Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet és Wass Albertet bújnak lecsófőzés közben, merthogy a nemzeti politika most újra fölfedezteti a kommunista időszak alatt tiltott szerzőket. Szubjektív megjegyzés: én a fenti névsorból a hungaristákkal lepaktáló kiugrott pap műveit tartottam a legtöbbre. De mikor! A nyolcvanas években, amikor sikk volt Nyirőt olvasni.

Most meg kötelező lesz. A kajánság másik oka, hogy magam elé képzelem a csillogó szemű, tizenhat éves diákokat, amint Tormay Cécile életművéből majd nem a latinból átültetett középkori Magyar legendákról kérdeznek (pompás szövegek, Móricz is megdicsérte a Nyugatban), hanem az kezdi őket izgatni, hogy a tankönyvekbe újra becsempészett hölgy miképp közelített azonos nemű kortársaihoz.

Amivel semmi gond, de a tanár úrnak vagy hölgynek szépen el kell magyaráznia, hogy a Corvin koszorúval kitüntetett nagyságos asszony hogyan szerette el Zichy Rafael gróf szép nejét, született Pallavicini Eduardinát. A gimnazista fiúk jókat fognak kuncogni a hátsó padsorokban, amikor majd a tanár úr leszögezi, hogy ez szigorú magánügy, nem befolyásolhatja az életművet. Saját tanári múltamból tudom, milyen sokat izzadtam azzal, hogy elmagyarázzam, Brüll Adél férje, Diósy Ödön miért nem harcolt Ady múzsájáért, Lédáért. Ez, sajna, túlságosan lekötötte tanítványaim fantáziáját, miközben A magyar ugaron-t magolták. Hozzáteszem, a diákjaim „utálták” Illyés Gyulát, amiért elszerette József Attilától Flórát!

Érdekes őszi tanórák következnek. A bajuszokkal pingált tankönyvek lapjaira visszaszivárognak a holt költők, kavarog majd velük egy csomó régi és megfejthetetlen történet, s ott lesz a nyomukban a sok, ma már értelmezhetetlenül egyforma és poros mondat. Ha politikai okból kezdik újraszerettetni a homályba veszett irodalmat, az végképp lehetetlenség. Nem értem egyébként az újraszerettetőket (még György Péter találó metaforája, a neobarokk retró se győz meg túlságosan).

Csak az marad meg hosszú idő elmúltával is értékesnek, ami érdek nélkül tetszik. Ha a tanár néni olyat kezd magoltatni a diákkal, ami ma már nem létezik, arra az új generáció először röhögéssel, aztán érdektelenséggel reagál. Ha még ezek után se szállnak le a fiatalokról, a jobboldal ikoníróit szépen meg fogják utálni. Ez talán még rosszabb, mint elfeledettnek maradni.