A Sándor-bástya
Egyelőre azonban úgy fest a helyzet, hogy beköltöztetnek egy bástyát a Várba. Ha Schmitt Pált egy kedves eleven bálteremhez hasonlítanám, amelyben a meghívottaknak gondjuk nem volt, vígan keringőzhettek, s a terem végében várt a jókedvű pecsét és aláírás bármire, amit kértek, akkor most elhallgat a zene. De csak ennyi változik. A pecsétnyomó megbízható, szapora kis puffanásaira továbbra is számíthatnak a közeliek.
Áder János még soha nem volt olyan helyen, ahol – a civil világ által is érzékelhető – számon kérhető döntéseket kellett volna hoznia. Pártalelnök, frakcióvezető, házelnök, EP-képviselő – ehhez a sorhoz tökéletesen illeszkedik az új beosztás. Itt sem fogjuk megtudni, mi történik, ha rábíznak egy területet. Látszólag persze az ország és a nemzet volna a kompetenciája. De minimum az állam, amelynek „fője”. Valójában ebből a pozícióból aligha akadna valaki, aki e fenséges területhez hozzáférne, ő pedig aligha ambicionálja is ezt.
Orbán Viktor azzal javasolta őt köztársasági elnöknek, hogy legfontosabb feladata az új alkotmányos rendszer megerősítése, megszilárdítása lesz. Más szóval: a miniszterelnök megszabta a (leendő) köztársasági elnök legfontosabb feladatát. Ami maga a képtelenség, lehetetlenség. Másfelől: ma Magyarországon az egyetlen lehetséges szereposztás.
Ha már teljesen falhoz szorulnánk Áder János mint államfő lehetséges politikai mozgásterének felmérésével, kínálkozik számunka is menekülő útvonal a tágas várbeli palotában: hát majd kifejezi a nemzet egységét. Erre a népmesei (és az új alkotmányba is bevett) elvárásra amúgy is jár a mindenkori politikusi népszerűségi lista első helye, egészen addig, míg valaki egészen megátalkodott hibahalmazzal le nem tapossa magát onnan.
Áder kinevezésével azonban ez a szerepillúzió valószínűleg végképp elszáll. Egy egyébként sem létező egységet végképp nem fejezhet ki valaki, akinek egész eddigi pályafutása a megosztottság harci lázában telt. De itt most végképp nem Áder János személyiségéről, hanem az egység kifejezését parancsoló alkotmányos előírás ürességéről van szó. (Csak annyira üres persze, mint a rendszerváltás előtti parlament volt, amelybe szintén jártak emberek dolgozni, csak érdemben nem tettek ott semmit.)
Valamiféle kifejezhető egységről akkor beszélhetnénk, ha a nemzet meghatározó tényezői azonos civilizációs platformon állnának – most azonban nem ez a helyzet. Ha ez volna, miként fordulhatna elő, hogy Áder elődje, Schmitt Pál lemondása után a közeli szövetséges Kövér László házelnökként feltegye a kérdést: vajon mit keres egyáltalán a baloldal a parlamentben? – s ha rajta múlna, nem volna ott helye. Így viszonyul egymáshoz a parlament két legnagyobb ereje, mert aligha lehetne nagy melegséget feltételezni szocialista szívekben sem a Fidesz említésekor. A Jobbikot az ellenzék nem tartja méltónak a közéletben való részvételre, a Jobbik a volt kormányzó pártok vezetőit záratná börtönbe. És az eddig említettek adnák ki a nemzet politikailag képviselt egészét, így együtt. Ők választják az államfőt, akinek tehát nincs módja semmiféle egységet kifejeznie, hiszen ebből a körből kerül ki. Maguk közül. Eddig is, de most aztán végképp. (Ezen semmit nem változtat, hogy Áder most éppen Brüsszelben Fidesz-képviselő és nem Budapesten.) Az alaptörvény szerint a Szent Korona fejezi ki a nemzet egységét, a Magyar Gárda alapszabálya alapján az ő esküjük kötelez el a nemzet egysége mellett, szóval védekezésképtelen fogalom a nemzet egysége, könnyen rá lehet teríteni mindent rejtő varázspalástként bármire. Így válik láthatatlanná.
