A kisváros ragaszkodik a régi kórházához
Amúgy az, hogy az 1953-ban megnyílt pincehelyi kórház bezár, szinte a nyitás óta makacsul visszatérő téma. Az intézmény a tamási járás kórháza volt, és azért nem a négyszer akkora lélekszámú járási központba került, mert a pincehelyi orvosok és közéleti szereplők jobban lobbiztak, mint tamási kollégáik. Az orsolyiták volt zárdájában alakították ki a pincehelyi kórházat (ma is a rend tulajdona az egyre rosszabb állapotú épület), és már kezdetben arról volt szó, hogy valószínűleg átköltözik majd Tamásiba az intézmény. Ám a költözés elmaradt, s a rendszerváltást 88 ággyal és három osztállyal (belgyógyászattal, sebészettel és szülészettel) élte meg Magyarország legkisebb kórháza. A kilencvenes évek végére finanszírozhatatlanná vált a kicsi intézmény, és beleolvadt a Tolna Megyei Balassa János Kórházba, azóta annak egy részlege.
Az integráció után is újra és újra tervbe vették a pincehelyi gyógyintézmény bezárását, de a helybéliek tüntetéssel, útlezárással tiltakoztak ez ellen, és talán ennek, talán másnak hatására az intézmény megmaradhatott. Jelenleg húsz-húsz aktív és krónikus belgyógyászati ággyal működik a megyei kórház pincehelyi részlege. Összesen negyven dolgozó szolgál itt, orvosa mindössze kettő van a részlegnek. A szakorvosi teendőket a megyei kórházból kijáró orvosok látják el, így például a fizikoterápia heti háromszor, a nefrológia hetente egyszer rendel. Mindezt már a részleg főorvosától, Ürögi Évától tudom meg, aki pályája kezdete – vagyis 1977 – óta itt dolgozik. Ürögi azt mondja, semmit sem tud arról, hogy mi a terve a megyei kórháznak az intézménnyel. Többet nem is kíván mondani, mert sokan várnak rá: munkanapokon negyven-ötven páciens kér belgyógyászati ellátást.
Az ápolók sem sejtik, milyen jövő vár rájuk. Böröcz Józsefné főnővér 34 éve szolgál Pincehelyen, és a gesztusaiból azt érzem, hogy megszokta már a bezárásról szóló híreket. Nem vált ki belőle indulatokat az, hogy esetleg megszűnik ez az intézmény.
A 2350 lelkes Pincehely és a környékbeli falvak lakói már másképp éreznek. Az általam kérdezettek kivétel nélkül ragaszkodnak a kórházukhoz, és többen kijelentik, hogy akár tüntetni is hajlandók érte. Amúgy az intézmény vonzáskörzetéhez 15 település 30 ezer lakója tartozik, és azt mondják az itteniek, hogy ha Pincehelyen megszűnik a részleg, akkor Dombóvárra vagy Szekszárdra kell járniuk, s emiatt 40-60 kilométerrel hosszabb lesz az útjuk. Márpedig a környéken 20-40 százalékos az állástalanság, s akinek van munkája, az is a minimálbérhez közeli pénzt keres, ezért a kórházba utazás érzékenyen érintené a családi kasszákat.
A pincehelyi részleg fenntartása viszont a megyei kórház kasszáját csapolja meg. Muth Lajos főigazgató elmondja, hogy a pincehelyi bázis évente 50-60 millió forintjába kerül a szekszárdi intézménynek. Muth szerint azonban nem ez a fő gond, hanem az, hogy a pincehelyi részleg – a felszereltség hiánya miatt – nem képes biztosítani azt a betegellátási színvonalat, amely ma egy európai kórháztól elvárható. A fejlesztés milliárdokba kerülne, ám ettől a kórház még inkább veszteséges lenne, mivel alatta van a „gazdaságos méret”-nek. Ugyanakkor a főigazgató hangsúlyozza, hogy a pincehelyi intézmény sorsáról nem a megyei kórház, hanem a politika dönt. Muth az előzetes tárgyalások alapján nem tartja kizártnak, hogy a pincehelyi részleg valamilyen otthonná válik, ahol az idős és beteg emberekről gondoskodnak, immár nem kórházi keretek között.
Ha ez a változat valósul meg, a részleg Pincehelyen álláshoz nem jutó nővéreinek és orvosainak a megyei kórház kínál állást, és a szekszárdi intézmény kisbuszokkal megoldja az érintettek beutazását is. Muth Lajos hozzáteszi, hogy valaha ő is dolgozott a pincehelyi kórházban, tudja, hogy a családias intézményhez mennyire kötődnek az itteniek. De a világ másfelé halad, s a szakmaiság és a gazdaságosság Pincehely ellen szól.
