Lemértem a kétkötetes könyvet, húsz gramm híján három kilót nyom. Súlyos mű. Ezt már más is mondta. Kétezer oldal. Bele lehet kapaszkodni.

Mi volt a legnehezebb a megfigyelési dokumentumok rendszerezésében?

Folyamatos tanulást és olvasást igényelt, sok mindenről nem tudtam. A jelentésekben felbukkanó írók némelyikének csak a nevét ismertem. Ez frusztrált, mert tudtam, hogy ha valaki szerepelt az állambiztonsági iratokban, az a belügy számára érdekes lehetett. Ami azt is jelentette, hogy az én történetemnek is része lesz. Így aztán utána kellett néznem annak, hogy egy-egy elfeledett vagy harmadrangú költő egyáltalán valóban létezett-e.

El tudta-e dönteni, kinek mekkora súlya volt a maga korában?

Ez az esztétika és az irodalomkritika feladata. Ezzel nem kellett foglalkoznom, noha azzal tisztában voltam, hogy kiket tekintenek a korszak klasszikusainak, kik a legismertebb és legbefutottabb írók. Nagyjából azt is tudtam, kik azok, akik egy időben népszerűek voltak, de aztán elfeledték őket, s kik azok, akiknek egy-egy mű köthető a nevükhöz. Volt aztán egy jellemzően szürke réteg, amelynek tagjait, ha az ember nem tanulmányozta szisztematikusan a XX. század második felének magyar irodalmát, nem ismeri.

Segítettek-e a fedőnevek? Elképesztő, milyen megjegyezhetetlenül egyszerű neveket adtak az ügynököknek. „Balogh Ferenc”, „Dávid Mátyás”, „Juhász Lajos”. Volt ebben tudatosság?

Megvolt ennek a maga rituáléja. Ha valakit a példa kedvéért „Debreceni” fedőnévvel láttak el, akkor lehet, hogy ott született, ott élt, vagy az anyja lakott arrafelé egykor. De lehet, hogy semmi köze nem volt Debrecenhez. Csak az volt a szabály, hogy olyan fedőnevet, ami az illetőre sértő, nem lehetett adni. Előfordult, hogy férfinak női, a nőknek meg férfi fedőnevet adtak.

A könyv végén találunk megfejtett fedőneveket és olyanokat, amelyeket nem sikerült azonosítani.

Ebben a rejtvényszerű játékban az ember a dossziét olvasgatva azt kérdi: vajon meg tudom-e tippelni, kit rejt a fedőnév. Nincs ember, akit ez ne érdekelne. A tippelés időnként nagyon egyszerű, mert mondjuk benne maradt a dossziéban egy rendes polgári néven aláírt papír, amit akkor rögzítettek, amikor az illető még csak beszervezési jelölt volt. Vagy megszorongatták, amikor berendelték kihallgatásra: írja le, mi történt! Amikor aztán sikerült beszervezni, az aláírt papír első jelentésként benne maradhatott a dossziéban. Ennek azonosításához nem kell különösebb szellemi teljesítmény, minden világos és tiszta. Más esetekben logikai úton kikövetkeztethető, kit takar a fedőnév. A harmadik esetben semmilyen nyomot nem hagytak az utókor számára. De még ilyenkor sincs minden veszve, mert a kutató kérésére más dokumentumok alapján a levéltár ezt közölheti. Nem az van tehát, hogy én egymagam fölfedtem vagy fölfedeztem bármit. Az azonosítási kérelem teljesítése a levéltári szolgáltatás része. Ennek nyilvánosságra hozatalakor igen óvatosan jártam el. Nem írhattam volna le, hogy egy-egy író, újságíró vagy könyvkiadói szerkesztő ügynökként szolgálta a titkosrendőrséget, ha nem találtam volna meg a papírjait.

Mennyire volt ördögi a hálózati rendszer? Az az ember benyomása, hogy a Stasi kíméletlen vagy a Securitate embertelen módszereivel szemben itt csupa entellektüelt szerveztek be.

A beszervezettek között mindenféle ember megtalálható. Az irodalmi élet intellektuális közeg, az írót, az újságírót, a könyvtárost, a papot célszerűbb volt beszervezni, de másokra is szükség lehetett. Hogy ördögi volt-e? Természeténél fogva az, amennyiben a titkos információszerzésnek a besúgás az alapja.

Ami egyidős az emberiséggel, a hatalom más történelmi helyzetekben is szívesen támaszkodik a titkos információkra.

Csakhogy most viszonylag sok dokumentum áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy az elnyomó rendszer működésébe beleláthassunk. Idővel enyhült a keménység. Az ’56 utáni beszervezéseknél a kivégzéstől vagy a börtöntől való félelem reális motiváció lehetett. Mindenki láthatta, mi történik a környezetében. Gyorsan el lehetett tűnni. Később az előnyök és hátrányok – külföldi utazás, egyetemi tanulmányok – kidomborításával zsarolhattak. Kellemetlen, ha az embernek nem sikerül eljutni egy firenzei konferenciára, de mégsem a világ vége.

