Fodor Gábor, az SZDSZ korábbi elnöke türelemre intett, és a demokratikus ellenzéki erők összefogását sürgette a Republikon Intézet hétfői konferenciáján. A liberalizmus visszatérésének esélyeiről tartott fórumon Fodor azt mondta, azért sem tartja indokoltnak most egy új párt megalapítását, mert még csak a kormányzati ciklus félidejében vagyunk, egyébként is, számtalan elsietett kezdeményezés vallott már kudarcot, és ezt a liberálisok nem engedhetik meg maguknak. Szerinte akkor volt sikeres a liberalizmus hazánkban, amikor követte a nyugati eszmei áramlatokat, széles társadalmi rétegekben tudott hatást kifejteni, és a patriotizmussal kéz a kézben tudott fellépni. Ez különösen igaz szerinte a mai magyar valóságra, amikor a jobboldal eljutott Márai Sándortól Wass Alberten keresztül Nyirő Józsefig. „Ez az út tragédia, a jobboldal mélyrepülését mutatja.” A XIX. századi liberális hagyományok szerinte azért is érvényesek napjainkban, mert mindig is felvették a harcot a tekintélyuralommal, a mai politika márpedig ezekre a tekintélyuralmi hagyományokra, köztük a Horthy-korszakéra próbál építeni – ezzel szemben tehát van létjogosultsága egy liberális alternatívának.

Fodor az SZDSZ kudarcára is kitért; szerinte ebben nem volt semmi sorsszerűség: politikai hibák sorozata vezetett idáig. A Tocsik-ügy és az első MSZP–SZDSZ-koalíció indokolatlan fenntartása után az SZDSZ már politikai agóniában volt, bázisa beszűkült, ahogy a mondanivalója is. Az út szerinte évek óta látható volt, a következtetése pedig az, hogy egyébként helyes és jó célokat sem lehet erőszakkal lenyomni a „társadalom torkán”. Ami az új párt lehetőségeit illeti, Fodor szerint „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, nem szabad feléleszteni az SZDSZ-t, de tanulni kell a hibáiból és büszkének lenni az érdemeire. Szerinte egy liberális párt létrehozásának feltétele a piacgazdaság, az emberi jogok, a szolidaritás melletti egyértelmű kiállás, valamint a nyugati orientáció. Mindhárom területen komoly visszalépést okozott szerinte az Orbán-kormány, ami felerősíti egy liberális alternatíva felmutatásának szükségességét. A Fidesz sokat tett azért, hogy elveszítse a 2014-es választásokat, a siker kulcsa az ellenzék kezében van. A demokratikus ellenzéki pártok közül azonban egyik sem nyújt ilyen alternatívát – „márpedig igény volna rá”, a választók 15 százaléka továbbra is liberálisnak vallja magát.

A liberális, piacbarát gazdaságpolitikát tévesen hibáztatják a válság előidézéséért – erről Oszkó Péter korábbi pénzügyminiszter beszélt a Bajnai Gordon-féle Haza és Haladás Alapítvány képviseletében. Álláspontja szerint a politikai döntéshozók nem a fenntartható gazdasági pályát tartják szem előtt, hanem a népszerűségüket. Jelenleg tehát az állam nem nyújt megoldást a válságra, sőt maga jelenti a problémát, miközben megváltóként próbál fellépni a válságkezelés során. Oszkó úgy látja, hogy Magyarországon a liberális gazdaságpolitika azért nem tudott megbukni, mert az elmúlt 22 évből kevés olyan időszak volt, amikor igazi piacbarát gazdaságpolitikát láthattunk. Minden más időszakban igyekeztek felélni ezeknek az éveknek az eredményeit. Oszkó úgy látja, az Orbán-kormány idején összefüggéstelen, az alapvető kritériumokat sem ismerő döntések születnek, a vállalkozásokat sújtó, a fogyasztást drágító intézkedéseket hoznak, a munkahelyteremtés helyett inkább a munkahelyek megszűnését idézi elő. Abból pedig, hogy a válságban az állam egyre nagyobb szerepet vállal, logikusan következik, hogy egyre sikertelenebb lesz. Szerinte a magyar politikának is fel kellene adnia az állami mindenhatóságának nimbuszát, de az „elmúltnyolcévezéssel” is fel kellene hagyni, mert ha felelőtlen adósságvállalásokról és rossz gazdaságpolitikai stratégiákról beszélünk, akkor inkább az elmúlt 12 évről beszélhetünk. Ennek az eltelt bő évtizednek a „nagyon nem piacpárti” gazdaságpolitikáját kellene végre felismerni és megváltoztatni.

A szabadság és a szolidaritás együttes képviselete adta a hazai liberálisok erejét Bozóki András korábbi kulturális miniszter szerint. Ebben a kétezres években következett be egy fordulat, amikor a szabadság mellé „felzárkózott” a versenyképesség fogalma. Innentől kezdve a liberális gazdaságpolitika egyre inkább a szabadelvűséget jelentette, az pedig már csak a versenyképességet, a szolidaritás elve egyre inkább háttérbe szorult. A liberális elit pedig fokozatosan elszakadt a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatoktól, egyre kevésbé vette észre, hogy „Magyarország lassan visszatér a hárommillió koldus országához”. Mégsem tartja kudarcnak a rendszerváltás óta eltelt bő két évtizedet Bozóki: a liberálisok büszkék lehetnek a jogállami hagyományaikra, de arra is, hogy miközben pártok jöttek-mentek, húsz évig mégiscsak meghatározó erő maradt az SZDSZ. Sikeres akkor lehet a liberalizmus – folytatta –, ha nem a nagytőke, a bankok, a külföldiek, az elnyomók, a gazdagok pártját látják benne, hanem egy olyan eszmét, amivel a többség azonosulni tud, amelynek valamennyi réteghez van érvényes mondanivalója. A liberalizmus esélyeit növelheti szerinte, hogy „megint van egy autoriter jellegű rendszer”, de ez kevés: a liberalizmus sikerének az is feltétele, hogy nem lehet elitista, alázatosnak és plebejusnak kell lenni.

A liberalizmus bukásakor – elnökök együtt: Kóka János és Fodor Gábor