.
Az „előbb-utóbb” azért is fontos, mert az elitek hajlamosak arra, hogy a saját pozíciójukat kitartóan, akár évszázadokon keresztül őrizgessék, valamiféle történelmi sajátosságokra hivatkozva konzerválják privilégiumaikat. Így járt el a magyar és kelet-európai nemesség a második jobbágyság intézményének bevezetésekor, miközben Nyugat-Európában egyre növelték a parasztok és a harmadik rend jogait. Időlegesen oligarchikus szerkezetekben is lehetséges gazdasági fejlődés: Putyin Oroszországától Pinochet Chiléjéig, Karimov Üzbegisztánjától Peron Argentínájáig erre is számos példát találunk. De az oligarchikus elitek által vezérelt fejlődés felülről korlátos: mivel nem terítik megfelelően a javakat, a társadalmak kezdeményezőképessége elsorvad, kreativitásuk kiapad. E társadalmi erőforrások híján ezek az országok az intenzív versenyben hosszabb távon leszakadnak. Az extenzív fejlődés kifulladtával az oligarchikus elit klasszikus dilemmával szembesül: vagy a status quo megőrzésére koncentrálva védelmezi kiváltságait, vagy privilégiumai (részleges) feladásával, befogadó intézményekkel biztosítja társadalmi egészének a fejlődést. Nehéz döntés ez, de hosszabb távon csak ritkábban látott, második út vezet felfelé. (Kína sokak szerint épp most érkezett el ehhez a választási ponthoz.)
Az izgalmas történelmi példák mellett a jelenkor információs átalakulásának megértésében is sokat segít Acemoglu és Robinson.
Bár az információs kor elsősorban szellemi javakból táplálkozik, nem látszik, hogy Magyarország ebben a versenyben különösebben sikeresebb lenne, mint akkor, amikor nyersanyagok birtoklása vagy a hagyományos ipar volt a gazdasági növekedés alapja. A tiszteletre méltó kivételek – Graphisoft, Maven7, Prezi – ellenére indokolt a kérdés, hol vannak a garázsból indult sikercégek magyar megfelelői? Hány ilyen történetet tudunk felmutatni az elmúlt húsz-negyven évből? A számukon lehet vitatkozni, de azon aligha, hogy messze nem eleget, az ilyen cégek száma nem éri el a kritikus tömeget.
A miért megválaszolásához érdemes egybevetni Carlos Slim és Bill Gates, a világ két leggazdagabb emberének történetét. Slim tőzsdei spekulánsként indult, majd politikai kapcsolatai révén a Telmex, a mexikói telefontársaság privatizációjának győztese lett. E kapcsolatoknak köszönhetően sikerült a társaság monopolhelyzetét fenntartania, és így lett a világ leggazdagabb embere. Ezzel szemben Gates, mint ez közismert, szoftverfejlesztő tinédzserként alapította meg saját cégét, a Microsoftot, meglovagolva a személyi számítógépek globális elterjedését. És bár Gatesszel szemben is gyakran felmerült a monopóliumra törekvés vádja, amikor az Explorer böngészőt a Windowsba ágyazva dobta piacra, az amerikai kormány teketóriázás nélkül megindította a monopóliumellenes eljárást. Ez a nemcsak formálisan létező, hanem valóban hatékonyan működő jogi, intézményi rendszer az információs forradalom egyik titka: oltalmazza a szellemi tulajdont, megvédi a versenybe újonnan belépőt a monopóliumra törekvő hatalmasokkal szemben, kizárja a korrupciót, a harácsot, és biztosítja a korrekt üzleti lépésekhez szükséges környezetet.
Bár a könyv külön nem foglalkozik a 1989 utáni Magyarországgal, mégis teljesen világos: ez a történet rólunk szól, ritka élményt kínálva. Ugyanis lehetővé teszi, hogy egy értelmezési keretben vizsgáljuk a jelen 22-es csapdájának mindkét részét: „az átmenet zűrzavaros évtizedeit” és az elmúlt két évet. Ebben a fogalmi keretben a rendszerváltás utáni korszak korántsem szeplőtelen: egyrészt olyan elit született, amely nem kívánta vagy nem tudta a gazdasági eredményeket a többséget is elérő, befogadó renddé alakítani, nem terítette, hanem központosította a rendszerváltás hasznait. Ezt azért is tehette meg, mert a jogállami intézmények autonómiája, a korrupció elleni fellépés, a szabálykövetés kultúrája eleve gyenge volt, és csak tovább gyengült az elmúlt évtizedekben. (Ez a történet ebben a keretben, ki kell mondani: kudarc volt, még ha e kimondás, személy szerint nekem, nagyon fáj is.)
