Szabad-e egy vaknak azt mondani, hogy viszontlátásra?
– Gól volt? Nem látom! – kérdezi egy fürtös hajú srác a barátját.
– Öreg, ne álmodjál, simán kivédtem a béna lövésed. Legalábbis remélem – feleli a tüsi hajú társa, aztán lehúzza a szeméről a kendőt. – Na tessék, megmondtam, itt a labda.
Diadalittasan emeli a magasba a speciális golyót, az úgynevezett vakpingpong játékszerét. A látássérültek számára kifejlesztett játék lényege, hogy bekötött szemmel egy ütő segítségével kell a pingpongasztalhoz hasonló alkalmatosságon az ellenfél kapujába juttatni a csörgő hangot adó labdát. A kendő miatt azonban nem könnyű észrevenni, ha valamelyik játékos gólt ér el.
A Városligetben szerdán megtartott esélyegyenlőségi napon csupa olyan dolgot próbálhattak ki a budapesti diákok, amely segítheti őket a különböző fogyatékkal élők helyzetének átélésében, megértésében. Az esemény a záróakkordja volt a Kézen Fogva Alapítvány idei „Fogadd el, Fogadj el!” elnevezésű programsorozatának. Váradi Ildikótól, az alapítvány kommunikációs munkatársától megtudtuk: ebben az évben immár hetedik alkalommal járták körbe az országot „közvélemény-formáló rendezvényükkel”, amivel elsősorban az volt a céljuk, hogy a fogyatékkal élők vendégül láthassák az ép társaikat. A találkozókon nem csupán beszélgethettek egymással, hanem közösen próbálhatták ki a különböző speciális fejlesztőjátékokat.
A városligeti randevún a legnépszerűbb programok közé tartozott a „vakon evezés” (az evező fiatal szemét bekötötték, a többiek szóbeli instrukciói alapján kellett irányítania a csónakot), a vaktandem (a páros biciklin ülők egyikének bekötötték a szemét) és a kerekes székes akadálypálya. Sokan kipróbálták a lábbal és szájjal festést, de nagy érdeklődés övezte azt a bemutatót is, miként használják a mozgássérültek a számítógépes szemegeret és a fejpálcát.
Hosszú sor állt a mozgássérülteket segítő kutyáknál, róluk ugyanis viszonylag keveset tudtak a gyerekek. Legtöbbjüknek tátva maradt a szája, amikor szembesültek azzal, hogy a kiképzett segítő ebek képesek visszaadni a gazdájuknak a földre esett tárgyakat – pénzérmét, kulcsot, tollat –, cipelik a kisebb méretű kosarakat, de ha kell, kinyitják helyettük az ajtót, utánuk viszik a tévé-távirányítót.
Az állandó programok közül ezúttal is óriási sikere volt a „tabuládának”. A ládát Pál Szilvia önkéntes segítő, súlyosan látássérült fiatal kezeli: általában ő válaszol azokra a „cikis” kérdésekre, amelyeket a fiatalok nem mernek szemtől szemben megkérdezni a fogyatékkal élőktől. Név nélkül azonban igen.
– Az egyik tabutéma éppen a látással kapcsolatos kifejezések használata – mondja Szilvia. – Az ép diákok arra kíváncsiak, vajon szabad-e azt mondani egy vak embernek, hogy „nézzünk körül”, vagy „viszontlátásra”, használhatják-e előtte azt kifejezést, hogy „világos, mint a vakablak”. Mindig elmagyarázom: én még azért sem haragszom, ha valaki azzal fenyeget meg, hogy „leverlek, mint vak a poharat”, sőt szívesen mesélek vakokról szóló vicceket is.
Belenéztünk a tabuládába, hogy megtudjuk, mire kíváncsiak még az ép fiatalok. Olyan kérdéseket találtunk, mint például „hogyan fürdik egyedül egy vak ember”, vagy „buliznak-e a siketek”, illetve a „vakok találkozhatnak-e a szerelem első látásra élményével”?
– Ez utóbbira saját példámat szoktam elmesélni – mondja Pál Szilvia. – Bizony ez a vakokkal is megeshet, mint ahogy velem is megtörtént. Engem például az első találkozásunkkor megigézett a későbbi férjem hangja. Akkor ez szerelem első hallásra? Dehogy: igazi szerelem első látásra.