Könnyebb volt nemet mondani a hetvenes években, mint 1962-ben?

Feltehetőleg igen, de minden az adott személyiség és az adott szituáció függvénye. Mindenkit óvnék a könnyű ítélkezéstől. Szokták mondani, hogy bárki bármilyen időszakban megtagadhatta az együttműködést. A másik, hogy mindenki beadta a derekát. Egyik sem igaz. Mindig is voltak, akik nem hagyták magukat, s mindig voltak, akikkel eleve nem is próbálkoztak. S mindig találtak olyanokat, akikkel könnyebben boldogultak.

Az ügynöki jelentés szerint a fiatal és ünnepelt Csurka István tök részegen zsidózni kezd a szigligeti alkotóházban. Aztán mentegetőzve írja, hogy „az antiszemitizmus mint olyan, tőlem távol áll”. Egy eljárás végén figyelmeztetésben részesítik, a hálózat rátapad. Valamilyen egyensúlynak mindig föl kellett borulni ahhoz, hogy valaki a titkosszolgálat látókörébe kerüljön?

Ha valaki rossz fát tett a tűzre, erre alkalom nyílott. Mondjuk, szidta a rendszert, vagy pláne ha illegális dolgot művelt, szamizdatot írt, röplapot gyártott, vagy egyáltalán, olyan környezetben mozgott, aminek működése fölkeltette a rendőrség érdeklődését, akkor intézkedési terv készült, beszervezésre alkalmas személyt kellett találni. A jelek és információk alapján kiválasztottak egy-két illetőt. Ha beszervezték, rajta keresztül a másik közelébe lehetett férkőzni.

Mennyire befolyásolták írás közben a „húzónevek”?

Semennyire, illetve csak részben. A neves vagy a politikailag exponált helyzetben lévő írókkal többet foglalkoztam. Természetes, hogy több figyelmet szenteltem a népi írók klasszikus csoportjának, a Mozgó Világ vagy a József Attila Kör (JAK) fiatal íróinak, egyenként és együtt is. Az vitt el a húzónevek irányába, hogy ők állambiztonsági szempontból voltak fontosak. Éppen ezért sok dokumentum gyűlt össze róluk. De a nevenincs és dilettáns írókkal is ugyanúgy foglalkoznom kellett, ha velük kapcsolatban olyan anyagok születtek, amelyek érdekessé tették a személyüket vagy a körülöttük zajló eseményeket. Akkor is, ha az irodalmi kánonból időközben kihullottak.

Az irodalmi minőség nem volt szempont?

Ha valaki rendőrségi üggyé bírt válni, az én kutatásomnak is tárgya lett. Kassák Lajos például, akinek irodalmi-közéleti szerepéről Standeisky Éva tanulmánykötetet írt, nálam is fontos szerepet kap, de nem annyival nagyobbat, mint amennyire kiemelkedő alkotó egy állambiztonsági szempontból érdekes, de valójában inkább közepes költőhöz képest. Vagy például egy Székesfehérvár nagyságú város, a maga sajátos irodalmi életével, egy-két országosan ismert és sok helyi jelentőségű szerzővel rendelkezett a 70-es években. A helyi állambiztonsági szervek feltérképezték a helyi viszonyokat, megfigyelték a 18 éves Parti Nagy Lajost vagy a József Attila-díjas Takács Imrét. A fehérváriak akartak egy klubot, folyóiratra vágytak, fórumot szerettek volna, ahol közölhetik műveiket. Kontroll alatt kellett őket tartani. Mindegy volt, ki ír kvalitásos verseket, ki nem. Nekem is mindegy volt, mert én ugyanezeket a nyomokat próbáltam láthatóvá tenni.

A hatvanas évek közepéig a külföldi emigrációra hegyezte fülét az állambiztonság, a hetvenes években a belső elhárítás állásai épültek ki egyre masszívabban. Mikor lett fontosabb a belső ellenség elleni küzdelem? Az ötvenes-hatvanas években az emigráció vizsgálata semmivel sem volt fontosabb, mint a belső ellenőrzés. Ami pedig itthon történt, mindig egyformán fontos volt. Persze a politika engedékenyebb lett, hangsúlyváltások történtek, de az irodalmi élet ellenőrzése nem lanyhult a rendszerváltozásig. Bécsben, Münchenben, Londonban az ’56 utáni tíz év számít csúcsidőszaknak. Az emigráció az olyan neves szerzőkkel, mint Faludy György, Ignotus vagy Méray Tibor, megerősödött. Az elhárítás számára nagyon értékesek voltak a külföldön szerzett információk. Megjelentek a huszonéves generáció tagjai, a hatvanas években belefolytak az idősebb generáció fórumainak – Irodalmi Újság, Látóhatár – életébe, megteremtették a saját fórumaikat, és keresték a kapcsolatokat a hazai irodalommal. Az itthoniak nem zárkóztak el ettől.

