Az első esetben az államfőnek erős felhatalmazás és erős jogosítványok kellenek. A népnek kell őt megválasztania, mert a nép joga eldönteni, milyen irányba kormányozzák az országot. Ez elnöki rendszer. Félig vagy egészen. A nép ez esetben többször választhat politikai programok között. Akkor is, amikor elnököt, akkor is, amikor képviselőket, szenátorokat választ. Mindegyik mögött pártok állnak. A nép többször korrigálhatja önmagát, s ha megteszi, akkor többen többfelé tekergetnék az ország kormányát. A programok egymást korlátozzák.

Így szorongatja egymás nyakát az elnök, a szenátus és a képviselőház az Egyesült Államokban, hogy például a fejlett világban egyedülállóan irracionális egészségügyüket minél később és minél kevésbé lehessen átalakítani. Egy jó és tartós alapszerkezet ettől nem esik szét, de félkész polgári társadalmakban, ahol alaprendszereket kellene ki- és átalakítani, nem túl jó ötlet több, egymás ellen kormányzó kormányost alkalmazni.

A második esetben az államfő az alkotmányra, az emberi jogokra, a játékszabályok betartására ügyelő intézmények egyike, súlyos konfliktushelyzetekben közvetít, s az alkotmányos politikai erők összességét képviseli kül- és belföldön. Az ilyen államfő nem hiteles, hanem hiteltelen lesz attól, ha a nép választja. Ahol szavazatért versengenek, ott arról kell valamit mondani, mit tenne a jelölt az országgal a népért – a riválisával ellentétben. Azzal kell választást nyerni, amibe az ilyen elnök nem szólhat bele, s le kell győznie azokat, akiket aztán ugyanúgy kellene képviselnie, mint a támogatóit.

Az ilyen államfő akkor lehet hiteles és hatékony, ha az egymással versengő alkotmányos politikai erők együttesen elfogadják őt, megállapodnak a személyében, elismerik a tekintélyét. Minél nagyobb szüksége van egy országnak ilyen államfőre, annál kisebb a valószínűsége, hogy lesz neki. Minél véresebb és tisztátalanabb a politikai küzdelem, minél kevésbé tisztelik a küzdő felek a játékszabályokat, egymás és a polgárok, a kisebbségek és független intézmények jogait, annál kevésbé hajlamosak arra az önkorlátozásra, ami egy ilyen államfő kiválasztásához és elviseléséhez szükséges.

Nálunk ilyen elnököt konszenzuálisan kiválasztani egyszer sikerült sajátos kezdő- és kényszerhelyzetben 1990-ben, konszenzuálisan elviselni viszont egyszer sem.

A díszpinty csak azért van, hogy legyen. Semleges senki vagy pártos senki. Ez utóbbi esetben a pártja csinál belőle elnököt, ő pedig a pártja szekerét tolja. Legitimitása kizárólag pártja többségéből fakad, s azzal együtt eltűnik. Ő maga viszont nem tűnik el, ha a képviselő-testület és az elnök ciklusa nem esik éppen egybe. A legitimitását vesztett díszpinty ugyan ellenzéki elnökként még árthat a következő többségnek, de demokratikus keretek között nem túl sokat, ha az a többség nem sérti meg az alkotmányos játékszabályokat. Ha megsérti, megérdemli.

Ahol viszont olyan fogalmazvánnyal ütik ki az alkotmányt, mely a díszpintyből fészekrabló kakukkot csinál, aki a pártjának nem tetsző kormányt (a saját embereivel elmeszeltetett költségvetés hiányára hivatkozva) bármikor kilökheti a kormányfészekből, melybe a nép beleszavazta, ott már a demokrácia határain kívül állunk. S akkor már mindegy, hogy az elnök a Senki vagy az elnök az Isten.

Göncz Árpád és Orbán Viktor a Sándor-palotában. A kivétel erős, a szabály gyenge