Nem az baj, hogy Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet és Wass Albertet beparancsolják az iskolákba. Hanem az ok, amiért. Hogy egyáltalán parancsolgatnak. Miért is ne éltethetné a magyar diákok számára a Megújuló Magyar Élet Nemzeti Egységpártjának vezérszónoka „Zsebethlen István gróf providenciális alakját”, hogy a nebuló egy életre megutálja Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című remek szatíráján keresztül Horthy Miklós keresztény-nemzeti „görénykurzusát”?

Miért ne olvashatná a magyar iskolás Nyirő József korai sűrű, balladás novelláit, melyekből a legszebb magyar filmek egyike, az Emberek a havason készült?

Miért ne találkozhatna az erdélyi magyar úri középosztály végtelenül üres és értelmetlen életével a Wass Albert Farkasvermében megidézett Rápolthy családon keresztül?

De ne érezze magát biztonságban az a tanár, aki erre használná az említett urakat, mert nyilvánvalóan nem erre szánják őket. Ez minden sorból kiderül, amit a kormánytábor sajtója kinyomtat róluk. Velük szimbolizálják, hogy a vad rasszizmus, az egyetemes értékek fölé rendelt nemzeti öncélúság, a nyilasokkal való lelkes együttműködés és a zsidóüldözés támogatása immáron a szalonon belül van, összefér a kulturális kánonnal.

Mindezt a nagy „jobboldali egységtábort” összefogó Janus-arc középre nézve lehazudja és bagatellizálja, a szélre nézve igazolja. (Csupán a rend kedvéért: Szabó Dezső „csak” Mussolini fasizmusával szimpatizált, de a háború éveiben már azzal sem, s a legmélyebben megvetette mindazt, amit Wass és Nyirő ekkor művelt.)

Hoffmann Rózsa aktív részese volt annak a kommunista oktatáspolitikának, mely a NAT-ba most „visszarehabilitált” írókat másokkal, például Máraival együtt igyekezett kiirtani a magyar szellemi életből. Egy igazi betonfejű káder, Ilku Pál minisztériumában kezdte oktatáspolitikai pályáját, melyet bízvást töretlennek mondhatunk. A kommunista és a keresztény-nemzeti lózungok csereszabatosak, a lényeg: az ideológiai dresszúra, a központosított tanügyi parancsuralom. A magyar oktatáspolitikát Hoffmann Rózsa vezeti vissza az Ilku-korszakba, s ennek megfelelően az irodalomtanítás lényege is újra a régi lesz: az ideológiai demonstráció.

Ez a probléma. Nem az, amit a magyartanárok egyesületének tiltakozó közleménye fölhoz, hogy ti. az érintett urak antiszemiták voltak, és nincs értékelésükben tudományos konszenzus. A világirodalom tele van géniuszokkal, akik ocsmányabbnál ocsmányabb rendszerek és izmusok hívei voltak. Ha ez kizáró ok, egy tankönyvre való sem marad a világirodalomból.

Az irodalom arra való, hogy mélyen és élményszerűen átéljük életünk, világunk nagy kérdéseit. Ennek akkor van tétje, ha ezeknek az újragondolására készek, képesek és nyitottak vagyunk. Az irodalomtanítás egyetlen értelmes funkciója az, hogy a gyerekeket ehhez a képességhez, ehhez a nyitottsághoz elvezesse.

Hogy milyen műveken keresztül, ahhoz köze van a gyerekek sajátosságainak, hajlamainak, a környezet, a kor sajátosságainak, a tanár szuverenitásának, de a tudományos hierarchiának, a kulturális kánonnak, a hatalom politikai igényeinek meg a művelt társalkodás társasági normáinak a világon semmi. Minél inkább kiszabadul ezekből a béklyókból az iskola, annál jobb. A diáknak, a tanárnak, az irodalomnak.

Tegnap meggyalázták Wass Albert debreceni szobrát