Mézédes élet
– Munkaruhát adnak? – Nem. Hajhálót kap. Fehérben kötelező dolgozni. Mézet gyártunk. Hozzon magával fehér pólót, nadrágot, cipőt. Biztos, hogy van otthon. Nekem nem volt. A turkálóban vettem egy Miki egeres kapucnis, egyébként fehér pulóvert és egy Sláger rádiós pólót ezer forintért. Mást nem találtam. Reggel négykor keltem, az alvás nem nagyon ment.
Szürke mackóban és még majdnem új barna bakancsban megkérdeztem, így jó lesz-e? Jó volt, egyelőre. Ám a sok fehér közt Mickey és a Sláger Rádió szúrta a többiek szemét. Rajtuk honnan van fehér cucc?
– A bére 132 ezer forint bruttó, utazást nem térítünk, cafeteria a három hónapnál régebbi dolgozóknak jár.
Aki nem itt lakik, az csak kocsival tud bejárni, de hát ilyen benzinárak mellett... Az itteniek biciklivel beérnek húsz perc alatt. Kiderült, hogy ennyire korán nincs távolsági buszjárat. Egyébként körbe lehetne menni, háromórás úttal, ami autóval tizenöt perc. Oda-vissza negyvenhét kilométer. Benzinre elmegy negyven-ötvenezer forint, marad harminc-negyven körül... Mindegy, munka.
– Egész nap állni kell, kétóránként van tíz perc pihenő, összesen fél óra, ezt a fél órát műszak után le kell dolgozni. Így reggel hattól délután fél háromig tart a munkaidő. De legalább háromnegyed hatra legyen itt. Ha nem készült el az aznapi megrendelés, benn kell maradni. Ezt nem számoljuk el túlórában. Túlórának csak a hétvége számít, ha van munka. A munkaszerződése határozott idejű, három hónapra szól. De aki bírja, az maradhat, hosszabbítunk, nyáron van munka a méhészetben, Baranyában. Jó így?
– Nézzük meg az üzemet! A fülvédő, a hajháló, a védőköpeny használata és a fertőtlenítőszeres kézmosás kötelező. Nem mosunk kezet.
Vigyázat, forró tárgy! – figyelmeztet a lépszeletelő előtti tábla. A mézcsapnál pillanatnyi figyelmetlenség, és csúszkálhatok a ragacsos-illatos aranysárga mézben. A bakancsomnak annyi.
A munkakörömbe tartozó feladatokat nem volt idő ismertetni. Egyébként a többi új dolgozót se tanították be. – Lányok, mutassátok meg neki! Mennem kell, itt a török kamion.
A munkaszerződésem ötös pontjában szerepelt, hogy csomagolóként alkalmaznak, és hogy „az utasítási és ellenőrzési jog gyakorlása a gyártás-vezetői munkakörű dolgozót is megilleti”.
Ibolya – azt hiszem – gyártásvezetői munkakörű volt. De Klári, Móni, Gizi is valamilyen vezető lehetett. Ide-oda álldogáltam, valamelyikük néha próbált tanítani.
– Mindig legyen nálad meleg vizes rongy! Ha lecsöppenne a méz, törölgess, mert ragad, mint az istennyila. Csavard rá a kupakot rendesen, mert ha a raklapon kiborul, kikapunk.
– Ha kész a sor, tegyél köztest! Mérd gyorsabban, de ne a mérlegen zárd le az üveget!
– Nem érünk rá, pörgésről szól az élet! Nehogy lenyald a mézes ujjad, az tilos! Mosd meg, de igyekezz!
– Ez nem jó, ez szar! Hogy néz ki ez az üveg?
– De hát... Klári azt mondta...
– Nem érdekel, azt csináld, amit én mondtam! (Most akkor mit?)
– Kész van a raklap, ne álljál már, mint lóf... a lakodalomba’! Hozd a „békát”, cserélj raklapot!
– Meg kell látni a munkát! Az a három hónap lehet ám rövidebb is, ha nem tetszik, lehet menni az irodába.
– Tízmagas a raklap, mit nem értesz ezen? Te nem végeztél soha fizikai munkát, mi?
– Ki mondta neked, hogy gyere ide?
– A telefonodat nehogy felvedd! Munka van, majd otthon beszélsz.
Másnap reggel csak a lóbalzsamos masszírozás után mozdult meg a kezem-lábam. Erősen bicegve, de gyorsan mentem az öltözőbe.
Takarító nincs, az egész üzemet mi takarítjuk reggel, este. A töltősoron izzadunk egy szál pólóban is, de ha a raktárban csomagolunk, kabát kellene, mert amikor beáll a kamion, míg azt megpakolja a targonca, ugyanolyan hideg van bent, mint kint. Februárban velem együtt hat embernek volt arcüreg- vagy tüdőgyulladása. Gyógyszerrel jártunk dolgozni, szedtük az étkezéseknél. Amikor már nem tudtunk felkelni a magas láz miatt, mégiscsak megkíséreltük a betegállományt. Aztán félig gyógyultan újra dolgoztunk, és tovább szedtük a gyógyszereket.
Eszter közgazdász volt, ötvenéves elmúlt, külföldről települt haza – vesztére.
– Négy unokám van, azt mondja a kicsi: „mama, mikor sütsz finomat? – Majd fizetéskor, kicsim.”
