A gazdaság kiszáradt. A média- és kultúrharcban lövészárokharc következett. A nemzetközi és hazai nemzeti permanens forradalom embargó alá került. Választhatott 1. a realista, hosszú távú megállapodás; 2. a tűzszünet; 3. a teljes vereséghez és a feltétel nélküli megadáshoz vezető háborús folytatás mellett. A tűzszünetet választotta. Ezzel saját létét meghosszabbította, személyes menekülési útvonalát biztosította. De rendszerének továbbélési esélyeit rontotta.

Mi vezetett az európai tűzszünet fordulatához? Miért váltott Orbán a Barroso-tárgyalással a korábbihoz képest más hangra? Miért beszél most „európaiul”, ha eddig rovásírással írt deklarációkat?

Az első és legfontosabb ok a nemzetközi szereplők egységes és összehangolt magatartása, a hatalmas nemzetközi gépezetek határidőkkel, normákkal és világos belső utasításokkal olajozott működése. Lehet válság és káosz Európában és a világban, de ha az évek, évtizedek alatt jólmegszervezett, hierarchikus intézmények világos célokat kapnak, akkor könyörtelenül működésbe lépnek. Az Orbán-kormány sehol nem talált rést a falon az IMF-től az EU-bizottságon át a velencei bizottságig, az OECD-től az Európai Parlamentig, és még kevésbé az Egyesült Államok vezetésétől a francia, német, orosz, kínai irányítókig.

Nincs informális tárgyalás, nincs a felek megosztása, nincs az alsóbb szintek megkörnyékezése, nincs a felsőbbek átnyúlásának kiharcolása. Nincs zsarolás, fenyegetés, ígérgetés. Teljesítesz, vagy nem teljesítesz? Az időhúzás nem ér semmit, mert a gazdaság kiszárad, az idő nem a kormánynak dolgozik. És ami fontosabb, ebben a politikai ciklusban nem látszik még a legábrándosabb kormánytagok rózsaszín szemüvegén át se az önerőből indított konjunktúra, növekedés. Canossát kell járni.

Orbán elhibázta a Schmitt-ügyet

A második ok, hogy Orbán nemcsak a gazdasági nagy válságot kezelte eddig rosszul, de a Schmitt-ügy politikai kis válságát is. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a gazdasághoz nem ért, de politikai machiavellizmusához nem fért kétség. Ám a Schmitt-ügyet elhibázta. Nem is annyira kifelé, a választói szemében, hanem inkább befelé, a pártjában. Láncreakciót indított el a Fidesz elnökségében és a frakcióban.

Egy védhetetlen ügyben próbálta könyörtelenül lojalitásra kényszeríteni a brutálisan fegyelmezett pártot. Eddig kiválóan tartotta sakkban a Polgári Magyarország Fideszt a Nemzeti Magyarország Fidesszel, a Pannóniában élő Tusk-pártiakat a Hunniában forradalmaskodó Kaczynski-pártiakkal. S mivel a régi Fidesz politikusait – Ádertől Szájerig, Deutschtól Kövérig, Pokornitól Vargáig – már 2006 után félreszorította, hátterüktől megfosztotta, ezért fölénnyel uralhatta pártját és kormányát.

De a Schmitt-ügyben kirobbant a lázadás. Mi és ők! Mi, a párt régi harcosai, és ők, a vezér emberei.

„Nem mi akartuk ezeket az embereket, hanem te, Viktor! Semmi közük a párthoz, semmi dolgunk velük! Ki akarta Schmitt Pált? Én, mi? Nem – te. Honnan kerültek elő ezek az unortodox Matolcsy Györgyök, ez a gyanús Pintér Sándor? Kinek az embere Gál András Levente, a Takarító? Ki akarta Fellegi Tamást és Szőcs Gézát? Ki engedte magas tisztségekbe ezeket a senkiházi KDNP-seket, Semjén Zsoltot vagy Hoffmann Rózsát? Ezek mind a te és nem a mi embereink. Előre megmondtuk, hogy nem lesz így jó! Nem hallgattál ránk. Kérdezzük: kinek a politikája érvényesült? A párté vagy a tiéd?” Ez az „old Fidesz” keserű hangja.

Éljen a párt - kiált Orbán régi harcostársainak

Orbán először a lázadás leverése mellett döntött. Csírájában fojtotta el a korábbi lázongásokat – a nemzeti oligarchákét és saját pénztárnokáét Matolcsy ellen 2010 őszén, az önkormányzati vezetőkét 2011 szeptemberében, majd Pokorniét az oktatási kérdések kapcsán –, éberen lecsapva az „összeesküvőkre”. Most az élre állást választotta.

„Én mindig is azt akartam, hogy közülünk kerüljenek ki a fő méltóságok, a kormány, csak nem szerettelek volna elhasználni titeket. Parancsoljatok: Áder vagy Kövér az államelnök? Áder? Kiváló. Éljen a Párt! Kiegyezést szeretnétek végre az EU-val és az IMF-fel? Én legalább annyira. Varga Mihály vezesse az IMF-delegációt, és vigye a pénzügyeket? Övé. Éljen a Párt! Politikai kormányt szeretnétek? Én is. Éljen a Párt! Mi, így együtt, úgy ahogy régen, győzelemre visszük az ügyet. A legfontosabb az egység. Hát nem vagyunk régi barátok és harcostársak?”

A fogcsikorgató válasz: dehogynem. Jobbak lesznek a bejövők, mint a kimenők? Jobbak, mert az eddigiek a köztársasági elnöktől az utolsó kutyamosóig Orbán engedelmes bábjai voltak, és részt vállaltak a fülkeforradalmi, háborús politikából. Akik bejönnek, még rendelkeznek a személyes integritás morzsáival, Áder vagy Balog, Kövér vagy Varga előbb mer ellentmondani, mint Schmitt vagy Réthelyi.

