Romastratégia a szegénység exportja ellen
2008-ban az olaszországi romák összeírása, az ujjlenyomatvétel, a menekültekkel szemben bevetett hatósági eszközök és a kirekesztés ellen emelte fel a szavát az Európai Parlament (EP). 2010-ben pedig Európa-szerte felháborodás kísérte a francia kormány intézkedéseit: a hatóságok erőszakot is alkalmazva számoltak fel illegális telepeket és toloncoltak vissza – főleg Romániából menekült – romákat a származási országukba.
Ezek a válsághelyzetek hozzájárultak ahhoz, hogy az unió döntéshozatali szerveiben felismerjék, közös politikára van szükség a romákat érő súlyos hátrányok felszámolására. Ennek az egységes európai romapolitikának alapja a magyar elnökség alatt elfogadott európai keretstratégia, amelyhez igazodva a tagállamoknak tavaly év végéig kellett elkészíteniük saját politikájukat. Magyarországon ezt Nemzeti felzárkózási stratégiának nevezte el a dokumentum elkészítéséért felelős társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság. A tagállamok saját vállalásait a bizottság májusig vizsgálja meg.
A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány blogján olvasható Ujlaky Andrásnak, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) kurátorának elemzése a magyar romastratégiáról, amelyben a szerző azt írja, nagy kár, hogy az Európai Bizottság „nem vállal nagyobb szerepet a programok megalkotásában, végrehajtásában és monitorozásában, hanem pont azokra a kormányokra bízza a feladatot, melyek évtizedek óta nyilvánvalóan nem tudnak vagy nem akarnak megbirkózni vele”.
Megkérdeztük Andor László foglalkoztatásért felelős uniós biztost, hogy milyen eszközökkel tud a bizottság hatékonyabban fellépni a romák társadalmi befogadásának elősegítésével kapcsolatban. – Az európai stratégia azért ebben a formában alakult ki, mert meg kellett találni azt a megfelelő szintet, amellyel kellően konkrét iránymutatást adunk a tagországoknak, ugyanakkor egy olyan területen, ami alapvetően szociális problémák, hátrányok leküzdését jelenti. Ugyanakkor nem rövid vita eredményeként minden ország elismerte azt, hogy ennek a szociális problémának van egy európai dimenziója – nyilatkozta Andor László. A közös európai fellépést a biztos szerint a szabad mozgás sürgette, vagyis „a szegénység exportját senki sem akarja Európában”. A gazdagabb tagországok viszont felismerték, hogy azokban az országokban, vagyis Szlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában, ahol a roma népesség legnagyobb része él, a romák társadalmi befogadásához a hazai források messze nem elegendőek. – Tehát ezt ki kell egészíteni uniós forrásokkal, de a pénzt nem lehet feltételek nélkül adni, nem lehet szabad felhasználású zsebpénzként kezelni, hanem meg kell mondani, milyen politikai céllal fogják elkölteni – fogalmaz.
Arra a kérdésre, ha a bizottság azt olvassa egy ország nemzeti romaprogramjában, hogy az abban leírt célok nem illeszkednek a keretstratégiához, milyen eszközökkel tud beavatkozni az adott tagállam politikájába, Andor azt mondja, ez fontos kérdés volt a bizottságon belül is. – Alapvetően két eszközünk van, az egyik a nyilvánosság előtti bírálat. Bármely országról is van szó, ha a kritika, illetve az ellentmondások feltárása nyilvánosság elé kerül, az egyfajta nyomásgyakorlást önmagában is jelent. A civil, a nemzetközi és a romaszervezeteknek konkrét érveket adnak, ha a megoldásokat más módon akarják megtalálni vagy alkalmazni, mint ahogy a szóban forgó tagállami kormány. A másik pedig a pénzeszközökről szól. Az ilyen célú támogatásokat is a romastratégia értelmében kell felhasználni, és ha a szegregáció a kérdés, nyilvánvalóan nem lehet szegregációs gyakorlatot uniós pénzből finanszírozni, ez teljesen egyértelmű –állítja a biztos.
A magyar stratégia egyik leggyengébb pontja éppen a szegregáció elleni küzdelem. A magyar felzárkózási tervekben a szegregáció felszámolásával kapcsolatban – ahogy erre Ujlaky rámutat – a magyar kormány „büszkén felsorolja az intézményrendszert, az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, valamint azt a tényt, hogy a megszűnő kisebbségi jogok országgyűlési biztosának feladatait az általános ombudsman veszi át”. De a felzárkózásért felelős államtitkár által jegyzett dokumentum egy szóval sem említi, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvény 2003-as hatálybalépése óta „sem a központi, sem a helyi önkormányzatok nem indítottak egyetlen ügyet sem a cigány gyerekek iskolai szegregációja, a romákat ért munkahelyi diszkrimináció, a roma közösségek és egyének zaklatása miatt.
Aktivisták levele a bizottsághoz
A magyarországi felzárkózási stratégia oktatási szegregációt érintő részei miatt a múlt héten roma aktivisták Viviane Reding alapjogi biztoshoz, az Európai Bizottság alelnökéhez fordultak. A levél aláírói – Mohácsi Erzsébet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány vezetője, Dinók Henriett doktorandusz, Daróczi Gábor, a Romaversitas Alapítvány igazgatója, Orsós János, a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola pedagógusa, a Dzsaj Bhím Közösség vezetője – a stratégiával kapcsolatban azt látják a legfontosabb problémának, hogy „a roma gyerekek legsúlyosabb problémáját, a minőségi oktatáshoz való hozzáférés hiányát meg sem próbálja orvosolni az elkövetkező tíz évben”.
Mint írják: „Meggyőződésünk, hogy a jelenlegi és korábbi magyar kormányok, amikor nem lépnek fel az etnikai alapú szegregációval szemben, nem csupán a hazai törvényeket, hanem az Európai Unió faji egyenlőségi irányelvét is megszegik”. A levélben az aktivisták kitérnek arra, hogy a magyar kormány a stratégiával párhuzamosan olyan köz- és felsőoktatási reform megvalósításán dolgozik, amelynek lépései nem elősegítik „a szegény és roma gyerekek minőségi oktatáshoz való hozzáférését, inkább akadályozzák azt”. Felhívják Reding figyelmét arra is, hogy a magyar stratégiában a magyar kormány uniós forrásokat a szegregációt konzerváló programokra kíván fordítani.
A roma aktivisták arra kérik a bizottságot, csak akkor folyósítson pénzt a magyar romastratégia megvalósításához, ha a magyar kormány biztosít „minden szükséges támogatást a roma családoknak és gyerekeknek ahhoz, hogy megállhassák helyüket a befogadó, integrált óvodákban, iskolákban és egyetemeken”, és ha valamelyik intézmény megsérti az egyenlő bánásmód követelményét, akkor az állam szankcionálja a jogsértő magatartást.