Ezt a helyzetet használta ki a Fidesz fülkeforradalmi győzelmével – hogy aztán a végletekig vigye a politikai retorikájában elpusztítandónak bélyegzett rendszer logikáját. Orbán legfőbb feladatának egy történetileg is megkerülhetetlen hatalmi centrum létrehozását tekinti. Ennek előfeltétele a saját gazdasági birodalom létrehozása. Ugyan jól jönnek a saját külön bejáratú oligarchák, de a legjobb, ha a vagyonfelhalmozás a legbelső körön belül, a volt pártpénztárnok és kollégiumi szobatárs felügyelete alatt történik. Ez a törekvés már rég nem a pártfinanszírozás biztosítására irányul, hanem hosszú távú, társadalomátalakító projekt. Orbán világképében az nem probléma, ha ehhez át kell hágni néhány szabályt, minél kevesebb független intézmény marad, annál jobb. Hosszú távon ez ugyan garantáltan a nemzet lesüllyedéséhez vezet, de hosszú távon, mint tudjuk, mindannyian halottak leszünk.
De valahol itt lehet a megoldás is, a politikai intézmények körül. Ahhoz, hogy kitörjünk a nemzeti tragédia felé vezető spirálból, olyan program kell, ami széles támogatást élvez, képes megszólítani Orbán ígéreteinek egykor bedőlő, de a stratégiai harácsából mára kiábrándultakat is.
És lássuk be, önmagában keveseket lelkesítő program, hogy Simicska Lajos hálózatépítése helyére Puch László machinációi kerüljenek, hogy a fideszes nyikhajokat váltsuk le másmilyen nyikhajokkal. A szimpla elitváltás ígérete az elmúlt 22 év fényében nem jelent különösebb politikai motivációt. Ehhez az egyetlen lehetséges platform, ha világossá válik a politikai intézmények függetlenségének és hatékony működésének szerepe. Ha a döntő többség megérti: a jogállam nemcsak díszítmény, divatcafrang, hanem nekünk csak ezen keresztül vezet az út a mindenkit elérő, befogadó gyarapodáshoz, a nemzet sikeréhez. Nem emberi jogi, hanem gazdasági, hatékonysági kérdés. Az elmúlt két év is megmutatta, illúzió, csalfa vak remény volt az orbáni alku, amelyben a jogintézmények leépítéséért cserébe a többség boldogulását ígérte. Valójában épp fordítva alakult a helyet: a lebontott intézmények romjain a gazdasági összeomlás felé botladozunk. Visszamenőleges törvénykezés és adókivetés esetén nincs külföldi befektetés; ha csak a Közgép nyerhet, a magyar vállalkozók már el sem indulnak a pályázatokon, ahol a jogszolgáltatásban nincs bizalom, ott senki nem akar vállalkozni. Ezért elementáris gazdasági érdek is, hogy olyan intézményi háló jöjjön létre, ami nem politikai érdekek és kapcsolatok alapján válogatja a győzteseket és a veszteseket. Olyan intézmények kellenek, amelyek akár Orbán Viktort is megvédik – ha igaza van. De törvényes eljárásban el is ítélik, ha jogtalanságot követ el.
Ehhez ezeket az intézményeket nem elég restaurálni, visszahelyezni őket fülkeforradalom előtti helyzetükbe, hanem radikálisan meg kell erősíteni őket. Az intézmények hatékonyabb és átláthatóbb működéséhez, az emberek többségét elérő befogadó kiterjesztéshez ma az információs technológiák az új lehetőségek egész arzenálját kínálják. Ám ezek a lehetőségek csak akkor válnak a valóság részévé, ha ezekhez társadalmi innováció és támogatás is társul. A politikai intézmények valódi függetlenségének megteremtése, innovatív eszközökkel hatékonyságuk javítása egyúttal olyan nemzeti minimum is lehet, amiben akár a jobb-, bal- és egyéb oldalak is egyetérthetnek. Ez valójában a legnagyobb párt kormányprogramja is lehetne – ha eltekintünk attól az apró, ám nem elhanyagolható problémától, hogy ez a párt jelenleg nem létezik. Ám ezzel az üzenettel a bizonytalanok hatalmas táborának egy jelentős részét meg tudná szólítani – és ilyen támogatás birtokában talán létre is jönne egy ilyen párt.
