„Hanem hogy jó-e a kérdés, azon gondolkodom.”

Ebből a nem kicsit önmarcangoló mélázásból is látszik, hogy a miniszterelnök figyelmét a felette fontos államügyek sem terelhetik el a hétköznapi problémákról, és hogy tulajdonképpen mindig dolgozik. Dolgozik és gondolkodik. Egyfolytában töri a fejét, hogy ne csak Nyergesnek, Mészárosnak és Simicskának, de mindenkinek jó legyen. Most például azon dolgozik, hogy Szöllősi Györgyinek jó legyen. Mert kezet a szívre, hát nem megnyugtató, hogy Orbán Viktor nem rest megosztani újságírószakmai szkepszisét az őt kérdező tévériporterrel? Hogy itt nálunk mindenkire figyelve van?

A köztévé Az Este Extra című műsorának tizenhatodik percében hangzik el a dilemma. Kábé az egyetlen dilemma. A kérdés pedig, amelynek helyénvaló voltával kapcsolatban kétségei vannak a miniszterelnöknek: tartható-e a „tíz éven belül egymillió munkahely” ígérete.

„A kormányzás két évének értékelése Orbán Viktor miniszterelnökkel” alcímből sajnos csak annyi igaz, hogy Orbán Viktor az ország miniszterelnöke. Tulajdonképpen hálásak lehetünk ezért az interjúnak látszó jópofáskodásért, mert így a kormányzás félidejében megint színre szín kiderül egyrészt, hogy mit gondol a miniszterelnök az általa irányított ország polgárairól, másrészt meg, hogy milyen állapotban van a közszolgálati televízió. Mindkét kérdésre lesújtó a válasz.

Honfitársainkról látszólag azt gondolja például, hogy teljesen hülyék, ami nem szép dolog. Ezt a hülyének nézést egyébként abból gondolom, hogy a fizetését adóforintokból kapó, úgymond helyettem, helyetted – helyettünk kérdező riportert a legkevésbé sem veszi komolyan. Akkor is így van ez, ha Orbán fontosnak tartja elmondani: „én komolyan veszem önt”. Meg azt is, hogy „én komolyan veszem az embereket”. Meg azt is, hogy „én hiszek a demokráciában”. Aha.

Nem is csak az, hogy rendszabályozza az újságírót. Ez sima hübrisz, megszoktuk, ad notam „KARESZ HÜJE / GYÖNGYI HÜJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van.” Hanem az évődésbe, a flörtbe ojtott leereszkedés, például. „Ön fiatal, lehet, hogy már nem is emlékszik rá...” Arra mármint, hogy nem ez a mostani az első nemzeti konzultáció. A riporter mosolyog, zavarban van, „de emlékszem rá”, mondja – mi mást mondhatna. Kamera vált, Orbán is mosolyog. Ebben a néhány gyönyörű és boldog másodpercben ott sűrűsödik elég sok minden, ami miatt diszkomfortos ez az ország.

A harmincnyolc adásperc alatt olykor fel-felcsillan az esély az érdemi riporteri munkára, Szöllősi Györgyi néha visszakérdez, haloványan próbálja a mellébeszédről leterelni Orbánt, de hát mégiscsak one man show kerekedik, nem pedig az elmúlt két év értékelése. És igazi törekvés egyébként sincs. Sok egyéb mellett szintén nem esik szó az egyre koncepciózusabbnak tűnő Kulturkampfról (Kossuth tér, Horthy, Szabó, Tormay, Nyirő), egyáltalán: a kultúráról. El van sikkasztva az is, hogy a legcsóróbbak szívták a legnagyobbat persze, megint. Hogy az ország majdnem fele a létminimum, vagyis kvázi a híd alatt él. Hogy az ország fele nem menne el szavazni, ha most vasárnap lennének a választások. Hogy egy százalék a különbség a Fidesz meg az MSZP között. Hogy a magyarok háromnegyede szerint nem jó irányba mennek a dolgok. Nem lett volna illő ebbe a riporterrel illusztrált PR-műsorba egy csipetnyi önkritikát adagolni, a látszat kedvéért legalább, meg hogy a józanabbak ne gondolják, hogy azonnal be kéne zárni a köztévét a francba?

Tessék mondani, ez most akkor egy jó kérdés?