Többségük békét és megállapodást akar. Igaz, senki nem kockáztathatja a pártütés, a nemzetárulás vádját. Sőt a „száműzöttek” szinte kivétel nélkül elvállalták, hogy hozzáégjenek az orbáni politikához. Több mint bűnöket, súlyos hibákat követtek el. Ha egy évvel ezelőtt történik mindez, megkönynyebbülés következik kint is, bent is. De ma? 1989 márciusában a nép lelkesen választotta volna Pozsgay Imrét köztársasági elnöknek? 1989 novemberében már senki se kért belőle.

"Miniszterelnök úr, kedves Gordon"

Áder János, Varga Mihály, Balog Zoltán stb. bevonása csak a nemzetközi és hazai tűzszünethez elég, de nem a béketárgyalásokhoz. Akár az innen-onnan összetákolt, jövőt nem mutató Széll Kálmán Terv 2.0. Orbán nem akar békéről tárgyalni. A többiek nem mernek.

Pedig már elképzeltem a jelenetet. A miniszterelnök rangrejtve elsétál Bajnai Gordonhoz a Seregély utcába Schmitt Pál lemondása után.

„Miniszterelnök úr, kedves Gordon, lenne egy ajánlatom. Működj közre, kérlek, egy megállapodásban. Felkínálom az ellenzéknek, hogy jelöljön egy köztársasági elnököt. Kérlek, hogy tíz nap múlva mondj nekem egy olyan tekintélyes személyt, akit nemcsak az ellenzék, hanem mi, sőt a nemzetközi közvélemény is el tud fogadni! Cserébe azt kérem, hogy az új elnök a nyilvánosság előtt, te a háttérből hassatok oda, hogy az EU a jogállami, a demokráciavizsgálatai során csak meghatározott törvényeinket vizsgálja, ne próbálja meg lerombolni az általunk fölépített rendszert, és az IMF/EU gazdasági csomag ne csak szigorú, de méltányos is legyen! Az új elnöknek komoly esélye lesz arra, hogy tárgyaljon Amerikában és Európában, és sokat lendíthet az ország hitelességének visszanyerésében. Konszolidálni szeretném mind a nemzetközi kapcsolatainkat, mind a hazai viszonyokat.”

Mondjátok, álom! Nem fér bele a természetébe! Nem Antall József ő, hogy leüljön Tölgyessyvel. De vajon nem Orbán Viktor volt, aki 1998-ban, két választási forduló között, fölkereste Torgyánt Leányfalun, s kitárt karjai közt rebegte: Jóska! Viktor!

Megerősíti az összes negatív tendenciát

Az elkésett kormányváltozás és a semmibe hulló, szakmailag értékelhetetlen konvergenciaprogram jól mutatja a teljes kiüresedést. Intellektuális és erkölcsi lepusztulást, amit immár nem tud palástolni a kormányzati nyers erő sem. Az Orbán-rendszer és irányítójának eredeti céljai nem változtak. Olyan tartós, ellensúlyok nélküli politikai és jogi rendszert életben tartani, ahol tartósan és intézményesen lehet jövedelmeket és vagyonokat, oktatási és egészségügyi hozzáférést átcsoportosítani a felső húsz százalék javára.

A kisemberekre ráterhelt értelmetlen és tisztességtelen adónemek egy kisember-politika nevében, illetve a különadók más neveken való viszszacsempészése nem feledtetheti, hogy egy céltalan megszorításról van szó. A Széll Kálmán Terv 2.0 megerősíti az összes negatív tendenciát: fellépést a növekedés forrásai, a beruházás és a fogyasztás ellen; a foglalkoztatási helyzet további rontását és a nagy államháztartási rendszerek zsákutcás átalakítását. Gazdasági növekedés 2006 óta érdemben nem volt, nincs és nem is lesz belátható időn belül.

Van egy másik álmom. A nemzetgazdasági miniszter 2011 novemberében összehívja a tíz legjobb adószakértőt és jövedelempolitikust az országban.

„Fiúk, az IMF/ EU-szerződéshez ki kell dolgozni a pénzügyi kormányzat platformját az adózás átalakításáról. Mozgásterünk kicsi, ki kell vezetnünk a különadókat, és összességében ’12-ben és ’13-ban ki kell termelnünk 150+550 milliárd forintot egy más rendszerben. Van rá egy hónapotok, hogy végiggondoljátok a variációkat, majd egy hétre összeültök a kiadási oldalon dolgozó csapattal a kormány üdülőjében. A megállapodáson túl célunk, hogy ne rontsuk a növekedés esélyeit, és növeljük a foglalkoztatást.”

Zárójelben: Bokrosnak és Surányinak három hete, Bajnainak és Oszkónak két hete, Mario Montinak három hete volt egy egész csomag kidolgozására – képesek voltak rá. Az Orbán–Matolcsy párosnak nyolc éve ellenzékben és két éve kormányon még mindig nem sikerült.

Dialógus nem volt, nincs és nem is lesz. A befektetők nem a legújabb kormányzati embereknek és programoknak, hanem az EU-nak és az IMF-nek hisznek.

A magyar miniszterelnök most azzal dicsekszik, hogy már látja a tárgyalások előszobáját. A Barroso nevű pszichiáternek nem erősítette meg, hogy ő Napóleon, aki ezt örömmel nyugtázta. „Egészen biztos? Elkötelezetten tudja, hogy nem Európát akarja elfoglalni?” „El vagyok kötelezve.” Az orvos gyanakszik. Az ápolók figyelnek. A hatos kórterem betege magában kuncog: jól becsaptalak benneteket.

Örül. Mi is örülünk.

FOTÓ: REUTERS YVES HERMAN