Andi gyógyszerész, de ízületi betegség támadta meg a végtagjait. Kifacsarodott ujjaival nehezen rakta dobozba a lépes üvegeket. Mindig a szalag végére állították, leszedni, ami inkább lekapkodásnak látszott. Egy mézzel teli doboz hatnyolc-tíz kiló, attól függően, hogy éppen mi jön le a szalagról. Egy sorra jut kilenc-tíz doboz, egy raklapra tíz sor. Néha – ha valamelyik targoncás fiú ráér – leváltják. Az öltözőben Flector kenőccsel próbálja enyhíteni a fájdalmát.
– „Most végzett a nagyfiam, de nem talál munkát. Pánikbeteg lett, vagy mi, az orvosok se tudják, csak ül otthon. A páromat leszázalékolták, nagyon kéne a pénz, de már tudom, hogy nekem nem fognak hosszabbítani. Megmondta Sacika.”
A tíz, idényre felvett dolgozóból két hét alatt négyen mondtak fel. Volt, aki zokogva távozott Ibolya „oktatása” után.
Éva hat osztályt végzett, mindig nevetett. Önként lett az üzem bohóca a túlélésért. – „A nagylányom óvónő, már dolgozik, nagyon jó neki, itt helyben van. De a kisebbik még tanul, csecsemőgondozó szeretne lenni. Én nem engedem el kollégiumba, jön haza, főzök neki, jobb így.”
Egyszer, amikor rám üvöltött valamelyik „gyártásvezetői beosztású”, vigasztalásul, hogy oldja a szinte tapintható feszültséget, engem kinevezett „Szamantának”, míg ő értelemszerűen „Pamela” volt. Attól kezdve gyakran beszélgettünk a reggelinél „férjeinkről”, Bobbyról, Jockey ról és a „farmunk” ügyeiről Dallasban.
Hívott, menjek vele teregetni. Vadonatúj Whirpool mosógép volt a zuhanyzóban. Kiszedte a hófehér, Lenor illatú munkaruhákat. Volt ott finom meleg polármellény, pulóver, póló céges filmnyomással, vászonnadrág. Kiderült, hogy volt fehér bakancs is.
Csak nem nekem. Gondoltam is, hogy velem se terveznek hosszú távra. Hiszen Ibolya megmondta már az elején, nem vagyok idevaló.
De azért mi, fekete bárányok is reménykedtünk. Igyekeztünk nem mellre szívni, ha bántottak. Rövid idő alatt kicsit lötyögős felkarunk formásabb lett, derekunk karcsúbb, fenekünk, combunk izmos. Valóban „pörögtünk”. És mindennap újra hallgattuk:
– Mondom neked, hogy mindig mozogj, sose állj meg, csinálj valamit, mert az üvegfalon bármikor láthatnak az irodából. Új dolgozó, vagy nem új, itt nincs idő magyarázgatni, hogy nincs méz. Majd ideér, már szóltunk, fel kell melegednie, addig fogj egy rongyot, mosd ki, törölgess, készítsd elő az üvegeket, hozzál fel kupakot. Mi az, hogy nem tudod, hol van, a raktárban van, keresd meg, vágjál köztest, de rendesen mérd a raklaphoz, ne legyen csálé, mert leborul az egész. Ne bénázzál, mert nem lesz jó vége.
Néha a profi is téved, valaki elszúrta az olaszoknak szánt üveg címkéjén a feliratot. Négy raklap üveget áztattunk le lavórban, vakartuk óvatosan, hogy a zárjegy ne sérüljön, jégkrémes pálcikával. És címkéztük újra.
Másnap a méz tetején keletkezett légbuborékokat kiskanállal próbáltuk szétkavarni, hogy ne látszódjanak. Kinyitottuk az üveget, megkavartuk, lezártuk.
Húsz perc múlva ugyanolyan lett. Azt mondták, ha még mindig ilyen, kiöntik, így nem mehet ki a megrendelőhöz.
Mindent meg lehet szokni. Marcsika kedvenc mondása az volt: „Beveszem a lesza.om tablettát – és annyi”.
– Én úgy vagyok vele, hadd beszéljenek, amíg munkám van, az a kis pénz is pénz, nem érdekel, fi gyelj ide, valahol őt is megértem, mert van még viszsza neki két éve a nyugdíjig. Jó, hogy ezt másképp is meg lehetne mondani, de hát nem vagyunk egyformák. És amíg a vezetőség tudtával megy itt a szelektálás, mit bírsz csinálni, anyukám. Megaláznak, hát megaláznak. Az mondjuk tényleg durva volt, hogy Anettet az ebédlőben is szívatta a szolárium miatt, hogy: „nagyon csúnya fekete vagy”. Ehhez már tényleg semmi köze, meg az: „ja, a te anyukád az a dagadt, azt ismerem, szoktam látni a százforintosba’”. Na, azért álljon meg a menet!Mindegy,menjünk,mertmegint balhé lesz.
Rájöttem, hogy a külföldre szánt mézeknek gyönyörű doboz készül, amit – ha van idő és ember – előre meg kell hajtogatni. Egyszer sikerült a reggeli eligazításnál kikerülnöm a töltősorról, és mivel mindenhová megvolt a megfelelő ember, felajánlottam, hajtogatom a dobozokat. Nyertem. Egyedül voltam a raktárban, egy hétig csönd volt, és háromezernél valamivel több dobozt készítettem el. Az alkaromat könyökig, a kezemet mindenhol csúnyán összevagdosta a karton, de megérte. Raklaponként száz darab, szépen bebandázsolva, öröm volt nézni. Én készítettem egyedül!
Két hét múlva mindenkit behívtak egyenként az irodába.
Rövid ideig voltam benn.
– Megköszönjük, és minden jót kívánunk, de ez tényleg nem magának való.