A Titkos írásból az derül ki, voltak olyan befolyásolási kísérletek, amelyekkel azt szerették volna elérni, hogy Mérayék Párizsban olyat írjanak, ami a kádári hatalom ízlésének is megfelel.

Ez végső soron nem sikerült. Pedig egy csomó ügynök fáradozott ezen. Arra használták őket, hogy beszivárogjanak a Szabad Európa, a BBC köreibe, legyenek ott Londonban, Párizsban és a Vatikánban is. De Faludy és Méray tollát nem tudták vezetni. Az sem hozott sok eredményt, hogy a párizsi Magyar Műhely számára küldhető kéziratok útját a 70-es, 80-as években a szerzői jogvédő hivatal felé próbálták terelni.

Ez jóval érdekesebb és szebb munka lehetett a hálózat számára, mint itthon tipródni.

Egy Faludy szintű író körüli titkosszolgálati játszma érdekesebb lehetett, mint egy ismeretlen megfigyelése. De az én figyelmemet az is fölkeltette, amikor tizenéves fiatalok irodalmi próbálkozásaiba nyúltak bele, a még kiforratlan életek alakulásába avatkoztak be azért, hogy egy későbbi titkosszolgálati játszmában föl lehessen őket használni. Mulatságos történetekkel is találkoztam. Faludy a feleségével ment külföldre, a gyereküket itthon hagyták a nagymamánál. A hálózat elhatározta, a költőt úgy törik be, hogy nem engedik ki a gyereket. De elkéstek vele, mert az ’56 utáni kavarodásban idő előtt megkapták az útlevelet. A hajó elment. A Faludy befolyásolására tett kísérlet kudarcot vallott, nem tudták a gyerekével megzsarolni, nem tudták megakadályozni, hogy a költő a proletárdiktatúra és a munkás-paraszt kormány ellen írjon.

Megmosolyogtam, amikor elolvastam Rákosy Gergely megfigyelésének eredeti dokumentumait. Tíz napig lesték minden mozdulatát, de az író nem csinált semmit, leírták, hogy tereget, kávét iszik, összefut egy kutyát sétáltató nővel. Az iratoknak is van humoruk. Jelentették a semmit.

Hogy humoruk van-e az iratoknak? Én inkább azt mondanám, hogy utólag olvasva egyes történeteket, akár nevetségesnek is érezhetjük az apparátus erőfeszítéseit, hiábavaló ügyködését. De közben azt sem szabad elfelednünk, hogy ez akkor mégsem volt tréfadolog.

Mit gondol, irodalmi mércével mérve az állambiztonsággal való együttműködés befolyásolja-e az irodalmi mű értékét?

Ha valakiről kiderül, hogy élete egy szakaszában együttműködött a hálózattal, a prózája vagy a lírája értékét nem befolyásolja, de további szempontokat adhat a művei elemzéséhez. A szövegek értékén nem változtat.

A Titkos írás arról is tanúskodik, hogy a politika és a parlament egy kicsit elkésett, amikor azon vitázik, nyilvánosságra lehet-e hozni az állambiztonsági iratokat. A jelek szerint sok minden fellelhető abból, ami megmaradt.

Nem csak az én könyvem példa erre, számos olyan publikáció született, amelyben a szerzők állambiztonsági történeteket dolgoztak fel rengeteg adattal, egy sor fedőnév feloldásával, az összefüggések kibontásával. Gervai András, Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor, Majsai Tamás, Rainer M. János, Kahler Frigyes, Kenedi János és mások munkái azt igazolják, hogy eddig is meg lehetett írni a történeteket a fedőnevek feloldásával. Lehet a jövőben javítani az adatnyilvánosságon, sok dosszié még nincs az ÁBTL raktáraiban, ha itt lesz, kutathatóvá válik. De azt, hogy nincs iratnyilvánosság, nem lehet állítani.

Foglalkozik-e a társadalmi reakciókkal? Nádas Péter a Stasinak jelentő Sacha Anderson lelepleződése után írt esszéjében arról szól, hogy a költőt kiközösítették. Végül is ez a legnagyobb büntetés.

Nem tudjuk pontosan, hogy Németországban a névtelen lelepleződöttek saját közege hogyan reagált. Rengeteg titkos Stasi-munkatársról van szó. Bizonyára akadt olyan, akitől elvált a házastársa, másoknak meg tudtak otthon bocsátani. Tény, hogy a kiemelkedő személyek esetében itthon nem járt kiközösítés. Amikor a könyvet írtam, én is csak jelzés szintjén utaltam erre a problémára. Idéztem Nádas esszéjéből azt, hogy mindannyian, akik itt éltünk, az együttműködés egy bizonyos szintjéig a rendszer részei voltunk. Ez a gondolkodásunkat, az ítéletalkotásunkat is meg kell hogy határozza. Magyarul: az ember számoljon háromig, mielőtt ítéletet mond.

Sok dosszié még nincs az ÁBTL raktáraiban, ha itt lesz, kutathatóvá válik. De azt, hogy nincs iratnyilvánosság, nem lehet állítani.