Nehezen tudom elképzelni, hogy Áder képviselni tudja a nemzet egységét, mondta Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője néhány napja egy interjúban, hozzátéve: mert lehet, hogy nem is akarja. (Majd ellentmondva önmagának: „Megválasztása után független lesz a köztársasági elnök, a saját felelősségén múlik majd, hogyan jeleníti meg a nemzet egységét”.)
Maradjunk ennyiben. Ha akarná, se tudná kifejezni azt, ami nincs – legalábbis az ő szintjén, a politikai nyilvánosságban nincs.
Ha megnyugodva, nagyobb szemrehányások nélkül lerázhatjuk magunkról azt a keserűséget, hogy már megint pártkatona a köztársaság elnöke, hiszen mi más lenne, akkor már jóval egyszerűbben hangzik az a kérdés is, hogy mi várható Áder Jánostól. Tovább kell-e vinnünk az eddigi képet, felvetve, hogy ha a nemzet egységét nem is fejezi ki a főszuverén, végre legalább a sokszínűségéből mutatna meg valamit. Az egységet ráér majd, ha lesz ellenség. De momentán önmagunk ellen szervezzük az egységeket.
E tekintetben eddig azt tudhattuk meg Áderről, hogy nincs titka. Melós ember. Nekiáll a kaszával, és leszed mindent, ami tőle balra van a táblákon. Az különbözteti meg Kövértől, hogy közben nem káromkodik. Még csak meg sem izzad. És sosem hibázik. Az előzményekre való tekintettel ez nem kevés. Viszont sok szeméremre sem számíthatunk. Ő alkotta meg nemrég az új bírósági törvényt, amely az ügyben különösen hozzáértő – hiszen a tipikusan volt alkotmánybírákból álló – velencei bizottság szerint súlyosan fenyegeti az igazságszolgáltatás függetlenségét. (Az meg Európában körülbelül olyan korrekt lépésnek tekinthető, mintha valaki a becsület tiszta szemű védelme nevében ismét bevezetné a kézcsonkolást.)
Alaposan végiggondolta Áder az új választójogi törvényt is, mielőtt leadta volna: az új szabályok szerint 2006-ban is a Fidesz alakíthatott volna kormányt.
Öröm visszaidézni egy frakcióvezetőként elmondott beszédét még a 2002-es ciklusból, amikor a kormányzó szocialisták azzal támadták a Fideszt, hogy kivitte Európába a belső politikai konfliktust. Bizony! Áder szerint azonban a Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI) Lisszabonban elfogadott határozatában nem Magyarországot ítélte el, hanem a szocialisták hatalomgyakorlási módszerét. Sérelmezte, hogy a szocialisták „támadták többek között a legfőbb ügyészt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, más független intézmények vezetőit, törvénytelen eszközökkel büntetőeljárásokat folytattak, és példátlan tisztogatást hajtottak végre a közigazgatásban”, ezért csak maguknak köszönhetik az elítélő nyilatkozatot – mondta. Hozzátette, a lisszaboni határozat kommentálásával a szocialisták el akarják terelni a figyelmet a Medgyessy-csomag megszorító intézkedéseiről.
Pásztázhatnánk Áder pályafutásán a Györgyi Kálmánnal folytatott egykori titokzatos és a legfőbb ügyész lemondásával folytatódó beszélgetéstől egészen napjainkig, amikor is bocsánatkérésre szólította fel Lambsdorff EP-képviselőt, aki Szájerné (az új bírósági csúcsszerv vezetője) összeférhetetlenségét firtatta. Áder szerint ezzel minden nőt megsértett. Bármerre fordulunk tehát, mindig csak egy a pártja iránt minden körülmények között hű, rendíthetetlen harcost találunk.
Nem lesz mindannyiunk Jancsi bácsija, de legalább nem is fog úgy csinálni, mintha szeretne azzá válni.
Ezzel segíthet végre túljutni a „nekünk atya kell” kamaszos nemzetérzésén is. Olyan öt évben lesz elnök, amikor – bár tévednék! – a szokottnál is nagyobb szüksége lesz mindenkinek arra, hogy legyen agya, idegrendszere, s megtalálja a saját maga számára legkevésbé drámai megoldást az életben. Amikor a társadalmi csoportoknak is úgy kell egymás ellen fordulniuk, hogy tudják, nincs nagyobb erő, amely végül majd rendet tesz. Ráadásul akkor, amikor egy egyre nehezebb helyzetben lévő kontinensen mesterséges magányt szakítottunk magunkra – nagyon észnél kell majd lenni.
Amikor a Századvég kutatásából azt látjuk, hogy az emberek több mint háromnegyede nem pártkatona elnököt akar, egyben azt is érezhetjük, hogy még mindig bíznak valakiben, aki azért a legrosszabbat meg tudja akadályozni, bármit nevezzünk is annak. De ilyen esély már rég nincs. Göncz Árpád még nagyon úgy tudott csinálni, mintha lenne, de már akkor sem volt. Minden hatalom a dolgozó miniszterelnöké ebben a rendszerben. Ez különösen így van, ha igényt is tart rá az utolsó pecsétig. Most tehát végre tiszta helyzetbe kerülünk: nem lehet majd az az érzésünk, hogy van ám még egy elnök a rendszerben, nála a – kiterjesztetten értendő – kegyelmi jogosítvány. Hátha... Hátha önmaga fölé nő, és rálát majd mindannyiunkra. Öröm lenne, de ezt várni önáltatás.
Más kérdés, hogy a nemzetközi protokoll hivatásosain kívül kinek van szüksége így egy elnökre, akit ebben a minőségében nincs is miért irigyelni. Rakkolós munka vár rá.
Ettől kezdve elindulhat a fantázia is, milyen is lenne a mi elnökünk, ha csak úgy elképzelnénk magunknak. Lehetne utolsó az egyenlők között, hogy lehessen kissé rebellis. Szomorú bohóc egy halálosan komoly udvarban.
Nem is elnök kell ide, hanem egy vásott öreg királynő, aki tud sírni. Az egyik szemével, míg a másikkal csak nézne befelé, csodálkozva.
Sólyom László a Fidesz szerint az emberek jelöltje volt (miután teszteltek, és második lett az eleve nem vállalkozó Mádl mögött), Schmitt az emberek embere, most lehetne csak egy ember. Nézne lovon ülve a Sándor-palota erkélyéről, csóválná a fejét – mit művelünk. Várról és elnökről eszünkbe juthatna Václav Havel és a Hradzsin, amit dúsan belakott. Sorsa volt, az életének pedig igaz története – ez a kulcs egy ilyen pozícióban.
Halála előtt kevéssel egyik aláírója volt annak az európai uniós intézményekhez és kormányokhoz intézett nyílt levélnek, melyben hetven európai értelmiségi a magyar demokrácia védelmére szólított fel.
Egyebek mellett amiatt tiltakoztak, hogy a magyar kormány módszeresen leépíti a demokrácia fék- és ellensúlyrendszerét.
Most Áder Jánosra várna az egyik ellensúlyozó pozíció. Az a helyzet fog előállni, amit a mérleghintán úgy hívtak, nyaralunk. Az egyik oldal sohasem jön le, kapálózhat akárhogy, a másikon együtt ül Áder és Orbán. Emelje meg őket, aki tudja. Nagy hancúrozás nem lesz.
